A magyar felsőoktatásban a nyolcvanas évek közepétől indult el a modernizáció, a demokratikus jogok bővítése, illetve az intézményi autonómia kialakítása. A modernizációs elképzelések motorja az volt, hogy az ideológiai kurzusok helyett elsősorban nyugatos értelemben is definiálható, modern ismereteket adjanak a diákoknak. A hangsúly a marxista-szocialista embertípus kialakítása helyett a szolgáltató jellegű oktatás felé kezdett elbillenni. A „demokratizálódás" pedig azt jelentette, hogy a diákjogok fogalma megjelent az oktatáspolitikában, ami aztán elvezetett a jelenleg is működő hallgatói önkormányzatok rendszeréhez. Érdekes, hogy egy sor mai politikus az egyetemi diákmozgalmak szervezése során tűnt fel. Bajnai Gordon például menzasztrájkot szervezett a Közgázon, míg gyakorlatilag a Fidesz megalakítása (még csak „sima" ifjúsági) szervezetként is egyetemi keretek között zajlott '88 márciusában. (A hallgatói mozgalomról bővebben keretes írásunkban olvashatnak.)
Az intézményi autonómia fejlődése pedig azt jelentette, hogy a közvetlen állampárti irányítás helyett az egyetemek és a főiskolák kialakíthatták belső, egyre szabadabb működésüket. Így a korábbi évtizedekkel szemben például nem jelentett hátrányt a származás (munkás-paraszt családi háttér hiánya) vagy a felekezeti háttér.
A rendszerváltás után gyakorlatilag a modernizáció, demokratizálódás, autonómia „hármasságát" Andrásfalvy Bertalantól kezdve Magyar Bálinton és Pokorni Zoltánon át a Hiller István által vezetett oktatási kormányzatig különféle hangsúlyokkal ugyan, de megőrizték. Persze Magyar Bálint volt a fő modernizátor, amit még a hívei is sok esetben túlzónak tartottak, de Pokorni Zoltán is inkább nemzeti liberális hangsúlyú, fejlesztő jellegű politikát vitt.
2010. 11. 12. (XIV/45)
