Kereső toggle

Totális álprobléma

Interjú Varga László történésszel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Jelentős változtatásokat tervez a kormány a kommunista titkosszolgálatok idején keletkezett iratokkal kapcsolatban. A történészek aggályosnak tartják az elképzeléseket.

Az igazságügyi tárca tervei szerint a pártállam idején megfigyelt személyek megkaphatnák és hazavihetnék a róluk készült besúgói jelentéseket. Rétvári Bence államtitkár a Heteknek azt mondta, fontosnak tartják, hogy a megfigyelt emberek dönthessenek a róluk keletkezett iratokról, hogy melyik és milyen mértékben legyen nyilvános. Hozzátette, hogy jelenleg ezek a teljesen személyes iratok hozzáférhetőek idegenek számára is, például kutatási célból. Lát-e ebben kivetnivalót?
– Az alapelvvel messzemenően egyetértek. Ugyanakkor 2002-ben a hatályos törvény előkészítése során éppen én kezdeményeztem, hogy a megfigyeltek szenzitív adatai – tehát a magánéletük – ne legyen kutatható. A személyes adatokra való hivatkozás tehát tévedés.
Az alapkérdés az, hogy lehet-e privatizálni köziratokat. A javasolt megoldás – a tisztességes alapelvvel éppen ellentétben – összeegyeztethetetlen a demokráciával, az Alkotmánnyal. Abból, hogy az iratok törvénytelenül keletkeztek, nem az következik, hogy szét kell osztani őket, hanem, hogy az államhatalom nem kezelheti ezeket. Ezzel szemben a kormányrendelet nemcsak fenntartja az állambiztonsági iratokkal kapcsolatban az Alkotmányvédő Hivatal jogosítványait, hanem még ki is terjeszti azokat.
Történészek amiatt aggódnak, hogy ha „kiosztják” az iratokat, és a levéltárban még másolat sem marad, azzal csorbul a múlt kutathatósága. Az ellenérv szerint, ha az érintett engedi, a hozzá került irat is kutatható lesz.
– A rendelet és ennek megfelelően az államtitkár érvelése azt mutatja, hogy egyszerűen nem ismerik a hatályos törvényt és a tényleges gyakorlatot, de még a vonatkozó iratokat sem. Az érintetteknek ugyanis most is minden eszköz a rendelkezésükre áll, így megjegyzéseket fűzhetnek a róluk szóló iratokhoz, de akár meg is tilthatják a hozzáférést, beleértve tehát a kutatást is.
Ugyanakkor egy adott ügyet nem csak a besúgói jelentésekből, hanem az ügynökről írt szolgálati jelentésekből, illetve más titkosszolgálati iratok alapján is fel lehet tárni, márpedig ez utóbbi dokumentumok továbbra is megmaradnak.
– A hálózati személyeknek csak két dossziéjuk volt: a B, vagyis beszervezési dosszié tartalmazta a rájuk vonatkozó adatokat, az M, azaz munkadosszié pedig a jelentéseiket. A megfigyeltek számára már sokkal több fajta dossziét nyitottak. A vizsgálati dossziék – bármennyire törvénytelen is volt ezek felfektetése – részei a korabeli „igazságszolgáltatásnak”: ezek nélkül a politikai periratok sok esetben értelmezhetetlenek, félrevezetők.
A kormány komolyan gondolja, hogy például a Rajk-ügyben keletkezett több száz dossziét – amelyek több ezer emberrel foglalkoznak – átadja ifjabb Rajk Lászlónak? Tehát az ötlet nemcsak súlyosan elhibázott, hanem gyakorlatilag kivitelezhetetlen is. Még az egyes lapokat, mondatokat is fel kellene vagdalni, hogy mindenki megkaphassa a róla szóló részeket, amivel ily módon semmit sem tudnának kezdeni. Nem szétszórni kellene az iratokat, hanem ellenkezőleg: egységesíteni, hogy a töredékekből teljesebb kép álljon össze.
Becslések szerint az érintettek mindössze 15 százaléka fogja elvinni az iratait. 
– Nem ez a kérdés, egyetlen közirat sem adható magántulajdonba. Ha viszont abból indulunk ki, hogy eddig hányan éltek a hozzáférést tiltó jogukkal, akkor még ez a szám is erősen túlzó. Ez viszont azt jelzi, hogy totálisan álproblémáról van szó.
A tárca úgy érvel, hogy ne az állam és ne valamiféle bizottság döntsön egy-egy irat kutathatóságával kapcsolatban. 
– Az iratok kutathatóságáról jelenleg a titkosszolgálatok döntenek, azzal, hogy az iratok nagy részét titkosnak minősítik, – ezek viszont nagyon is az államhatalom szervei. A Kenedi-bizottság „mindössze” felhívta a figyelmet arra, hogy ez a minősítés az esetek túlnyomó többségében indokolatlan. 
Jelenleg akár másfél évig is várni kell egy-egy iratra, és vannak kutatók, akik mindig találnak újdonságot, míg mások csak már ismert anyagokat kaptak a levéltártól. Mi lehet ennek az oka?
– Erre a levéltár vezetőitől kellene magyarázatot kérni. Saját tapasztalataim szerint alapvetően az irat jellege határozza meg a várakozási időt. Ha tehát az adott dosszié tele van szenzitív adatokkal, akkor az előkészítés valóban hosszabb időt vesz igénybe. A levéltárosoknak meg kell győződniük, hogy a kért iratok nem tartalmaznak ilyeneket, vagyis mielőtt kiadják, el kell olvasniuk őket.
A több tízezer titkosszolgálati adatot tartalmazó mágnesszalagok kezelésével megbízott Kenedi-bizottság megszűnt. Az államtitkár ezzel kapcsolatban többek között azt mondta, a bizottságot szubjektív alapon nevezte ki a Bajnai- kormány.
– Itt is teljes a keveredés. Az első iratfeltáró bizottságot 1995-ben Kuncze Gábor belügyminiszter a lehető „leg-objektívebben” nevezte ki, ugyanis felkérte az összes, a témában érintett szakmai szervezetet, hogy delegáljanak a bizottságba egy-egy tagot. Ő csak a bizottság titkárát, a BM egyik munkatársát nevezte meg. Ennek ellenére éles, de méltatlan támadások érték az összetétel miatt jobbról, és még inkább balról. A bizottságban nagyon különböző mentalitású tagok dolgoztak, viszont névvel vállalták az általuk feltárt, majd megírt részeket.
A 2007-ben felállított Kenedi-bizottságot nemrég már a neve miatt is támadták, holott az elnevezés nem a kormánytól származott, hanem tőlem. A rendelet egy semmitmondó, de annál hosszabb megnevezést tartalmazott, mire a sajtó rögvest „ügynökbizottságról” cikkezett. Erre írtam az Élet és Irodalomba „Nem leszünk ügynökbizottság” címmel egy cikket, végül – szerencsére – Kenedi-bizottságként vonultunk be a köztudatba.
A bizottság kinevezési módját leginkább én bíráltam, hiszen valóban pártparitásos alapon állították fel, de megítélésénél utólag mégiscsak a jelentéséből kellene kiindulni.
A Bajnai-kormány által kinevezett háromfős Szakértői Testülettel szemben – amelynek nem voltam tagja – még ilyen vádak sem fogalmazhatók meg, tehát fogalmam sincs, hogy az államtitkár mire alapozza dehonesztáló állítását.
Azt viszont Kenedi János is elismerte, hogy nem kaptak megfelelő segítséget a kormánytól a munkájukhoz. 
– Mint említettem, nem voltam a testület tagja. Jelentésükből számomra az derül ki, hogy kormányzati szervek az első perctől az utolsóig jegelték őket, szabályosan szabotálták a munkájukat, vagyis megtagadták a kormány rendeletének a végrehajtását. Ez azonban nem a kutatók felelőssége, hanem demokráciánk silány állapotát tükrözi.
A mágnesszalagok létéről és sorsáról már az 1995-ös jelentés beszámolt, a Kenedi-bizottságot (becsületszóra) úgy tájékoztatta a Nemzetbiztonsági Hivatal, hogy valóban azok a nyilvántartások vannak a birtokukban, amelyeket mi iratok alapján kimutattunk. A Szakértői Testület jelentése viszont egyértelműen cáfolja ezt az állítást. Számomra ez is rendkívül nyugtalanító. Ráadásul továbbra sem tudjuk, valójában mi is van a mágnesszalagokon.
Rétvári Bence szerint üzenetértékű, hogy a törvény megszavazásáig egy évet adtak a szakmával történő egyeztetésre.
– Nincs olyan illúzióm, hogy az államtitkár úr kíváncsi lenne a véleményemre vagy Kenedi Jánoséra. Az persze nem ártana, ha munkatársai átrágnák magukat a Kenedi-bizottság jelentésén.

Olvasson tovább: