Kereső toggle

„Baromság, de nem itt”

Villámriport a csikorgó LMP-kampányról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Barátaink! A múlt hét végén mi is a holtpontra jutottunk. De túllendültünk rajta, és már több mint 100 ezer ember áll a népszavazás mögött. Nem adhatjuk fel, menni kell tovább!” – olvasható abban a kétségbeesett hangú e-mailben, melyet több mint tízezer címzettnek küldött szét az LMP kampánystábja.

A párt március 5-e óta gyűjti az aláírásokat négy kérdésben, melyről népszavazást szeretne tartatni. Ahhoz, hogy egyáltalán elindulhasson a referendum kiírásáig tartó hosszú procedúra, minimum 200 ezer hitelesített aláírást kell összeszedni. A párt vezetői a kampány elején 330 ezerben jelölték meg a célt. Kedd este a gyűjtésben részt vevő fővárosi aktivisták lapunknak azt mondták, 110 ezer jött össze. De ebben nincs benne a vidéken gyűjtött mennyiség, és nincsenek benne a más szervezetek által összeszedett aláírások. Úgyhogy van még remény.
Nyugati tér, aluljáró, LMP-pult. Mögötte fiatalember. Egészen addig barátságos, míg azt hiszi, aláírni jöttem. Amikor kiderül, hogy csak kérdezni, vége a barátságnak. Az hagyján, hogy nem nyilatkozik, de arra is megpróbálna rávenni, hogy ne is kérdezzek. Mert hiába nem megy a magnó, megjegyzem, amit mond, aztán leírom. 
Még jó, hogy az éppen 13 aláírást leadó szimpatizáns válaszait nem tiltja le. K. Gábor a négy kérdésből csak egyet támogat: a tankötelezettség 16 éves alsó határának visszaemelését a korábbi 18 évre. A többi kérdést nem tartja hasznosnak, hacsak nem a munkanélküli segély folyósításának a mostani 90 napról 270 napra történő meghosszabbítását. „De ilyen recessziós időszakban ezt így, ex katedra kijelenteni hibás: mert igaz, hogy manapság három hónap alatt nem lehet se munkát találni, se átképezni, de ha sok munkanélkülit sokáig támogatunk, abba beleroppan a gazdaság.” K. Gábor szerint az LMP kampánya gyenge, látszik, hogy nem jutnak elég médiafelülethez. És azt sem sikerült kommunikálni, hogy a népszavazás intézménye fontos intézmény, ezzel szemben csupán az jött át, hogy ez valamilyen LMP-s akció.
Még egy próbálkozás a stand mögött álló fiatalemberrel, ezúttal több sikerrel: egy közvetítőcég révén gyűjt, diák, semmi köze a kampányhoz, naponta öt és fél órát dolgozik. Még annyit segít, hogy az aluljáró másik kijáratánál is van egy pult.
Időmilliomosok tologatják a sakkbábokat a megadott helyszínen, de tényleg ott áll egy LMP-s stand is. Szintén diákmunkás gyűjti az aláírásokat, ma már öten voltak. Eleinte zavarba jön, hogy nettó vagy bruttó ötszázért szobrozik óránként, aztán közösen kiderítjük, hogy nettó. Ha végigcsinálja a kampányt, huszonkettő is összejön. Ezer és nettó. Ő sem LMP-s, de aláírta az ívet. Addig társa állt a pult mögé. Azért tettek így, hogy a járókelők nagyobb kedvet kapjanak odamenni, aláírni. Kedves trükk, de a fiú is úgy véli, kevés lesz. „Aki alá akarta írni az íveket, az már aláírta, aki pedig csak most tudja meg, hogy zajlik a kampány, az már nem írja alá.” A fő problémát mégis abban látja, hogy ha ki is írják a népszavazást, kicsi az esélye, hogy a jogosultak fele részt vesz rajta. Merthogy a Fidesz-többség ezt a feltételt is kőbe véste.
Következő állomásunk az Oktogon. Szimpatikus aktivista, éppen eszik, de nem ezért nem nyilatkozik, hanem azért, mert arra csak a koordinátora jogosult. Ő viszont nincs itt. A lány a tandíjról beszél: operett- és operaénekes tanszakon tanulna, de 1 millió 300 ezer a költség. Negyvenes férfi lép a pulthoz. Mint kiderül, közalkalmazott, két unikumot fogyasztott, ehhez képest használható gondolatokat oszt meg. Először is: az LMP négy kérdése baromság. Egy normálisan működő országban legalábbis biztosan annak számítana. Itt viszont nem az, mert például a tankötelezettség leszállítása is csak arról szól, hogy „azok” jól megszedjék magukat. Az „azok” a hatalmon lévőket jelenti, és bár a férfi kormánypárti szavazónak mondja magát, mégis dühös rájuk. Ugyanakkor tart is tőlük: mert mi van, ha az aláírók listáját összevetik a közalkalmazottak listájával, aztán a mindkét listán szereplők egyszer csak azt veszik észre, hogy nem hosszabbították meg a munkaszerződésüket? Itt még talán nem tartunk, nyugtatom a férfit, aki erőt vesz magán, és mind a négy kérdést aláírja.

Olvasson tovább: