Kereső toggle

Tiltakozók között épül az emlékmű

A vita zajlik,  a karaván halad

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szobor- és emlékezetpolitika ügyében ritka erős jelzést adott a kormányzat felé a Magyar Tudományos Akadémia is. Úgy tűnik, a hivatalos történelemfelfogásnak mérvadó szakmai körökben nincs támogatója.

„Egy kétharmados parlamentben az ellenzéknek nem sok szava van, ezért most az utcai politizálás ideje van. Nyílt levelet írtunk több szervezet felé, mert egyedül vagyunk hagyva ebben a küzdelemben – mondta el Zoltai Andrea, a Szabadság téri emlékmű ellen tüntetők szónoka hétfőn. A demonstrációkon rendre felszólalnak jeles hazai értelmiségiek.

Mint emlékezetes, a Fidesz győzelme után két nappal már elkezdődtek a Szabadság téri előkészületek a német megszállási emlékmű felépítésére. Annak ellenére történt ez, hogy a miniszterelnök a Mazsihisz vezetőjét korábban arra kérte: a szoborról kezdett vitát napolják el húsvét utánra. A szoborépítés sokakban mély felháborodást váltott ki, civilek egy csoportja azóta is folyamatosan tiltakozó akciókat tart az épülő emlékműnél, kialakítva annak tövében egy személyes tárgyakból álló holokauszt-emlékhelyet. Időközben jegyzői határozat is született a terület birtokvédelméről, s az ismétlődő kordonbontások során a rendőrök tiltakozókat igazoltattak és vittek be a rendőrségre – köztük Mécs Imre egykori SZDSZ-es politikust, ’56-os halálraítéltet is –, majd nem sokkal rá szabadon engedték őket. A tiltakozás naponta folytatódik, a relikviák gyarapodnak, az ominózus emlékmű is épül, legalábbis az oszlopcsarnoka már áll.

Egy 25-30 fős kemény mag naponta kint van a téren, hogy tiltakozzon, jobbára középkorú és idős értelmiségiek. Ottlétünkkor a távolmaradók kapcsán egy résztvevő megjegyezte: adott esetben az állampolgárok aktivitása nem feltétlenül kellene, hogy összefüggjön a különféle szervezetek mozgósításával, inkább a média lenne hatásos, csakhogy a „királyi” adók túldimenzionált hisztériaként emlegetik a szoborvitát. Heisler András, a Mazsihisz elnöke nemrég úgy nyilatkozott: a Mazsihisz szoborkérdésben elment addig, amíg elmehetett.

Mécs Imre kérdésünkre úgy vélekedett: a fiatalok távolmaradásának oka lehet az, hogy a történelemtanítás terén az utóbbi évtizedekben sem álltunk a helyzet magaslatán. Hozzátette: a tüntetők elsősorban nem a kormánnyal, hanem a kormányfővel nem értenek egyet, aki egy személyben döntött a szobor felállításáról, saját párttársai véleményével is szembemenve. Orbán még a kormány által felállított Holokauszt Emlékbizottsággal sem egyeztetett, mondván: a német megszállási emlékmű felállítása független a Holokauszt Emlékévtől. „Azt is megszokhattuk, hogy művészeti kérdésekben a miniszterelnök kizárólag a saját ízlése szerint dönt, ahogyan ezt már korábban is láthattuk a Nemzeti Színház esetében” – jegyezte meg Mécs. Kitért arra is: mivel elhurcolták a vidéki zsidóságot, az emlékmű a fővároson kívül kevésbé téma, bár a földprivatizáció, a kishantosi események és a szoborügy lényegét tekintve ugyanarról a hatalmi arroganciáról szól. Hozzátette: az emlékmű szimbolikus megtestesítője az Alaptörvényben megfogalmazott állami felelősséghárításnak.

Azt nem lehet mondani, hogy elmaradt volna a kormányfő által beígért vita, mivel – tőle nem megszokott módon, személyes ügyként kezelve a kérdést – a miniszterelnök május elején leült Heisler Andrással egyeztetni, Lázár Jánossal és Balog Zoltánnal együtt. Ezt megelőzően ugyancsak szoborügyben nyílt, bár nagyon cirkalmas levélben védte meg Orbán az álláspontját Dávid Katalin művészettörténésznek, az MMA tagjának. Ebben az emlékművet a „kormány döntéseként” aposztrofálja, amit maga is támogatott, s az erről szóló társadalmi vitát kocsmapulti „olcsó politikai lökdösődésnek” nevezi. A máig német címerállatként használt sas alakjának alkalmazását azzal védi meg, hogy a megszállók bizony a németek voltak, akik akkor éppen náci államberendezkedésben éltek, az angyalábrázolással kapcsolatban pedig kifejti, hogy az – a szobrász eredeti koncepciójától eltérően – nem is az ártatlan magyar államot, hanem az „ártatlan áldozatokat” jelképezi, és hűen kifejezi a korabeli megszálló német birodalom „keresztényellenességét”. A „kollaboráns” magyar állam passzivitásáról is ír ugyan, de aktív segédkezésére nem tér ki. Azt viszont elismeri, hogy „ezt a komplikált történeti, szellemi struktúrát egy áldozati szoborkompozícióban megragadni igazi alkotói bravúr”.

A maga módján ugyanezt állította Jelenits István piarista szerzetes tanár is, aki Borókai Gábornak, a Heti Válasz főszerkesztőjének a szobrot védő, teológiailag is téves eszmefuttatására írt nyílt levelében nemrég úgy fogalmazott: „Szobrász legyen a talpán, aki néma alakokkal egy ilyen konkrét és bonyolult mondanivalót valóban közérthetően ki tud fejezni!” Jelenits István szerint ez megvalósíthatatlan, és egy nemzet történelmi tudatának formálására nem szobrok, hanem jól megírt tankönyvek valók.

Hogy a jelenlegi történelemkönyv-választék erre mennyire alkalmas, az kiderült Miklósi László, a Történelemtanárok Egylete elnökének drámai hangú felszólalásából is, amelyet azon a tudományos konferencián tett, melyet az MTA Filozófiai és Történettudományok Osztálya rendezett a héten Történelmi emlékezet és történettudomány címmel. Mint Miklósi kifejtette, nem mindegy, hogy a tankönyvekbe a történészek vagy a politikusok történelme kerül. Szerinte a történészeké lenne a mérvadó, s ebből a szempontból a KLIK által jóváhagyott évfolyamonkénti három tankönyv között csak egyetlen vállalható – bár nem túl gyerekbarát szövegezésű – kötet van.

Az MTA-konferenciát ritka nagy érdeklődés kísérte, s az ismert akadémikusok előadásai ezúttal is világossá tették, hogy a kormány emlékezetpolitikájának a mérvadó szakmai körökben nem akad védelmezője. Bevezetőjében Hunyady György szociálpszichológus kifejtette, hogy a történelem és emlékezet viszonya nálunk politikai jelleget öltött, a politikának alárendelt történelemszemléletet Alaptörvényben, emlékműben és tankönyvekben juttatja a hatalom érvényre.

A Szabadság téri emlékmű egy olyan nemzeti identitást közvetít, amely a kudarcokat mindig másokra hárítja. 

Ormos Mária történész többek között utalt arra, hogy a történetírás, a múlt dokumentálása az emberek mindenkori jogos szükséglete, és bár nem létezhet maximális egzaktság, de a múltfeltárásnál alapkövetelmény a lehető legnagyobb tényszerűség, azaz tudományosságra törekvés. Ormos beszélt arról is, hogy a nácik eredeti szándékuk szerint megszállták a számukra megbízhatatlanná vált szövetséges országot, de ezután – a régióban bevett módon – felállt a magyar bábkormány, amely lelkesen részt vett a magyar zsidók elpusztításában. Rámutatott, hogy a magyar politikai és katonai elit, valamint az értelmiség egy része is építette az „áldozati oltárt”.

Gyáni Gábor akadémikus arról beszélt, hogy a hivatalos emlékezetpolitikák milyen eszközökkel (emlékművek, ünnepek, utcanevek stb.) akadályozzák a történészek történelmének kibontakozását, melyet a megismerés igénye vezérel, ellentétben a politikusok történelmével, amely mindig érdekvezérelt. Keményen fogalmazott: „2010 után az áldozatiság-eszme abszolutizálásával, törvénybe iktatásával végleg elvált a politikusok és a történészek történelme, ez politikai tévelygés, ami a történelmi igazságnál is életbevágóbb kérdés”.

Marosi Ernő művészettörténész nagy sikerű előadásában levezette, hogy a kormány által megrendelt emlékmű giccs, ráadásul plágium, amely materiális és esztétikai értelemben is súlytalanra sikeredett, nem beszélve arról, hogy az allegorikus ábrázolás a szobrászatban már a 19. század óta elvesztette létjogosultságát. Romsics Ignác történész a Horthy-kép alakulásáról beszélt a 20. század első felétől napjainkig, s előadásából kiderült, hogy a kormányzó megítélése körüli erős érzelmi viták ma már elsősorban politikai és nem szakmai jellegűek.

Olvasson tovább: