Kereső toggle

A magyar filmfinanszírozás és a Saul fia diadala

Kinek a sikere?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Négy díj, köztük a Grand Prix, azaz Cannes második legfontosabb elismerése, szenzációs nemzetközi sajtóvisszhang – ezek a Saul fia diadalmenetének eddigi állomásai. De vajon kinek a sikere, hogy elkészült – és Cannes-ban már biztosan áttört – Nemes László filmje? Igazolja-e a Saul fia sikere az Andy Vajna nevével fémjelzett  Magyar Nemzeti Filmalap elmúlt évekbeli működését?

Jelen állás szerint majd’ ötven országban fogják látni a moziba járók a filmet; ráadásul az észak-amerikai forgalmazást a Sony nyerte el, aminek köszönhetően nem tűnik irreálisnak, ha elérhető közelségben érezzük legalább az Oscar-jelölést. A Saul fiát Magyarországon hivatalos forgalmazásban csak június 11-től vetítik a mozik, így ma még nem tudjuk, hogy a hazai nagyközönség hogyan reagál majd a filmre. Ám könnyen lehet, sőt szinte bizonyos, hogy az említett jogeladásoknak köszönhetően e megrendítő, a készítőktől és a befogadótól egyaránt nagy odaadást követelő dráma lesz az a produkció, amely az Andy Vajna-féle Nemzeti Filmalap által támogatott filmek közül a legnagyobb bevételt éri el a világ pénztárainál.

***
Ez pedig kifejezetten érdekes fejlemény. Vajnáról sokfélét lehet gondolni és mondani, ám tény, hogy egyedül az általa irányított szervezet volt az, amely végül pénzt adott Nemes Lászlónak a Saul fia elkészítésére. Bár a filmtervet Cannes-ban, egy speciális programban fejlesztette a korábban remek rövidfilmjei okán hírnevet szerzett, az egész estés terepen azonban tapasztalatlan rendező, hiába házalt tervével finanszírozót keresve. A Saul fia közel négyszázmilliós költségvetését a filmalap állta, s Vajna korábbi nyilatkozatai is arra engedtek következtetni: hisz a film értékeiben, látja az erejét. Igaz, az óriási cannes-i felhajtás aztán őt is meglepte, viszont őszintén örült neki, s magához képest kifejezetten visszafogottan beszélt saját érdemeiről.
De vajon mit szólna a fejleményekhez az a pár évvel ezelőtti Andy Vajna, aki ugyan fontosnak tartotta a fesztiválszereplésekkel kecsegtető szerzői darabokat, de nem kifejezetten bennük látta a magyar film jövőjét? A filmalap elsőrendű céljaként a Hollywoodból (többször) hazatért egykori producer a magyar közönség bizalmának elnyerését, vagyis a szórakoztatást jelölte meg – vagyis a filmalap által kezelt közpénz elköltésekor kifejezetten a tömegfilmek előállítása élvezett prioritást. 2010 után Vajna számtalanszor megjegyezte, hogy Magyarországon hiányoznak a jó forgatókönyvek, a magyar nézőnek a magyar film szinte szitokszó, a pénzek elosztásáért felelős Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMK) katasztrofálisan működött, s hogy mindezen változtatni kell. Neki is látott: bár formálisan a vezérigazgató Havas Ágnes lett a filmalap vezetője, kormánybiztosként egyértelműen Vajna szava dönt a hazai filmipar ügyeiben. Vajna kétségkívül keménykezű főnök, a konfliktusoktól sem riad vissza. Ám ez a cikk most nem stílusáról, modoráról és személyiségéről szól, hanem működése eddigi eredményeiről.

***
A jelenlegi állás pedig azt mutatja: a közönség elkezdte nézni a magyar filmet. Az olyan, amerikai tucatkomédiák sémái szerint legyártott kommersz produkciók, mint a Coming Out, a Megdönteni Hajnal Tímeát vagy a Swing közül az első kettő meghaladta, a harmadik pedig megközelítette az egyre inkább alapelvárásnak megjelölt százezres nézőszámot. Árpa Attila gengsztermozijának folytatása, az Argo 2. épp a napokban érte el ezt az eredményt – bár ennél a filmnél valószínűleg dupla ennyire számítottak, egy ideig ezért még biztosan elszerepelget a vásznakon. Ha a cél az volt, hogy a nép szórakozzon, akkor Vajna tulajdonképpen elégedett lehet, még akkor is, ha olyan, a kitűzött célhoz képest szolidan teljesítő próbálkozások is szerepelnek az alap portfóliójában, mint a Dumapárbaj, vagy olyan csúfos bukás is rontja a kommersz koncepció eddigi mérlegét, mint a műfaján belül is rettentően kínos Mancs.
De mi a helyzet a „nem vígjátékokkal”? Mikorra várható a „nagy kereskedelmi robbanás”? És legfőképpen, mi a helyzet az úgynevezett rétegfilmekkel? Nos, 2015 nyarának elején nagyon úgy tűnik: még mindig a szerzői típusú film a legérdekesebb Magyarországon, sőt, meghökkentő módon a közönség elkezdte szeretni ezeket a filmeket, miközben nem nagyon láttunk „vígjátékon kívüli” zsánerfilmet. Sehol egy műfajtiszta krimi, pláne egy horror vagy egy sci-fi – meglehet, utóbbiakra hiába is várunk a közeljövőben. Nemcsak azért, mert kifejezetten költségigényes egy-egy ilyen mozit összehozni, hanem talán azért is, mert – és ezt talán ideje tudomásul venni – a magyar filmgyártás ebben nem igazán jó. A publikum kezd ráérezni, milyen magyar filmeket is szeretne látni: olyanokat, amelyek technikailag világszínvonalúak tudnak lenni, miközben karakteres nemzeti önképet, világlátást képviselnek.

***
A maga sarkított módján Vajnának igaza van: a rendezőknek ideje volt leszokniuk arról, hogy csak maguknak, vagy a fesztiválok „értő” látogatóinak, döntnökeinek forgassanak, hiszen hazai közpénzből forgatott filmek esetében legalább annyira fontos, hogy a magyar közönség szeresse a filmet, mint az, hogy milyen elismeréseket gyűjt be egy-egy fesztiválon. És az elmúlt években előfordult, hogy e kettő egyszerre sikerült. Például Mundruczó Kornél nagyszabású, addigi életművéhez képest kifejezetten „nézőbarát” rendezése, a Fehér isten amellett, hogy Cannes-ban fontos díjat nyert, s nagyon ment az amerikai forgalmazásban is, gond nélkül bevonzott itthon 40 ezer nézőt.
A Fehér isten sikerét akár a kislányos-kutyás-apokaliptikus témával is magyarázhatnánk (bár a film is nagyon jó), ám az utóbbi években más produkciók is bizonyították, hogy a magyar közönség vevő a szerzői filmekre. Zomborácz Virág kedves első filmje, az Utóélet se vallott kudarcot, ám amit Reisz Gábor aprópénzből készített nemzedéki vizsgafilmje, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, valamint Ujj Mészáros Károly vizuálisan egészen elsőrangú teljesítménye, a Liza, a rókatündér elért a hazai mozikban, az már szinte bizonyíték arra, hogy a magyar filmeseket nem feléleszteni vagy megváltoztatni kell, hanem lehetőséghez juttatni és élni hagyni. A VAN valami… 50 ezer moziba járót fogott meg magának, a Liza pedig lekörözte a hollywoodi romantikus tucatkomédiák mintájára összerakott Hajnal Tímea 104 ezres nézőszámát.

***
Nem könnyű eldönteni, hogy ezen filmek sikere igazolja vagy inkább cáfolja Vajna tézisét a szerzői filmeknél szükséges „rendszerváltásról”. Egyfelől ezek az alkotások, közéjük számítva most a Saul fiát is, olyan filmek, melyek akár a 2010 előtti MMK idején is elkészülhettek volna, pontosan ilyen minőségben, s alighanem akkor is szépen futottak volna a fesztiválokon. E műveket ugyanis nem egy rendszer, hanem egy olyan generáció hozta magával, amelynek van mondanivalója, kedve, lelkesedése és tehetsége. Ugyanakkor – vethető a fenti érvelés ellen – ezek a „kurzusfüggetlenül” érvényes filmek mégis most, az MMK utáni érában készültek el és értek el egyértelmű közönségsikert, miközben a 2010 előtti időszak nagy reménységeinek számító egyes rendezők próbálkozásai kudarcot vallottak. Az ezredfordulón a Moszkva térrel rögtön kultikus rendezővé vált Török Ferenc nagyot hasalt zavarosan ambiciózus furcsaságával, a Senki szigetével, de a Vajnával komoly összetűzésbe került Hajdu Szabolcs koprodukciós easternje, a Délibáb se érdekelt senkit az országban. (Igaz, ő legalább le tudta forgatni a filmjét, nem úgy, mint Pálfi György a maga Toldiját.)

***
Arról csak hetek, de inkább hónapok múlva mondhatunk bármi érvényeset, hogy a cannes-i siker és a néhány premier előtti vetítésre pillanatok alatt elkelt jegyek hazai közönségsikert jeleznek-e a Saul fia esetében. Nemes László alkotása nehéz film (lásd: Amikor nehéz levegőt venni. Hetek, 2015. május 29.), ráadásul elég csak bármelyik, a Saul fiával foglalkozó cikk kommentjeire kattintani, hogy bizonyosságot nyerjünk: számos ellen-drukkere van Magyarországon Nemes elképesztően szép filmjének. Mindenesetre már az is felfoghatatlanul nagy dolog, amit eddig elért a Saul fia – hogy egyáltalán elkészült, hogy csodálatos elismeréseket szerzett Magyarországnak, s hogy mindenkit büszkévé tett, aki hajlandó magára venni ezt a diadalt. A hazai nézőszám sokat elárul majd arról, hányan éreznek így ebben az országban. (A szerző filmkritikus)

Olvasson tovább: