Budapesten szerdán több ezer ember gyűlt össze, hogy csendesen lázadjon a múlt átírása ellen, a saját múltjuk átírása ellen, amely nemlétezővé, mesebelivé tenné a szüleiket, nagyszüleiket, testvéreiket, unokatestvéreiket, legjobb barátjukat vagy barátnőjüket, akiket nem hozhattak magukkal abból a régi életből, a 70 évvel ezelőtti események miatt. A náci megszállás azonban nem az első, és nem az utolsó momentum volt a régi és az új élet elválasztásában. Az első zsidótörvények óta eltelt huszonöt év tette lehetővé, hogy 1944-ben ne legyen hova menekülnie több százezer zsidó magyarnak a Wass Albert, Tormay Cecil, Nyírő József antiszemita művein nevelkedett magyar lakosság között, mutatott rá Karsai László történész.
Politikamentes megemlékezés egy olyan korszakról, amelynek tragédiáját az akkori politika okozta, nehezen elvárható, a párhuzamokat pedig nem kellett erőltetni: a fent említett írók műveit ismét beemelték az oktatási programba, és akkor elhangzott szavak, mondatok hangzanak el ma is a parlamentben, a véletlen egybeesések pedig a történelemben ritkán véletlenek. Ezért kellett letagadni a Horthy- szobor állítását, a nyilas retorika felbukkanását, a zsidók lajstromba vételének felvetését egy számára kedves idős zsidó néni előtt, mondta el Konrád Péter rabbi, mert ezeket jól ismeri, és nem tudna békében távozni a földi életből, ha arra gondolna, hogy ezt hagyja maga után is.
A meggyilkoltaknak és a gyilkosaiknak közös emlékmű ötlete ezért személyes paradoxon is Heisler András, Zoltai Gusztáv, Konrád Péter, Karsai László számára. Nem felejtik édesapjuk, édesanyjuk szavait, amellyel nyugtatták őket, aztán pedig azokat a szavakat, amellyel elbúcsúztak tőlük, munkaszolgálatba vagy haláltáborba menet.
2014. 03. 21. (XVIII/12)
