Tavaly nyáron a Fidesz vezérkarában éles vita zajlott arról, hogy ki legyen Sólyom László helyett az államfő. Orbán Viktor ragaszkodott Schmitt Pál személyéhez, amit többen kínosnak tartottak, így többek között Kövér László is, mondván: a jelölt nem egy fajsúlyos személyiség. A miniszterelnök mégis keményen keresztül vitte az akaratát, egyes információk szerint még azt is megpendítette, hogy csak akkor vállalja a kormányzás folytatását, ha hallgatnak rá. Nyár volt még, a Fidesz négyszeres támogatással rendelkezett az MSZP-hez képest. Sokak számára érthetetlen, miért volt szükség ilyen személyzeti politikára.
Az önkormányzati választásokat követően már világossá vált, hogy a kormány olyan intézkedéseket kíván végrehajtani (válságadók, a magánnyugdíjpénztári megtakarítások visszacsatornázása), amelyek azt igénylik, hogy az államfő akadékoskodás nélkül aláírja a döntéseket, nehogy az esetleges késlekedések közepette bármely érintett (akár nemzetközi lobbizással) megfúrja a kormány ütemtervét. Tavaly óta tudható: Schmitt Pál mindent aláír.
A villámháborús stílushoz, amit rendre az ország válságos helyzetére hivatkozva alkalmaz a kabinet, az is szükséges volt, hogy a kormány „előrenyomulását" egyetlen intézmény se tudja sem jogi érdekérvényesítéssel (mint például az Alkotmánybíróság), sem verbális kritikával (Költségvetési Tanács) akadályozni. Az IMF-vel való kenyértörés szintén azt a célt szolgálta, hogy kívülről se lehessen korlátozni a kormány lépéseit.
2011. 06. 03. (XV/22)
