Emlékeznek és emlékeztetnek

Az emlékezés nem szokta különösebben lázba hozni a közönséget, legfeljebb elismerik, hogy szükséges, és alávetik magukat az ezzel járó formaságoknak. Akinek az emlékezéshez elég elmerengeni és visszagondolni a saját régi életére, amelyet éppen a felidézett esemény vagy eseménysor választott el drasztikusan az újtól, az azóta eltelt életétől… nos, az „másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről / az már egy messzefénylő, szabad jövő felé tör” – Radnóti szavaival.

Budapesten szerdán több ezer ember gyűlt össze, hogy csendesen lázadjon a múlt átírása ellen, a saját múltjuk átírása ellen, amely nemlétezővé, mesebelivé tenné a szüleiket, nagyszüleiket, testvéreiket, unokatestvéreiket, legjobb barátjukat vagy barátnőjüket, akiket nem hozhattak magukkal abból a régi életből, a 70 évvel ezelőtti események miatt. A náci megszállás azonban nem az első, és nem az utolsó momentum volt a régi és az új élet elválasztásában. Az első zsidótörvények óta eltelt huszonöt év tette lehetővé, hogy 1944-ben ne legyen hova menekülnie több százezer zsidó magyarnak a Wass Albert, Tormay Cecil, Nyírő József antiszemita művein nevelkedett magyar lakosság között, mutatott rá Karsai László történész.

Politikamentes megemlékezés egy olyan korszakról, amelynek tragédiáját az akkori politika okozta, nehezen elvárható, a párhuzamokat pedig nem kellett erőltetni: a fent említett írók műveit ismét beemelték az oktatási programba, és akkor elhangzott szavak, mondatok hangzanak el ma is a parlamentben, a véletlen egybeesések pedig a történelemben ritkán véletlenek. Ezért kellett letagadni a Horthy- szobor állítását, a nyilas retorika felbukkanását, a zsidók lajstromba vételének felvetését egy számára kedves idős zsidó néni előtt, mondta el Konrád Péter rabbi, mert ezeket jól ismeri, és nem tudna békében távozni a földi életből, ha arra gondolna, hogy ezt hagyja maga után is.

A meggyilkoltaknak és a gyilkosaiknak közös emlékmű ötlete ezért személyes paradoxon is Heisler András, Zoltai Gusztáv, Konrád Péter, Karsai László számára. Nem felejtik édesapjuk, édesanyjuk szavait, amellyel nyugtatták őket, aztán pedig azokat a szavakat, amellyel elbúcsúztak tőlük, munkaszolgálatba vagy haláltáborba menet.

A magyar nyelv, a magyar sors társaként is értelmezhetetlen számukra, hogy egyformán kéne emlékezni rájuk és gyilkosaikra. Míg a náci kollaboráns Pétain csak annyira működött együtt a deportálást követelő nácikkal, hogy végül a francia zsidók hetven százaléka megmenekült, addig a magyar zsidóság hatvan százaléka veszett el a náci vezetők kegyeit kereső Horthy uralma alatt, aki akkor is folytatta a deportálásokat, amikor a környező országok, Szlovákia, Románia már rég visszavonulót fújtak.

Mindig megrendítő ezeket a tényeket hallgatni, látni azokat az arcokat, akiknek a nemzeti tragédia személyes veszteség, és mégis itt állnak, emlékeznek és emlékeztetnek, magyarul beszélnek a magyarok által elkövetett pusztításról, érezni a levegőben a fájdalmat, amely mégsem harag, amely az újrakezdést sürgeti, és csupán a régi lezárását kéri cserébe. „Lehetnének talán még emberek, / hisz megvan bennük is, csak szendereg / az emberséghez méltó értelem. / Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.” A tömeg együtt mondja Bálint András színművésszel, hogy „Nem reménytelen!”, Radnótit idézve 1944-ből.

A Holokauszt 70. évfordulója során ez volt az első komoly civil kezdeményezés. A kormány által szervezett események egyelőre nem hoztak létre széles körű konszenzust a társadalomban, mindazonáltal a Dohány utcai megemlékezésen a kormány is képviseltette magát Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes személyében. Ilan Mor izraeli nagykövet beszédében a holokauszt tagadását érthetetlennek nevezte, kifejezte Izrael teljes támogatását a zsidóság mellett, bárhol éljenek is, és héber nyelvű beszédéből már a tolmácsolás előtt ki lehetett hallani, hogy egyértelmű nyomatékot ad a szavainak.