Kereső toggle

Leszámolás a rendszerváltás rendszerével

A telléri modell és Orbán tusnádfürdői beszéde

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Orbán Viktor nagy vihart kavart tusnádfürdői beszéde nem csupán támaszkodik Tellér Gyula Született-e „Orbán-rendszer” 2010 és 2014 között? című tanulmányára, de a kormányfő minisztereinek utasításba is adta, hogy „kötelező olvasmányként” tanulmányozzák Tellérnek a Nagyvilág című folyóiratban idén márciusban megjelent gondolatait – írta a Népszabadság.

A lap részletesen foglalkozik azzal, hogy mi a szerepe Tellér tanulmányának Orbán gondolkodásmódjában és a kormányzati cselekvésben; de a nyilvánosság előtt mindeddig nemigen elemezték magának a dolgozatnak a tartalmát. Pedig ha Tellér műve valóban a kormánytagok „kötelező olvasmánya” lett, akkor akár a most indult kormányzati ciklussal kapcsolatos miniszterelnöki tervekre is következtethetünk belőle. Sőt: valószínűleg a tusnádfürdői beszéd és a Tellér-tanulmány többet árul el Orbán Magyarországgal kapcsolatos gondolkodásáról, mint bármi, ami nyilvánosan megjelent Orbántól vagy a Fidesz-vezérkartól az elmúlt időszakban.

Tellér Gyula, akit a tusnádfürdői beszéd után néhány kritikusa tévesen nevezett Orbán „új ideológusának”, az SZDSZ-ből történt 1994-es távozása óta nagy hatással van a miniszterelnök gondolkodására. Az idén nyolcvanéves tudós márciusban megjelent tanulmányát a 2009-ben ugyancsak a Nagyvilágba írt, Rendszer-e a rendszerváltás rendszere? című esszéje folytatásának tekinti; mi is így kezeljük.

Két- vagy háromosztatú ország

A Magyarországon 1990-ben létrejött, és 2010-re megbukott politikai berendezkedést Tellér „a rendszerváltás rendszerének” nevezte el, lényege pedig szerinte a „szocialista hatalomgyakorlás pozícióőrző vagy hatalomvisszaszerző törekvésű internacionalista utódcsoportjai” és a „rendszerváltásra törekvő polgári és nemzeti erők” közötti szakadatlan küzdelem volt.

Az első hatalmi konglomerátum – amely az MSZP–SZDSZ-koalíció 2008-as felbomlásakor megroppant, de ma is létezik – úgy véli, hogy a magyar társadalom kétosztatú: nagytulajdonosokból és tulajdon nélküliekből áll.

A csoport elitjét a posztszocialista nagytulajdonosok alkotják, az ő tömegbázisuk a szocialista ipar tulajdon nélküli munkásosztálya.

A „polgári-nemzeti rendszerváltó oldalnak” nevezett másik politikai tömb ezzel szemben háromosztatú társadalomban gondolkodik; minél szélesebb tulajdonosi középréteget szeretne látni a nagytulajdonosok és a tulajdon nélküliek mellett az országban. Ez a középréteg saját, jól felfogott érdekében ellenáll a túlzott újraelosztást célzó, a tulajdon nélküliek részéről megjelenő nyomásnak és a nagytulajdonosok jövedelemelvonásra irányuló törekvésének is, és elemi érdeke a posztszocialista erők hatalomba történő visszatérésének megakadályozása.

„A rendszerváltás rendszere”

„A rendszerváltás rendszerének” kudarca Tellér szerint arra a magyar sajátosságra vezethető vissza, amely szerint a foglalkoztatottak szélsőségesen alacsony, a megélhetésüket az újraelosztás valamely formáján keresztül biztosítók pedig szélsőségesen magas arányban vannak jelen a társadalomban. Ezért aztán a választók több mint felének szavazata a legképtelenebb ígéretekkel „megvásárolható”, emiatt a magyar demokrácia kiszolgáltatottá vált az újraelosztástól függő választói csoportok megvásárlásának és a politikusok felelőtlen ígéretlicitjének.

A felelőtlen ígérgetés és a két tömb valódi élet-halál harccá vált szembenállása miatt a kormányok ciklusról ciklusra nagyobb mértékben szorultak külső forrásokra, ami az ország végzetes eladósodásához és az ország hitelezőinek – akiket Tellér nagybetűvel, egyes számot használva „Befektetőnek” nevez – való kiszolgáltatottá válásához vezetett.

Az újraelosztás-függő választói csoportokból, az élet-halál harcot vívó „posztszocialista” és „polgári-nemzeti” politikai tömbökből és a „hideg-polgárháborút” kihasználva nyerészkedő „Befektetőből” állt össze „a rendszerváltás rendszere”, amely nagyjából megfeleltethető Orbán tusnádfürdői beszédében „liberális demokráciaként” leírt rendszer sajátos magyar változatának.

A „rendszerváltás rendszere” egy kulturális identitásában meggyengült, a „Befektető” által kifosztott társadalmat hagyott maga után 2010-ben, miközben az ország működtetésének költségeit egy „még éppen működőképes, a felnőtt lakosságnak legfeljebb a felére rúgó csoport hordozta-hordozza a hátán”; amely értéket termel, adót fizet, gyermekeket szül és nevel fel, és eltartja a társadalom nagyobbik részét. Őket hívja Tellér „teljesítménynyújtóknak”.

Ez a csoport azonban évről évre, ciklusról ciklusra gyengül (biológiai és anyagi értelemben egyaránt), a politikai erők élet-halál harca pedig voltaképpen az ő kizsákmányolásukra épül, miközben a rendszerváltás jogi keretei nem voltak képesek e folyamat megállítására és visszafordítására.

„A liberális alkotmány nem kötelezte a kormányokat a nemzeti érdek védelmére és szolgálatára, nem védte meg a nemzeti vagyont, nem állított korlátot az eladósodás és a költségvetési hiány elé” – rója fel az 1989-es Alkotmánynak Tellér Gyula.

Orbán „nemzeti rendszere”

Ami a tusnádfürdői beszédben „illiberális demokrácia” vagy „illiberális állam”, az Tellér Gyulánál „nemzeti rendszer”. Ennek legitimációját Tellér egyértelműen a 2010-es, általa büszkén és dacosan fülkeforradalomnak titulált kétharmados Fidesz–KDNP-győzelemre vezeti vissza. Az új rendszer alapításának célja egyértelműen a „rendszerváltás rendszere” válságához vezető negatív folyamatok megfordítása volt, konkrétan:
– növelni az „össztársadalmi teljesítményt”,
– megerősíteni a fent bemutatott „teljesítménynyújtó” társadalomrészt,
– erősíteni a nemzeti szuverenitást és ezzel „a kormányzati cselekvés szabadságfokát”,
– erősíteni a nemzeti összetartozást és a „közösségiség elfogadását”,
– eleget tenni a társadalmi szolidaritás (Tellérnél szigorúan korlátozott) követelményének.

Orbán tehát 2010-ben tudatosan rendszert alapított. Ebben a rendszerben az egyén nem „puszta létezésére” büszke, hanem „a közösségért is nyújtott egyéni teljesítményre”. A „nemzeti rendszer” tehát új alapokra helyezi az egyén és a közösség viszonyát. Többé nem magánügy a közösségért viselt felelősség, amelynek megnyilvánulásai a következők:
– adófizetés;
– családalapítás és gyereknevelés (ez utóbbinál a szeretetteljes nevelés kifejezést használja);
– lakásszerzés, házépítés, a család anyagi jólétének biztosítása;
– a közösségi életben történő részvétel;
– a nemzet történelmének, a jelen társadalmi viszonyainak ismerete.

Tellér szerint tehát a „nemzeti rendszer” az egyéni teljesítményt jutalmazza oly módon, hogy abba beleérti a közösségért viselt felelősségvállalást, de szerinte megváltozik az egyének közötti kapcsolatok minősége is, hiszen – ahogy azt Orbántól is hallhattuk – a „minden szabad, ami más szabadságát nem sérti” elvét fel kell váltania az „amit nem akarsz, hogy neked cselekedjenek, te se cselekedd azt másnak” újszövetségi parancsának.

Tellér szerint az Orbán-rendszer túlélésének kulcsa, hogy a rendszerváltás évtizedeiben kizsigerelt „teljesítménynyújtókat” elkezdje jutalmazni és ezzel magához kötni. Ennek módja:
– a versenyszféra szereplői terheinek csökkentése;
– a munkából élők jövedelemnövekedésének ösztönzése;
– a kisvállalkozások alapításának támogatása;
– az átlagon felüli (vállalkozói, munka és reprodukciós) teljesítmény átlagon felüli honorálása;
– egyéni értékelésen alapuló életpályamodellek minél több területen;
– lakásépítés és -vásárlás, életkezdés támogatása;
– egykulcsos adórendszer kialakítása erőteljes családtámogatási és gyerekkedvezményekkel.

Tellérnél a társadalmi (újra)elosztás elsődleges célja a teljesítmény jutalmazása, és csak másodlagosan a szolidaritás érvényesítése, ami szerinte új tartalmat ad az igazságosságnak, továbbá elejét veszi a kampányidőszakok esztelen ígérgetésének és költekezésének, azaz a teljesítmény nélküli jövedelem-kiáramlás növelésének.

A politikai hatalom és a „teljesítménynyújtók” közötti stratégiai szövetség alapja az aktív, az egyén és a közösség számára is hasznos életvitel honorálása a politika részéről, cserébe a „teljesítménynyújtó” társadalmi csoportok aktivitása és kormányt támogató kiállása a választásokon. A telléri modell abból indul ki, hogy a „teljesítménynyújtók” honorálása növelni fogja a csoport társadalmon belüli súlyát (egyszerűen „megéri” ebbe a csoportba tartozni), ezáltal úgy növekedhet a kormányzat társadalmi támogatottsága, hogy nem szorul rá a jóléti rendszerektől függő csoportok szavazataira.

A kormányzat tehát az egykulcsos, a gyereknevelést fokozottan támogató adórendszer fenntartását, az államadósságnak és a költségvetés hiányának féken tartását, vagyis a felelőtlen ígérgetések és teljesítmény nélkül elfolyt jövedelemtranszferek korszaka visszatérésének megakadályozását ígéri az aktívak támogatásáért cserébe.

Ez a stratégiai szövetség tehát Tellér szerint az Orbán-rendszer alapköve. Ennek a célnak a szolgálatában áll a kormányváltást megnehezítő választási rendszer, a kétharmaddal bebetonozott Alaptörvény és sarkalatos törvények sokasága.

A rezsicsökkentés mint ellenméreg

Tellér szerint a rendszer túlélése azért lehetett kérdéses 2014 elején, mert az Orbán-kormány társadalompolitikáját saját, jól felfogott érdekükben támogató csoportok ma kisebbségben vannak az országban, és a tavaszi választás előtt az ellenzék – nem véletlenül – épp az újraelosztást látta az Orbán-rendszer legkönnyebben támadható elemének. A szocialisták éhségmeneteket szerveztek, az ellenzéki pártok a közfoglalkoztatottak helyzetét igyekeztek a maguk javára fordítani. Ám az Orbán-kormány végül eredményesen szerelte le a baloldal „csodafegyverét” a rezsicsökkentéssel, amely éppúgy külső forrást vont be a szociális feszültségek csökkentésébe, mint a korábbi szocialista kormányok, de az Orbán-kabinet – elődeitől eltérően – nem a hitelfelvétel eszközéhez nyúlt, hanem egyszerűen rátette a kezét „a Magyarországra a rendszerváltás rendszere éveiben betelepült nyugati tőke indokolatlanul magas profitjára”.

Ezzel sikerült megnyernie, vagy legalábbis megbékítenie a jóléti rendszerek átalakításainak veszteseit, viszont kivívta a Tellér szerint a rezsicsökkentés révén megsarcolt cégek érdekeit képviselő uniós bürokrácia, valamint a Magyarországon „a rendszerváltás rendszerének” „végső soron eszdéeszes” normáit számon kérő amerikai kormányzat haragját, akik meg is találták érdekeik megfelelő képviselőjét Bajnai Gordon személyében. A 2014-es választás tehát a fentiek alapján „a falanxszá szerveződő” és „puszta létéért küzdő” régi elit és a „nemzetelvű rendszer” közötti választás volt, tétje pedig nem volt más, mint hogy az elmúlt ciklusban „születőben lévő” Orbán-rendszer vajúdási folyamata véget ér-e.

A 2014-es tavaszi választás eredményei alapján az új rendszer megszületett, és a tusnádfürdői Orbán-beszéd azt mutatja: a miniszterelnök készen áll arra, hogy az országot a lehető legtávolabb vigye a „rendszerváltás rendszerének” éveitől.

Olvasson tovább: