Kereső toggle

Az igazság szabaddá tesz - Hack Péter írása

Szembenézés a múlttal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A büntető ügyekben az igazságszolgáltatás hagyományos értelemben az állam büntető igényének érvényesítését jelenti a bűnelkövető egyénekkel szemben. Az elmúlt évszázadban határozottabban merült fel a kérdés, hogy mi a teendő akkor, ha maga az állam a bűnelkövető. Mi a teendő olyankor, amikor az állam és a nevében eljárók embereket ölnek, kínoznak, megaláznak, jogaiktól megfosztanak. Az ilyen esetekre használjuk az igazságtétel vagy átmeneti igazságszolgáltatás kifejezést.

A modern korban az államok és vezetőik felelősségre vonására már az első világháborút követően történt kísérlet: az 1919-ben aláírt versailles-i szerződésben a szövetséges hatalmak elismertették a német kormánnyal, hogy joguk van bíróság elé állítani azokat, akiket a háború törvényeivel ellenkező cselekmények elkövetésével vádoltak. A pereket az eredeti elképzeléstől eltérően a lipcsei Birodalmi Bíróság folytatta le. Senkit sem ítéltek halálra, sőt, néhány vádlottat fel is mentettek. A lipcsei perek mégis precedenst teremtettek arra, hogy a háborúban az államuk megbízásából bűncselekményeket elkövető katonák a háború után felelősségre vonhatók.

A nemzetközi perek

A második világháború alatt, 1943 októberében Moszkvában közös nyilatkozatot adott ki az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió. Ebben megállapodtak, hogy a háborús főbűnösöket közösen, egy nemzetközi törvényszék előtt fogják felelősségre vonni. 1945. augusztus 8-án Londonban - Franciaország bevonásával - szerződést is kötöttek az európai tengelyhatalmak háborús főbűnöseinek megbüntetéséről. Ez a szerződés képezte a nürnbergi per alapját (később a Japánt megszálló seregek vezérkari főnökeinek az ugyanezen az egyezményen alapuló, 1946. januári döntése alapján került sor a japán háborús bűnösöket elítélő tokiói eljárásra is). Felállították a négy hatalom képviselőiből álló Nemzetközi Katonai Törvényszéket. Az egyezményhez további 19 állam csatlakozott.

A helyszín, Nürnberg kiválasztása szimbolikus volt. Egyrészt a bombázások ellenére is épen maradt az igazságügyi palotája, másrészt a város nagyszabású nemzetiszocialista pártkongresszusok színhelye is volt, s a faji törvények is nürnbergi törvényekként váltak hírhedtté. A perekben a nemzetek közössége ítéletet mondott a Harmadik Birodalom rémtettei felett, ezzel máig tartó konszenzust teremtett a civilizált világban.

A nürnbergi és tokiói pereket követően a hidegháború időszakában érthető módon nem folytak hasonló nemzetközi perek, de a Szovjetunió összeomlását követően sorra jöttek létre az ENSZ által felállított törvényszékek, amelyek helyi polgárháborús konfliktusok vagy népirtások felelőseinek megbüntetésére törekedtek. Ilyen törvényszék vizsgálja még ma is a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűncselekményeket, vagy egy másik törvényszék a ruandai népirtás felelőseit. Ezen törvényszékek alapozták meg a Nemzetközi Büntetőbíróság létrehozását, amelyet az erről szóló egyezményt aláíró államok alapítottak hágai székhellyel.

A nemzetközi büntetőbíráskodással párhuzamosan először Dél-Európában, majd párhuzamosan Kelet-Európában és Dél-Amerikában, később pedig a világ más részein is összeomlottak a diktatórikus rendszerek, és ezekben az országokban is sor került az előző rendszer jogsértéseivel való szembesülésre.

A demokratizálódás második hulláma Európában

Az európai demokratizálódás első hulláma a második világháborút követő időszakban zajlott. A második hullám az 1970-es évek közepén Portugáliában, Spanyolországban és Görögországban következett be. Ezek közül az átalakulások közül nálunk - talán nem véletlenül - a leggyakrabban a szakirodalomban „Amnézia Modell"-nek nevezett megoldást emlegetik. Spanyolországban - az országot az 1936-38-as polgárháborútól 1975 novemberében bekövetkezett haláláig vezető - Franco tábornok után nem került sor felelősségre vonásra. Ennek a gazdasági összeomlástól, az ország szétesésétől és a katonai hatalomátvételtől való félelem volt az oka. Amikor a kommunista rendszer a nyolcvanas évek végén összeomlott, a legtöbben ezt a modellt tartották kívánatosnak Kelet-Európában is.

Ritkán került szóba a spanyol átmenetet egy évvel megelőző portugál forradalom. Portugáliában a salazari korporatív rendszer összeomlását követően a baloldali katonai hatalomátvétel és a „szegfűs forradalomnak" nevezett rendszerváltás eredményeként - főleg a kommunisták sürgetésére - a hadsereget, az államapparátust, a gazdaság vezető pozícióit, a médiát, a tudományt és az oktatást megtisztították az előző rendszer lojális híveitől, és a korábbi titkosszolgálatot azonnali hatállyal feloszlatták.

Szintén ritkán emlegetik az 1974-ben a ciprusi válság következtében megbukott görög diktatúrát követő igazságtételt, ahol a legfőbb vezetőket bíróság elé állították és életfogytig tartó büntetésekkel sújtották, mint ahogy súlyos büntetéseket kaptak a katonai rendőrség azon tagjai, akik a politikai foglyok kínzásában részt vettek. A diktatúra aktív kiszolgálóit itt is eltávolították a vezető katonai, politikai és közhatalmi tisztségekből.

Dél-Amerikában (Argentínában, Chilében, Peruban, Guatemalában) a katonai diktatúrák összeomlása után azonnal nem, csak évtizedes késéssel került sor perek lefolytatására, mivel a hadsereg a katonai hatalom bukása után is túl erős maradt ahhoz, hogy a tagjai elleni pereket le lehessen folytatni. Ezért első lépésben tényfeltáró bizottságok jöttek létre, amelyek felkutatták és meghallgatták a tanúkat, összegyűjtötték a bizonyítékokat, és több ezer oldalas dokumentumokban rögzítették a tényeket. Ezek a jelentések (például az argentin diktatúra rémtetteit rögzítő Nunca Mas - Soha Többé című, az interneten ma is olvasható dokumentum) képezték az alapját a későbbi, részben napjainkban is zajló pereknek.

A témával foglalkozók között egyetértés van abban, hogy az átmenet igazságszolgáltatása az államok számára bizonyos kötelezettségeket határoz meg mind az áldozatokkal, mind a társadalommal szemben. Ezek a lehetséges kötelezettségek a következők:

1. Igazságszolgáltatás: vagyis üldözni és megbüntetni azoknak a visszaéléseknek az elkövetőit, akiknek visszaélései bűncselekményt valósítottak meg.

2. Biztosítani az áldozatok számára az igazság megismerésének jogát, amely magában foglalja azt, hogy lehetővé kell tenni számukra a jogsértések minden titokban maradt részletének a feltárását, és az igazság közlését az áldozatokkal, az áldozatok hozzátartozóival és a társadalom egészével.

3. Kárpótlás nyújtása az áldozatok számára oly módon, hogy az elismerje értékeiket és emberi méltóságukat. Megfelelő mértékű pénzbeli kárpótlás mindenképpen része ennek a kötelezettségnek, de a kötelesség kiterjed olyan pénzben ki nem fejezhető gesztusokra is, mint a sérelem tényének elismerése vagy a társadalom nevében történő bocsánatkérés.

4. Az államoknak kötelességük arról is gondoskodni, hogy azok a személyek, akik a fegyveres erők és a titkosszolgálatok tagjaként bűncselekményeket követtek el, az újjászervezett demokratikus erőszakszervezetekben és titkosszolgálatokban ne tölthessenek be szerepet.

A demokratizálódás harmadik hulláma

Ezen elvek alapján a kilencvenes években lezajlott kelet-európai rendszerváltások során változatos megoldások születtek az átmenet igazságszolgáltatására. Egyes országokban büntetőpereket folytattak (Németország, Csehország, Lengyelország). Kárpótlásokra került sor szinte minden volt szocialista országban. Egyes országokban (Németországban és Csehországban a legerőteljesebben) a diktatúra titkosszolgálatának tagjait és a kommunista párt vezetőit meghatározott időre kizárták a politikai hatalomból és a közhivatali állásokból. Magyarország kivételével gyakorlatilag mindenütt széles körben megismerhetővé váltak a kommunista titkosszolgálatok iratai.

Jelen tanulmány nem teszi lehetővé ezeknek a megoldásoknak a részletes ismertetését, erre egy - remélhetőleg közeljövőben megjelenő - könyv keretében szeretnék sort keríteni. Azt azonban leszögezhetjük, hogy bár ideális megoldás egyik volt szocialista országban sem született, de az összehasonlításból Magyarország jön ki a legrosszabbul. Ez a megállapítás leginkább az ügynökkérdés kapcsán veti fel élesen az elmúlt húsz év politikai elitjének felelősségét.

A magyar modell

Az átmeneti igazságszolgáltatás magyar megoldásai ellentmondásos képet mutatnak. Talán egyetlen olyan eleme sincs ezeknek a megoldásoknak, amely közmegelégedést okozott volna, vagy legalább azt az érzést kelthette volna, hogy a jogalkotó mindent megtett a múlt rendezése érdekében. Az egyes jogalkotási megoldások többnyire a közvélemény számára érthetetlen vitákba fulladtak, meghiúsítva ezzel a társadalmi katarzist. A jogalkotó akkor, amikor egy bizonyos probléma rendezésére egy meghatározott jogi megoldást választ, azzal értékítéletet is közvetít. Amikor a jogalkotó úgy rendelkezik, hogy a villámcsapás által felgyújtott ház értékét senkinek sem kell megtéríteni, a szándékos gyújtogatásért pedig akár szabadságvesztés büntetéssel is büntethető az elkövető, akkor természetesen az egyes eseteket morális alapon különböző módon ítéli meg.

Az átmenet igazságszolgáltatása azzal a nehézséggel jár, hogy a társadalom egészének kellene önvizsgálatot tartani, és morális alapon értékelni a múltat, ami rendkívül kényelmetlen folyamat. A magyar átmenet elénk táruló képe a múlt bűneiről olyan képet fest, mintha az 1949 és 1989 közötti eseményeket pusztán valamilyen tőlünk független külső erő idézte volna elő. Olybá tűnnek a múlt eseményei, mintha az emberek életébe, becsületébe, méltóságába, vagyonába, alapvető jogaiba történő brutális beavatkozás valamilyen külső erő, külső hatalom befolyására történt volna. Itt köztünk nincsenek felelősök. Ez a múltértékelés pedig kísértetiesen emlékeztet az 1945 előtti rémtettekkel való szembenézés elmaradására.

A jognak iránymutatást kellene adni az emberi magatartások számára a jövőben is. Mit tanult az átmenet igazságszolgáltatásából az, aki valamikor a jövőben ismét olyan helyzetbe kerül, mint a nyilasok 1945-ben vagy a karhatalmisták 1956-ban? Mit tanult az, akit egy esetleg jövőben felbukkanó diktatúra barátai elárulására akar kényszerrel vagy ígéretekkel rávenni? Mit tanult az, aki törvénytelenül vagyonától megfosztott zsidó vagy kulák szomszédja vagyontárgyait megszerezte? Mit tanultak az elmúlt másfél évtized jogszabályaiból a jövő rendőrei, ügyészei, bírái, ha valaha újra embertelen törvények végrehajtását kérik tőlük?

Mondhatjuk-e, hogy a rendszerváltást követően a demokratikus magyar állam mindent megtett, amit lehetett, hogy a múlt szörnyűségei soha többé ne forduljanak elő? Ha a társadalom a múltra vonatkozóan nem tud vagy nem akar különbséget tenni a „jó és rossz", „helyes és helytelen" között; ha az a kollektív felismerés alakul ki, hogy ha elég nagy számban állunk a zsarnok és az elnyomó szolgálatába, akkor megúszhatjuk a felelősséggel való szembenézést, akkor az ilyen társadalom jövője több aggodalomra adhat okot, mint a múltja.

A múlt bűneinek megítélése nem pusztán jogtechnikai kérdés, hanem nagyon súlyosan erkölcsi és szellemi kérdés is. Nem arról van csupán szó, hogy egyeseket bíróság elé állítanak és börtönbe juttatnak, hanem arról, hogy egy ország jövője nem épülhet a múlt tényeinek letagadásán és eltorzításán. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a múlttal való őszinte szembenézés társadalmi szinten nem a bosszúvágyat és a megtorlást, hanem az igazságba vetett hitet szabadítja fel. Ez pedig nem gyengíti, hanem erősíti a társadalom megújulásába vetett reménységet.

Olvasson tovább: