Kereső toggle

Nem én voltam az utolsó bástya

– mondja Szabó Máté, távozó ombudsman

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Országgyűlés a héten megválasztotta a leköszönő alapjogi biztos utódját. A lapzártánkkor még hivatalban lévő Szabó Mátéra ellenzéki oldalról úgy tekintettek, mint a kormány által leépített demokratikus fékrendszer „utolsó mohikánjára”, míg a jobboldal egy „mindenre tüzelő elszabadult hajóágyúként” értékelte az elmúlt években tanúsított aktivitását. A búcsúzó ombudsman szerint a Magyarországon tapasztalható nagyfokú jogbizonytalanságért elsősorban a kétharmad birtokosai felelnek, mivel adminisztratív, bürokratikus, sőt militáns eszközökkel próbálnak olyan társadalmi problémákat megoldani, amelyekhez több időre és nagyobb empátiára volna szükség.

Hat év után teszi le a lantot. Világ körüli útra indul?

– Dehogy! Egyetemi oktató vagyok, mint az elődeim, jog- és társadalomtudományi pályán fogok maradni, illetve talán politológiával is foglalkozom majd, ami szintén végzettségem.

Az elmúlt években Ön meghonosított egy stílust az ombudsmani hivatalban, amit egyesek – mondjuk így – radikálisnak neveznek. A habitusából következik, hogy eredményesen konfrontál, vagy ez szükségszerű velejárója feladatának?

– Az ombudsman nem szólista, hanem zenekarvezető, aki – esetemben – 150 zenész játékát irányítja. Duke Ellingtontól azt tanultam, hogy a jó zenekarvezető elsősorban komponista és menedzser, és ha úgy adódik, szólózik is egy kicsit. Mivel engem választott meg 2007-ben kétharmaddal a parlament, azóta kifelé én látszom. De mögöttem egy nagyon komoly szakértői közösség áll, akiknek a jogfelfogását és stílusát én ötvözöm egységgé, és jelenítem meg a média felé. Sólyom László köztársasági elnök úr független és autonóm embereket jelölt ezekre a pozíciókra, ennek a szellemében is tevékenykedtem. Soha nem érdekelt, mekkora politikai viharban kell haladnom, bár meg kell jegyeznem, hogy 2010 előtt azért nagyobb ellenszelet tapasztaltam, például a tüntetések ügyében.

Néha azért ennek a kormánynak is bement a körme alá egy-két kritikai észrevétele.

– Maradjunk abban, hogy ha a politika az egyik kezével megerősíti az ombudsmani intézményt, akkor ne lepődjön meg, ha a másik kezére néha rácsapnak, hogy rossz helyen kotorászik. Az ebből fakadó reakciókat nem sorolom az ellenszél kategóriába, pláne, hogy nem is egységesek. Az elmúlt időszakban két nagy ügyben is egymástól eltérő stílusú kormányzati reakcióval szembesültem. Egyik esetben egy kompromisszumkész miniszter deklarálta változtatási készségét a trafikügy kapcsán az általunk felvetettekre, míg a másik történet főszereplője egy párbeszédet elutasító államtitkár, aki szerint minden rendben van a felsőoktatásban, és mit keres ott egy alapjogi biztos. Aki ilyet mond, az nem hajlandó megismerni és tudomásul venni az egyetemi oktatók, dékánok, rektorok, hallgatók és azok szüleinek véleményét. Minden érintett pontosan tudja, hogy az új felsőoktatási felvételi rendszer tele van visszásságokkal, buktatókkal, és a legtöbb hallgató irányába méltánytalan.

Ami az ellenzéket illeti, sokszor a kormány által leépített demokratikus fékrendszer utolsó mohikánjaként tekintettek Önre. Azonosult ezzel a szereppel? Mert gondolom, hogy a jobboldalról kiosztott „mindenre tüzelő elszabadult hajóágyú” karaktert nem érezte magáénak.

– Az ombudsmani hivatal Ön által említett mindkét megközelítése torz. A jogállam, minden problémájával együtt is, egy erős erődítmény Magyarországon, és nem igaz, hogy én voltam az utolsó bástya. A folyamatos erózió ellenére stabilak az alapjaink, és működik az erőd. Mindent megtettem, amit ez a pozíció megtenni engedett a visszásságok feltárására. Az volt a dolgom, hogy azt a panaszt vigyem az Alkotmánybíróság elé, amely sok aláírásban, jelentős szervezetekkel, nagy támogatással jelenik meg nálunk. A politika persze állandóan sokallja a vitákat és a konfliktusokat.

Erre utalhatott a parlamenti bizottságok előtti meghallgatásakor utódja, Székely László, amikor a találati pontosság javítását ígérte a képviselőknek?

– Elképzelhető, bár ez az ombudsmani hivatal esetében pont a fentiek miatt nem releváns, hiszen mi nem a köztársasági elnök vagyunk, aki saját hatáskörében és jogtudós csapatával bármit megkérdezhet az Alkotmánybíróságtól. Ha visszaemlékezünk a Brezsnyev-, Kádár-, Ferenc József-féle vadászgatásra, ott nagy volt a találati pontosság. Úgy tudom, Ferenc József több tízezer állatot tudott elejteni.

Persze, mert a vadak az egyik hátsó lábuknál fogva ki voltak kötve egy fához.

– Látja?! Nekem nem volt olyan hátterem, mint mondjuk Mádl Ferencnek, vagy éppen Áder Jánosnak. Mi úgy gondolkoztunk, hogy csak néhány tucat üggyel keressük meg az Alkotmánybíróságot, amely így várhatóan tényleg döntést is hoz az adott kérdésekben. Ezekkel kapcsolatban azért sem kifogásolható a találati pontosság, mert a testület elé terjesztett ügyek mögött olyan fontos viták, konfliktusok állnak, amelyekkel kapcsolatban az Alkotmánybíróságnak konszenzust kell teremtenie a társadalomban. Még akkor is, ha a negyedik alaptörvény-módosítással ez a konszenzusteremtő képessége némiképp megreccsent. A jogalkotó ugyanis az alkotmányozással visszavonta a korábbi alkotmánybírósági döntéseket, így a testület létezése óta vállalt szerepe az újkori magyar demokrácia jogfejlődésében átalakult.

Ha már a fejlődésnél tartunk: hogyan látja az elmúlt hat év fényében az alapjogok hazai alakulását? 

– Az összkép stagnálást vagy inkább eróziót mutat. Ennek egyik oka a rendkívül rossz nemzetközi és belső gazdasági és szociális környezet. 2004 előtt azt hittük, hogy Európa jólétben és egy magasabb szintű demokráciában egyesül, ám most, tíz évvel később sajnos azt látjuk, hogy éppen ezek hiánya köt minket jó szorosan össze például Írországgal vagy a kontinens déli államaival. A kilencvenes években még elfogadott tudományos tézis volt, hogy Közép-Kelet-Európát az különbözteti meg Nyugat-Európától, hogy az emberek látnak-e perspektívát ötéves távlatban. Ma viszont már azt kell mondanunk, hogy nyugatabbra is egyre kevesebben asszociálják a jobb jövőt az egyesülő Európával.

A globális hatásokon kívül vannak olyan specifikusan hazánkra jellemző „hungarikumok”, amelyek miatt az alapjogok sérelmét és csorbulását vagyunk kénytelenek elkönyvelni?

– Hogyne. Amikor 2007-ben ombudsman lettem, mindenre az őszödi beszéd és a 2006 őszi események árnyéka vetült. Most azonban a negatív gazdasági, szociális folyamatok miatti létbizonytalanság, és az ebből következő jogbizonytalanság a fő probléma, amelyért elsősorban az a politika felelős, amelyik túl gyorsan akart túl sok mindent egyszerre megoldani. A kétharmad birtokosai azt hiszik, hogy ekkora felhatalmazással mindent megtehetnek, ezért csinálják is, pedig a kettő nem következik egymásból. Az eredmény káosz lesz. Nézze csak meg a hajléktalanok kálváriáját! Kitalálták, hogy elosztják a hajléktalanellátás terhét az utolsó lakhely és a jelenlegi tartózkodási hely, jellemzően nagyváros között. Működött is volna, ha néhány városnak és településnek nem lenne nagyon kényelmetlen. Így aztán szépen elfelejtették, sőt, egy idő után elindult a kitiltósdi, amit ha a főváros megtehet, akkor onnan már csak egy lépés, hogy a kerületek és a települések is bejelentik az erre vonatkozó igényüket.

Jelenleg a zéró tolerancia jegyében egy tisztogató gondolkodás érvényesül, és adminisztratív, bürokratikus, militáns eszközökkel próbálnak olyan társadalmi problémákat megoldani, amelyekhez több időre és nagyobb empátiára volna szükség. Ennek példája, hogy korábbi egyenruhások vezénylik le a közfoglalkoztatást. Nem közgazdász vagy szociológus, hanem tűzoltó, katasztrófavédelmis, vagy BM-es rendőr. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy egyensúlyozzak és közvetítsek a két, általam szélsőségesnek vélt álláspont: az emberi jogi dogmatizmus és fundamentalizmus, illetve a jogi pozitivizmus, vagyis a zéró tolerancia és takarítási politika képviselői között. Ez hellyel-közzel sikerült is, még ha nem is lettem egyik tábor kedvence sem. Sokkal nagyobb eredménynek tartom ugyanis, ha egy kicsi változtatást keresztül tudunk vinni egy becsontosodott rendszeren, mintha az egészet erővel felborítjuk, és az ígéretes reformokkal káoszt hozunk létre, amely gátolja az érdemi szakmai munkát.

Ha jól értem, akkor Ön nem abban méri a hatékonyságot, hogy a hivatal ajánlásainak, jelentéseinek, állásfoglalásainak hány százaléka talált kedvező fogadtatásra a döntéshozók és jogalkotók szintjén.

– Nehezen mérhető ez a fajta hatékonyság, mert az ombudsmannak nincsenek olyan jogkörei, amelyekkel az együttműködést kikényszerítheti. Én voltam az az ombudsmanja Európának, akit a legtöbbször szavaztak le parlamenti bizottságokban, továbbá a legkevesebbszer, összesen egy alkalommal számoltattak be a parlament plenáris ülése előtt. Szerencsére az állampolgárok máshogy vélekedtek a tevékenységemről: egy közvélemény-kutatási eredmény szerint az ombudsmani hivatal – még az Alkotmánybíróságot is megelőzve – élvezi a legnagyobb közbizalmat Magyarországon.

Sokan gondolják tehát úgy, hogy Önök segíthetnek a bajban. A hivatalához beérkező megkeresések alapján kimutatható bármilyen fejlődés a magyar emberek jogérzékenységében, jogtudatában az elmúlt évek alatt? Mennyire sikítanak, ha baj van, és mennyire releváns problémákat tárnak a hivatal elé?

– A válság miatti nehézségek az érdekek minél egyértelműbb képviseletére szorítják az embereket. A társadalom egyre több csoportja képes felfogni, megjeleníteni, sőt egyes esetekben sikerre vinni a számára fontos ügyeket. Gondoljon csak az egyetemi hallgatókra vagy a devizahitelesekre. De elmondható, hogy a legrászorultabb, kitaszítottabb, elesettebb csoportoknál is növekszik a jogtudatosság és az ebből következő aktivitás, ami azért is fontos, mert – egy hasonlattal élve – nekünk nem csak a luxusáruházak fogyasztóira kell figyelnünk (lásd vagyonadó), hanem az egyeurós üzletek közönségére is, akiknek minden bóvlit el akarnak sózni.

Olvasson tovább: