Kereső toggle

Tömeggyilkosság átfogalmazva

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Botrányosra sikeredett az adóforintjainkból létrehozott immár sokadik történelem-újraértelmező műhely debütálása. A Miniszterelnökséget irányító államtitkár alá rendelt Veritas Történetkutató Intézet vezetőjének hátszelet biztosító kormányzati körök vélhetően nem azért haragszanak Szakály Sándorra, mert idegenrendészeti eljárásnak titulálta a magyar holokauszt első tömeggyilkosságát, hanem mert rosszkor (és főleg túl korán) tette: a holokauszt-emlékév nyitányaként. Lapunk a téma több kutatójával és szakértőjével igyekezett rekonstruálni, hogy mi is történt valójában Kamenyec-Podolszkijban, és hogyan asszisztált az akkori magyar közigazgatás Horthy Miklós barátja révén az ukrán és náci katonák háborús rémtettéhez.

Az első világháborút követő Magyarországon csak olyan programmal lehetett választást nyerni, amelyben kitüntetett szerep jutott a trianoni sérelmek orvoslásának és a zsidókérdés megoldásának. Gömbös Gyula (1932–36) Őrségváltás elnevezésű, és a politikai, gazdasági és kulturális elit zsidótlanítását célzó programja olyan fiatalembereket emelt pozícióba, akik a későbbiekben kritikátlan kiszolgálóivá váltak a „végső megoldásnak”. Mégis Darányi Kálmán 1938. március 4-én elmondott beszéde volt az első olyan hivatalos kormányfői expozé, amely egyértelműen kijelentette, hogy rövid időn belül meg kell oldani a zsidókérdést. Ne felejtsük el, hogy ekkor még ki sem tört a világháború!

A magyar hatóságok azon szándéka, hogy a zsidóságtól minél nagyobb létszámban megszabadítsák az országot, már az elcsatolt területek visszaszerzése során megnyilvánult. Felvidék, Észak-Erdély, Kárpátalja visszacsatolása során az őslakosok mellett magyarok, ruszinok, zsidók és romák is gyarapítják az ország lakosságát. Sőt a háború kitörésekor, ’39 szeptemberében hazánk 150 ezer lengyel menekültet fogad be. Az egyre zavarosabb helyzet felerősítette a már korábban létrejött Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) tevékenységét, és emellett a Külügyminisztérium egyik osztályvezetője (az idősebb Antall József) menekültügyi irodát is felállít a lengyelek számára.

Mielőtt 1941. július 22-én Németország megtámadja a Szovjetuniót, Hitler kiadja az utasítást a zsidókérdés végső megoldására. A szovjet front mögött négy Einsatzgruppe egység mozog, akiknek az a feladata, hogy a partizántevékenység felszámolásának álcája alatt összefogdossák és likvidálják a zsidókat, a cigányokat és a kommunistákat. A tevékenységükről készült jelentésekből kiderül, hogy 4-5 kivégzett banditára általában több száz zsidó áldozat jut. Nők és gyerekek is.

Mikor ’41 július végén Németország oldalán hazánk is belép a Szovjetunió elleni háborúba (nem volt elvárás!), Galícia már hadműveleti terület. Kárpátalja kormánybiztosa ekkor Horthy Miklós régi barátja, a korábban propagandista (MTI, Magyar Rádió) Kozma Miklós, aki felismerve a lehetőséget, hogy tömegesen lehet megszabadulni a visszacsatolt területeken élő, és magyar állampolgársággal még nem rendelkező zsidóktól, indítványozza, hogy azokat a gyanús elemeket, akik potenciálisan együttműködhetnek a kommunistákkal, idegenrendészeti eljárás keretében távolítsák el Magyarországról.

A zsidótörvények alapján 825 ezer ember minősült ekkor zsidónak Magyarországon. 1941-ben van ugyanis a holokauszt előtti utolsó nagy népszámlálás, amely során a 14 milliós Magyarországon 725 ezer ember volt zsidó vallású zsidó, és további százezren nem zsidó vallású, de a zsidótörvények alapján zsidónak minősülő személy (például Szerb Antal vagy 1943-as kikeresztelkedését követően Radnóti Miklós). Kozma kezdeményezésére a KEOKH országos akcióba kezd. Az úgynevezett repatriálási folyamat a szülőföldre való visszatelepítésről szólt, ezért elsősorban a visszacsatolt területeken élő rendezetlen állampolgárságúakat, illetve a szomszédos országokból hazánkba menekülteket gyűjtötték össze. Plusz az akció ürügyén a trianoni Magyarország területén élő, de megfelelő papírokkal nem rendelkező zsidókat is, akik közül számosan évtizedek óta éltek életvitelszerűen hazánkban.

Az egyik gyűjtőhely éppen a budapesti Páva utcai zsinagóga volt. Alig egy hónap alatt több tízezer ember zsúfolódott össze hasonló helyszíneken. Közülük csak a zsidó származásúakat rakták 1941. augusztus elején marhavagonokba, és szállították el Kőrösmezőig, ahonnan áthajtották őket a magyar–ukrán zöldhatáron. A korabeli fotókon látható, ahogyan csendőr és magyar honvéd karöltve tuszkolja fel a sárga csillagot még értelemszerűen nem viselő zsidó családokat teherautók platójára. A front előrehaladtával az ukrán oldal ekkor már német közigazgatás alatt állt, és a nácik azonnal követelték az étel és szállás nélkül, a senki földjén kóválygó zsidók visszafogadását, ám a magyar katonák megakadályozták a deportáltak visszatoloncolását. Mivel ekkor már másfél hónapja zajlott a végső megoldás, a magyar közigazgatás több forrásból is – például a magyar gyorshadtest katonáitól – értesülhetett a nácik zsidókkal kapcsolatos valódi szándékairól…

Egyrészt a németek fokozódó tiltakozása miatt, másrészt pedig azért, mert a parlament alsóházában a fajvédőként indult Bajcsy-Zsilinszky Endre és a szociális nővérek vezetője, Slachta Margit felszólaltak a kitelepítések ellen, Horthy leállíttatta az akciót, így az addigra 18-20 ezer deportáltból voltak néhány ezren, akik vissza tudtak szökni Magyarországra. A többieket (15-17 ezer fő) a német katonák hozzácsapták a helyi zsidósághoz, és 1941. augusztus 27-29 között valamennyiüket lemészárolták (összesen 23 ezer embert). Az eljárás a következő volt: a városokon kívüli tankcsapdákba vagy a saját maguk által ásott gödrökbe lőtték bele őket meztelenül. 3-4 réteg egymásra hullott holttest után az SS-tisztek lementek a gödörbe, és a még mozgó áldozatokat tarkón lőtték. A gyerekekkel nem foglalkoztak, mondván, azok úgysem tudnak kimászni a felnőttek teste alól. A holttestekre oltott meszet öntöttek. Mivel így sem sikerült mindenkit azonnal a halálba küldeni, ezért egyes feljegyzések szerint még órák múlva is „mozgott a föld” a haláltusájukat vívók erőlködésétől.

A kamenyec-podolszkiji volt az Einsatzgruppék tevékenységének első olyan mészárlása, ahol öt számjegyű volt az áldozatok száma, vagyis a végső megoldás tízezer fölötti kivégzései itt vették kezdetüket. Egy távolról sem idegenrendészeti eljárással…

Partizánkutató

Szakály Sándor 1985-ben a Hadtörténeti Intézet és Múzeum kutatójaként még a magyar partizánok harcairól írt könyvet, a rendszerváltás után azonban már Csurka István Bocskai Akadémiáján volt rendszeres előadó, majd belépett a Vitézi Rendbe is. Később az MTA Történettudományi Intézetében a Horthy-korszak témacsoport vezetői feladatát kapta meg. A ’90-es években és az ezredfordulón az antiszemitizmus zászlóshajójaként tevékenykedő MIÉP-pel nem szakadt meg a kapcsolata: az alapító-elnök Csurka István halála után többedmagával létrehozta a Csurka István Emlékbizottságot. Az alapítók deklarált célja „Csurka István életművének, szellemi hagyatékának ébrentartása a mindennapi közgondolkodásban”.
Időközben, az első Fidesz-kormány idején kinevezték a Duna Televízió kulturális igazgatójává, majd alelnökévé. A Hadtörténeti Intézet mellett dolgozott a Magyar Országos Levéltárban, illetve az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában is. A Magyar Tudományos Akadémia utcanév-bizottságának is tagja volt, ahol a hungarizmus ideológusaként ismert, antiszemita Prohászka Ottokár személyében semmi kivetnivalót nem talált. Szakály Sándort ezen kívül rendszeresen hívták jobboldali-szélsőjobboldali rendezvényekre előadónak. 2002-ben a Fiumei úti sírkertben Gömbös Gyula új síremlékét avatta fel, tavaly ősszel pedig Szekszárdon méltatta a fajvédő ex-miniszterelnököt.
Egy kollégája szerint meglepő volt, hogy a 260 millió forintos költségvetéssel sokadik kormányzati történeti kutatóintézetként létrehozott Veritas Intézet főigazgatói posztját elfogadta. „Erre sem szakmai, sem anyagi szempontból nem volt szüksége. Most viszont politikai illetékes elvtárs lett belőle, és attól tartok ez nem neki való” – fogalmazott, hozzátéve: az „idegenrendészeti akcióról”szóló okfejtése vagy szakmai felkészületlenségből adódik, vagy – és ez szerinte valószínűbb –
a személyisége nem alkalmas a feladatra, nem érzékeli, hogy mikor kell tekintettel lenni mások érzékenységére. Az általa vezetett intézet hitelességi deficitjének megalapozása után sem érzi azonban, hogy le kellene mondania, hiszen – mint a Veritas (jelentése: Igazság) megalakulása kapcsán az MTI-nek adott interjúban fogalmaz – akkor ki fogja képviselni azt a „kicsit más szellemiséget”, amely „az elmúlt másfél évszázad sorsfordító politikai és társadalmi eseményeinek hiteles, torzításmentes feldolgozására tesz kísérletet”.

Olvasson tovább: