Kereső toggle

Trabant az üvegplafon mögött

György Péter a közszolgálatiságról, a sajtószabadságról és a nyilvános dühöngésről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A szólásszabadsággal kapcsolatban a legnagyobb hiányosság Magyarországon az, hogy a rendszerváltás után nem vált a társadalom szemében „közjóvá”, hanem értelmiségi allűr maradt – mondta a Heteknek György Péter, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének vezetője, akit a köztévé tervezett átalakítása kapcsán kérdeztünk.

Mit gondol, a jobboldali médiatúlsúly mellett – benne a jobboldali Hír Tv-vel és az Echo TV-vel – politikai értelemben miért van szükség egy újabb állami-kormánypárti hírtelevízióra?

– Ez a közéleti tematizálás meghatóan reménytelen és agresszív kísérlete. Azért reménytelen, mert politikai-kommunikációs szempontból nemcsak az számít, hogy mennyi állami csatorna működik, hanem az is, hogy azokat mennyien nézik. A Magyar Televízió és a Magyar Rádió híradásai erősen emlékeztetnek saját gyerekkoromra – pedig már elmúltam hatvan –, amikor a híreknek semmi köze nem volt ahhoz, amit a szememmel láttam. Márpedig az emberek – akik egyáltalán akarnak híreket fogyasztani – ma nem arra vágynak, hogy tanító jellegű kegyes infantilizmussal szolgálják ki őket. Nem értem, hogy mitől lesz hatékonyabb a kormányzati propaganda azzal, ha óránként megismétlik. Ez politikai pótcselekvés, aminek nem lesz több „eredménye”, mint hogy „kannibalizálja” a Hír TV és az Echo TV nézőközönségét.  

Az elmúlt négy évben a Fidesz nem azért volt kimozdíthatatlan, mert erős médiatúlsúlya volt – bár ez nyilván kényelmes helyzetet teremtett, nem beszélve arról, hogy a Magyar Távirati Iroda ingyenessé tett híreit nagyon sok neutrális médium átvette. A kommunikációs siker azonban inkább a pszeudo-, vagy PR-politizálásnak köszönhető: az úgynevezett nemzeti konzultációknak, vagy a nagyon hatásos jelszavak használatának: rezsicsökkentés, Magyarország jobban teljesít és hasonlók. Ez azonban nem folytatható örökké. Ha a társadalomban megerősödik a valóságérzékelés, akkor ezen nem segít semmilyen nemzeti főadó – főleg ötszázalékos nézettséggel.

Ez olyan, mint a gyereknevelés: ha nem megy, akkor a szülők szakemberhez fordulnak, aki elmondja, hogy szóljunk másképp a gyerekhez, vagy fektessük le korábban, esetleg később. De ha abban a családban nincs normális szülő-gyerek kapcsolat, akkor önmagában ezek a technikák nem segítenek.

A váltással tehát nem lehet növelni az M1 nézettségét?

– A nézettség ilyen módon akkor sem tudna nagyobb lenni, ha az elfogulatlan tárgyilagossággal jó viszonyba kerülne a köztelevízió. Vezetőik, úgy tűnik, nem értik a tévézés egyik alapelvét, amit úgy hívnak, hogy audience flow, vagyis a közönség terelése. Ez nagyjából azt jelenti, hogy például a híradók nézettsége erősen függ attól, hogy milyen műsorkörnyezetbe vannak beágyazva. Ha előtte egy népszerű sorozat vagy vetélkedő megy, akkor a néző nem kapcsol el. A hírtévéknél viszont ez értelemszerűen nem működik, ezért is nagyon nehéz ez a műfaj. Az M1 ezzel üvegplafon mögé zárja magát.

Közleményükben a BBC-re és a CNN-re hivatkoznak. Mennyire megalapozott az összehasonlítás? Egyáltalán mi a különbség a propagandisztikus és a közszolgálati televíziózás között?

– Mintha az ötletgazdák nem rendelkeznének globális összképpel a világ televíziós trendjeiről. A CNN ugyanis ma már önmaga árnyéka, Amerikán belül szinte senki sem nézi, a hőskorszaka az internet térhódítása előtt volt. A BBC-vel való összevetés pedig olyan, mintha a Trabantunkat hasonlítanánk össze egy Lamborghinivel: lehet, hogy három percig mellette haladunk a szomszéd sávban, de ezen kívül több közös vonás nincs a két autóban. A BBC a 21. század globális médiavilágának mindenekfelett való csúcsteljesítménye, amely gyakorlatilag független – pontosabban nagyon bonyolult áttételeken keresztül függ – a brit államtól. A közszolgálatiság itt kezdődne. Sajnálatos tény azonban, hogy a szólásszabadság a rendszerváltás után nem vált a társadalom szemében „közjóvá”, hanem értelmiségi allűr maradt. Nem lett belőle olyan alapérték, ami megmozgatná az embereket. Az RTL Klub most úgy csinál, mintha ez fontos lenne, ami örvendetes, de nehéz elvonatkoztatni az ügy politikai-gazdasági hátterétől.

Mi az oka annak, hogy a szólásszabadságnak nem lett becsülete?

– Ennek számtalan oka van. Az egyik az, hogy a politikusoknál nem alakult ki annak a belső szabálya, hogy mikor kell lemondani. Ez azért fontos, mert a szólásszabadság iránti igényt erősíti a sikerélmény: ha a hatalom meghátrál, például egy Schmitt Pált le lehet mondatni, akkor van értelme megszólalni. Másfelől pedig az emberek nem érzik úgy, hogy jogukban áll a valóságot megismerni. A Fidesz erre kiválóan ráérzett, ezért a médiastratégiájuk egyik sarokpontja, hogy tudomást sem vesznek a tényekről.

Itthon és külföldön is sokan megkongatták már a vészharangot a magyar szólásszabadság kapcsán. Mennyire reálisak ezek a kritikák?

– Ez nehéz kérdés. A mi beszélgetésünk azt bizonyítja, hogy a szólásszabadság – bizonyos értelemben – teljes mértékben érvényesül Magyarországon. Vagyis van olyan közeg, ahol a kritikák elhangozhatnak – ebből a szempontból nem teljesen áll meg a kádári médiarendszerrel való összehasonlítás. Az már más kérdés, hogy milyen csatornákon keresztül, és hány ember számára érhető el a hiteles tájékoztatás, és mekkora igény van rá. Ezen a téren minden eddigi kormány „simlis” volt, egyik sem volt elkötelezett a szólásszabadság mellett, nem árasztotta ezt magából. Csak annyi a különbség, hogy a Fidesz ezt jóval profibban csinálja, mint az elődei.

Franciaországban a Charlie Hebdo elleni merénylet után sincs vita arról, hogy a szólásszabadság a francia köztársaság alapértéke. Eközben itthon vezető újságírók írják le, hogy nem kellene ilyeneket írni az iszlámról. Azt nem veszik figyelembe, hogy ez a szatirikus lap nem az iszlámot, hanem az iszlám fundamentalizmust támadta, mint ahogy a keresztény vagy a szocialista fundamentalizmussal is megtette. Ez az eset is jó példa arra, hogy egy ilyen jelenségre nem lehet iszlamofóbiával vagy álságos konzervativizmussal válaszolni, hanem meg kell tanulni gondolkozni. A szólásszabadság nem egyenlő a propagandával, amikor megmondják, mit kell gondolnunk. Nem az érzelmek kielégítése a célja, hanem az értelem felvilágosítása.

Ha a közszolgálati média nem tölti be ezt a szerepet, akkor mi, vagy ki pótolhatja?

– Az elmúlt tíz év nagy médiatapasztalata, hogy nincs többé domináns médium olyan értelemben, mint ahogy a televízió az volt a hatvanas- hetvenes években. Az internet sem az, mert annyiféle internet van, ahány ember. Mégis a világháló az a terep, ahol nem működik olyan egyértelműen a propaganda. A közösségi média közegében szocializálódott fiatalok nevetőgörcsöt kapnak attól, ami a közmédiában folyik. Ők ugyanis megszokták, hogy azonnal hozzászólhatnak, elmondhatják a véleményüket. Ez egy mély szabadságélmény, bár az is igaz, hogy a kommentek nem mások, mint az idő piszkai a falon. És az is igaz, hogy miközben Habermas szerint a sajtószabadság „nyilvános okoskodás”, az interneten ez sokszor „nyilvános dühöngéssé” módosul. Az viszont látszik, hogy ez a társadalmi réteg nagyon is életképes, és meg tudja magát védeni. Ez egyértelműen kiderült az internetadó kapcsán, ami a kormányzati tanácsadók inkompetenciájának bizonyítékai közül is a leglegendásabb. Aki ezt kitalálta, az vagy nem látott még internetet, vagy elhatározta, hogy megbuktatja a kormányt.

Olvasson tovább: