Kereső toggle

Éljenek a haladó hetvenes évek!

Rend és fegyelem – Vihart kavart a felsőoktatási törvény koncepciója

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nemcsak ellenzéki oldalról, hanem a Fidesz vezető politikusai is élesen bírálják a Hoffmann Rózsa államtitkár által jegyzett felsőoktatásireform-tervet.  Egy diákvezető egyenesen „sértődött professzorok ámokfutásának” minősítette a koncepciót. Az alapkérdés viszont az, hogy miként lehetne a magyar felsőoktatás minőségét javítani, hogy ha már büszkék vagyunk a magyar „szürkeállományra”, akkor legalább egy egyetemünk kerüljön be a világ 300 legjobb egyeteme közé.

A magyar felsőoktatásban a nyolcvanas évek közepétől indult el a modernizáció, a demokratikus jogok bővítése, illetve az intézményi autonómia kialakítása.  A modernizációs elképzelések motorja az volt, hogy az ideológiai kurzusok helyett elsősorban nyugatos értelemben is definiálható, modern ismereteket adjanak a diákoknak. A hangsúly a marxista-szocialista embertípus kialakítása helyett a szolgáltató jellegű oktatás felé kezdett elbillenni.  A „demokratizálódás" pedig azt jelentette, hogy a diákjogok fogalma megjelent az oktatáspolitikában, ami aztán elvezetett a jelenleg is működő hallgatói önkormányzatok rendszeréhez. Érdekes, hogy egy sor mai politikus az egyetemi diákmozgalmak szervezése során tűnt fel. Bajnai Gordon például menzasztrájkot szervezett a Közgázon, míg gyakorlatilag a Fidesz megalakítása (még csak „sima" ifjúsági) szervezetként is egyetemi keretek között zajlott '88 márciusában. (A hallgatói mozgalomról bővebben keretes írásunkban olvashatnak.)

Az intézményi autonómia fejlődése pedig azt jelentette, hogy a közvetlen állampárti irányítás helyett az egyetemek és a főiskolák kialakíthatták belső, egyre szabadabb működésüket. Így a korábbi évtizedekkel szemben például nem jelentett hátrányt a származás (munkás-paraszt családi háttér hiánya) vagy a felekezeti háttér.

A rendszerváltás után gyakorlatilag a modernizáció, demokratizálódás, autonómia „hármasságát" Andrásfalvy Bertalantól kezdve Magyar Bálinton és Pokorni Zoltánon át a Hiller István által vezetett oktatási kormányzatig különféle hangsúlyokkal ugyan, de megőrizték. Persze Magyar Bálint volt a fő modernizátor, amit még a hívei is sok esetben túlzónak tartottak, de Pokorni Zoltán is inkább nemzeti liberális hangsúlyú, fejlesztő jellegű politikát vitt.

Oktatási szakértők egybehangzó véleménye szerint a jelenlegi kormány első számú oktatáspolitikusa, az államtitkári rangban tevékenykedő Hoffmann Rózsa viszont egy korábbi korszak oktatáspolitikai koncepciója mellett elkötelezett, amit a hetvenes évek rendpárti, elitista oktatáspolitikájának és a katolikus iskolapedagógiának az ötvözetével lehet legjobban leírni. Mindez úgy tükröződik a felsőoktatási koncepcióban, hogy a diákoknak jogaik helyett elsősorban kötelességeik vannak, a professzorok „tekintélye" megkérdőjelezhetetlen, az egyetemek autonómiája csökken, a modernizációs verseny helyett pedig a - bővebben nem definiált - bázisszemléletű, értékalapú közszolgálat jelenik meg egyetemi célként. Ha jól értjük, akkor ez azt jelenti, hogy valamiféle morális értéket is kell a felsőoktatási intézményeknek „előállítaniuk" diákjaik életében.

Mi itt a probléma?

Első hallásra akár logikusnak is tűnhet a hetvenes évek főiskolai és egyetemi színvonala visszahozásának a vágya, hisz vitán felül magasabb szakmai szinten állt akkor a magyar felsőoktatás egésze, mint ma. (Bár az ideológiai jelleg joggal lehet vitatéma, hiszen akkoriban a tantárgyak egyharmada marxista jellegű volt.) Ez annyiban is könnyebb volt, hogy egy-egy generáció töredéke volt csak képes a kevés hely miatt bejutni ilyen intézményekbe, így a magyar szisztéma elsősorban elitoktatásként működött. Az elmúlt évtizedekben viszont a felsőoktatásban részt vevők száma megsokszorozódott, közkeletűen tömegoktatásként lehet leírni a magyar rendszert. Míg 1990-ben például 100 ezer diákot okítottak a felsőoktatási intézményekben, addig 2009-ben már 400 ezret. Igaz, több egyetem és főiskola diplomája a munkaerőpiacon kétes értékkel bír(t).

A növekedésnek amúgy is gátat fog szabni, hogy a csökkenő gyereklétszám (lásd demográfiai válság) miatt jelentősen kevesebb fiatallal kénytelen számolni a felsőoktatási ipar.

A magyar adófizetőknek egyébként rengeteg pénzébe kerül a jelenlegi (az államháztartás hiányát növelő) rendszer fenntartása, ezért egy közgazdász csoport által írt tanulmány már 2006-ban is azt javasolta, hogy csökkentsék a létszámot, mert: „már 70 ezerrel többen járnak egyetemre és főiskolára Magyarországon, mint ahányan azt egy hasonló méretű fejlett, nyugat-európai országban tennék". Az idézett úgynevezett Cemi-tanulmány (melyben közreműködött például Járai Zsigmond és Chikán Attila, az Orbán-kormány egykori miniszterei, illetve Simor András, az MNB jelenlegi elnöke) csak a felsőoktatásban 3500 tanárt bocsátott volna el a költségvetési egyensúly megtartása érdekében.

Másrészt (a sokba kerülő) magyar felsőoktatás minősége is erősen kétséges, hisz magyar egyetem (miközben büszkék vagyunk a magyar „szürkeállományra") nincs a világ legjobb 300 egyeteme között, míg például a hollandok kilenc, a svédek hét ilyen intézménnyel dicsekedhetnek. A legradikálisabb intézkedést minderre Bokros Lajos javasolta három éve, aki egész egyszerűen bezáratná a rossz egyetemeket és főiskolákat, illetve általánosan bevezetné a tandíjat. Szerinte a felsőoktatási intézményeink hálózata túlméretezett és szétaprózott, minőség tekintetében a világtól való lemaradásunk egyértelmű. A friss diplomások körében a munkanélküliség kétszerese a hazai átlagos munkanélküliségnek, miközben sokan dolgoznak olyan állásban, amely nem felel meg a diplomájuk által tükrözött formális képzettségnek. Például: legalább harmincöt helyen osztanak nálunk közgazdász vagy valamiféle üzemgazdász diplomát, miközben a nemzetközi vállalatok egyre inkább kiváló minőségű nyugati diplomával bíró fiatal szakembereket keresnek.

Változzanak a diákok

A szaktárca vitaanyagából úgy tűnik, hogy a minőségi problémák legfőbb okozói a „link, könnyelmű és felkészületlen" diákok. Persze mindezt csak közvetett módon lehet kiolvasni az anyagból, de a bukás utáni tárgyismétlés szigorítása  egyértelműen azt üzeni, hogy a diákok hozzáállásán szeretne kényszerekkel változtatni az államtitkár. (A szöveg egyik értelmezése szerint egy hallgató ezentúl legfeljebb kétszer vehetne fel egy tárgyat, és összesen négyszer vizsgázhatna, vagyis a félévben gyakorlatilag kétszer). Első hallásra jogosnak tűnik, hogy ne lébecoljanak hosszú évekig a tanulók az egyetemeken, többszöri bukásokat követően is újabb lehetőséget kapva, de az is igaz, hogy minden komolyabb szakon vannak olyan (mumus) tantárgyak, melyeket csak többszöri kísérletre, több hetes megfeszített tanulással képesek a diákok letenni. Olykor éppen a tantárgyat tanító professzor - finoman szólva - „szeszélyessége" miatt, amit némely esetben a diákok a tanárok súlyos mentális problémájaként élnek meg.

A koncepció másik újítása, hogy a felsőoktatásba bejutás feltételeként kötelezően előírna két emelt szintű érettségit. A közoktatás jelenlegi általános színvonala miatt viszont erre nem képes a diákokat felkészíteni. A polarizálódott középiskolai rendszer leegyszerűsítve úgy néz ki, hogy Budapesten 30-40, vidéken körülbelül húsz középiskola képes az ehhez szükséges magas szintű oktatásra (például arra, hogy emelt szintre eljutassa a diákjait), míg a többi több száz intézmény küzd azzal, hogy a normál érettségire valahogy felkészítse a diákjait, közülük több intézmény nagyon sarkosan fogalmazva a nappali melegedő feladatát tölti be.

Mindez azt jelenti, hogy a szegényebb, hátrányosabb helyzetű családok gyermekei számára szűkülhet a jó minőségű intézménybe való bejutás lehetősége, mivel nem képesek jó gimnáziumba íratni a gyermeküket, különösen nem tudják finanszírozni a nyelvi magántanárokat. A tehetősebb családok „lusta" fiai számára viszont egyszerűbb lesz külföldön (fizetősen) tanulni. Bár nyilván őket nem sajnálja senki, de ezzel - az ott fizetett tandíjjal - pénzt visznek ki az országból, nem mellesleg az oktatási rendszerből. Szóval, az új koncepció a kritikusai szerint nem javítana a társadalmi mobilizáción, azaz a felemelkedés egyre nehezebbé válna egy-egy tehetséges, de hátrányosabb helyzetű gyermek számára.

A hallgatói önkormányzatok szerepe is csökkenne a felsőoktatási intézmények irányításában, míg ezzel szemben semmit nem ír a koncepció arról, hogy a tanároknak miben kellene változniuk. Tehát a minőség csökkenéséért a tanári karok semmiben sem felelősek, noha az elmúlt évek oktatási vitái többek között arról szóltak, hogy miként lehetne egzakt módon mérni és minősíteni az oktatók munkáját.  Sőt, úgy tűnik, mintha inkább a privilégiumaikat erősítenék. Nem is csoda, hogy a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciájának (HÖOK) elnöke minap sommásan úgy fogalmazott a koncepcióról: „sértődött professzorok ámokfutása". (A tervezet kidolgozásában kiemelkedő szerepet kapott a Professzorok Batthyány Köre.)

Törésvonalak

Radikális fordulatot jelent az, hogy a magánegyetemek és főiskolák semmilyen állami támogatásban nem részesülnének. A magyarázat szerint azért, mert a közszolgáltatás éthoszával ellentétes a haszonszerzésből folytatott oktatás. Némileg árnyalja a képet például, hogy a Soros György tőzsdeguru által alapított Közép-európai Egyetemről (CEU) nehéz azt állítani, hogy haszonlesésből alapították volna. Egyébként a koncepció olyan magánfőiskolákat hoz nehéz helyzetbe, mint a Kodolányi János Főiskola vagy a Zsigmond Király Főiskola, amelyek szakmai színvonala jónak tekinthető.

Az új finanszírozási rendszerben nem a diákok viszik „fejkvóta" formájában a pénzt az intézményekbe, hanem politikai döntés alapján 70 százalékban magát a feladatot finanszírozná a minisztérium. Tehát nagyon leszűkülne a versenyhelyzet az egyetemek és a főiskolák között, hisz nem a diákoktól függ az intézmény.

Jelenleg egyébként öldöklő verseny zajlik, mivel a diákok a jobb nevű egyetemekre és főiskolákra igyekeznek (jellemzően Budapestre, és a nagyvárosok oktatási központjaiba), ezért a rosszabb hírű, kisvárosi intézmények komoly tanulói létszám-, és emiatt pénzhiánnyal küzdenek. Nyilván vidékpolitikai cél lehet ezeket megmenteni, de a koncepció alapján úgy tűnik, hogy ez elsősorban valamiféle politikai alkun keresztül lehetséges. Így nyilván egy-egy polgármester lobbiereje is meghatározó lehet. Az biztos, hogy ugyan ezzel a lépéssel több vidéki tanárnak az állását megmentik (kisebb városokban az oktatási intézmények a legnagyobb foglalkoztatók), de a magyar felsőoktatás minősége nem lesz magasabb. Hoffmann Rózsa javaslata arról is szól, hogy a keretszámokat központilag át lehet alakítani, azaz diákokat lehet „átvezényelni" vidéki, diákok által nem annyira kedvelt intézményekbe. (A felvételi létszámkeret 10 százalékát a szaktárca saját hatáskörében vidéki intézményeknek adhatja.)

Hoffmann vs. Pokorni

A felsőoktatásitörvény-tervezet körül a héten kipattant botrány többek között arra világított rá, hogy nincs egyetértés a két koalíciós párt oktatáspolitikusai, nevezetesen Pokorni Zoltán, a parlament oktatásügyi bizottságának elnöke és Hoffmann Rózsa államtitkár között. Hoffmann ugyanis - állítja Pokorni - olyan koncepciót bocsátott társadalmi vitára, amit saját koalíciós partnerükkel sem egyeztettek. A rendelkezésre álló idő rövidsége miatt - a jövő tanévben már bevezetnék az új felsőoktatási törvényt - sokan nem is számítanak érdemi vitára.

A koalíciós nézeteltérések már a kormányváltás előtt is érzékelhetőek voltak, majd teljesen világosan kiütköztek egy szimbolikus kérdésben, nevezetesen a felvételi követelmények ügyében. Pokorni Zoltán nyáron benyújtott egy indítványt az érettségi-felvételi szabályok módosításáról, ám az oktatásügyi államtitkárság nemhogy nem teljesítette kötelezettségét, és nem dolgozta ki október 30-áig a parlament által elfogadott törvényt, hanem azt teljesen felülírta nemrég közzétett felsőoktatásitörvény-tervezetében.

A tervezet - miként korábban utaltunk rá - az eltömegesedő felsőoktatás minőségén úgy kívánna változtatni, hogy megszigorítaná a hallgatók felé támasztott követelményeket, másrészt a piaci versenyt kiküszöbölő állami finanszírozással garantálná az intézmények működését, megszüntetve a normatív finanszírozást. Hoffmann Rózsáék elképzelése szerint a diákoknak jövőre már nem 5, hanem 6 tantárgyból kellene érettségizniük, a felsőoktatásba csak két emelt szintű érettségi vizsga teljesítésével lehetne bejutni, sőt idővel megszüntetnék az előrehozott érettségi lehetőségét is. Visszahoznák a szóbeli felvételit is, míg az elutasítottak számára önköltségen egyéves felvételi előkészítőket is indíthatnának az intézmények, így válva érdekeltté abban, hogy a felvételit bevételi forrásukká tegyék.

Ezzel szemben Pokorni Zoltánék javaslata a felsőoktatás sokfélesége miatt rugalmas módon a kormány hatáskörébe vonta annak eldöntését, hogy milyen szakokon, mely tárgyakból lehessen kötelező elvárás az emelt szintű érettségi. „Magyar Bálinték ennek eldöntését anno az intézményekre bízták, így mindenki megelégedett a középszintű érettségivel, hogy minél több diákhoz, s így fejpénzhez jusson. Ez nem ösztönözte a diákokat a tanulásra, ami kétségtelen hiba volt, de nem a kétszintű érettségi rendszer hibája. Amikor közpénzből tanul valaki, teljesen jogos elvárás, hogy sztenderd vizsgák révén a legjobbakat válasszuk ki, és az ő képzésüket támogassuk, ezt jelenti a közpénzekkel való felelős gazdálkodás. Ám a szigorításra a közoktatásnak is fel kell készülnie. Ezért legkorábban két év múlva, 2013-tól lépne a törvény érvénybe, nem pedig jövőre" - mondta el egy névtelenséget kérő, egyébként jobboldali oktatási szakértő. (Egyébként a vita érdekessége, hogy a szakértők többsége azt kérte tőlünk, hogy nevét politikai, illetve egzisztenciális okokból ne írjuk le.)

Eleve problémás

Az oktatáspolitikus hozzátette: eleve problémásnak tartja, hogy felülről lefelé építkezzen az oktatáspolitika, hiszen a közoktatás megfelelő átalakítása nélkül elképzelhetetlen a felsőoktatás reformja. Pedig a közoktatás megfelelő reformja elengedhetetlen lenne, a leszakadás korai megelőzése, az iskolarendszer fenntarthatóságának biztosítása, a megfelelő pedagógusképzés. „Nem felülről kellene lebontani a közoktatást, hanem alulról felépíteni azt. Ez a koncepció úgy tesz, mintha nem ismerné a valóságot. Nem foglalkozik a demográfiai változásokkal, a fiatal korosztályok csökkenésével, és azzal sem számol, hogy egy európai piacon jelenik meg, tehát nem egy zárt rendszer a felsőoktatás: nemzetközi viszonylatban kell versenyképessé válnunk. A fejkvóta helyett az állami finanszírozás 70 százalékos garantálása biztonságot jelent ugyan a túlzott kapacitású egyetemek számára, csak éppen nem lesz bennük gyerek. Az európai diákhitel bevezetésével a fiatalok külföldre fognak menni a piacképes tudásért, a fiatal oktatók úgyszintén" - fogalmazott a kormányközeli szakértő.

Úgy tűnik, a Fidesz oldaláról értelmetlennek tartják az immár többciklusú, modernizált oktatási rendszer elemeinek - így a Nemzeti Alapa Tanterv, a bolognai képzés, az érettségi rendszer, az integrációs elv - önkényes felrúgását, és sokkal inkább azok „finomhangolására" tennék a hangsúlyt.

HallgatóiŰ„keltetőgép”
Egyetemek és főiskolák a Fidesz és a Jobbik bázisai

„A hallgatói önkormányzatok utánpótlást biztosítanak a politikai elitnek” – fogalmazott tizenkét éve egy nyilatkozatában Pokorni Zoltán, jól megragadva, hogy többek között minek a terepévé vált a HÖOK. A diákvezetők közül ugyanis többen szép karriert futottak be, bár többen dicstelenül távoztak a politikai életből, mint például Almássy Kornél, aki az MDF-ért folytatott küzdelem vesztese lett.     
Az 1985-ös oktatási törvény kezdett először foglalkozni a felsőoktatásban tanuló hallgatók érdekképviseletével, amellyel addig lényegében a tagsági alapon szerveződött felsőoktatási KISZ-szervezetek voltak hivatottak foglalkozni. A diákok viszont kicselezték a tervet, és kezdtek alulról szerveződve beleszólni a felsőoktatási intézmények életébe. Az 1988. november végén lezajlott országos egyetemi demonstrációkon vetődött fel az Országos Felsőoktatási Érdekvédelmi Szövetség (OFÉSZ) létrehozásának igénye, ami később Soros György támogatásának köszönhetően létre is jött.
A hallgatói érdekképviselet és mozgalom megszervezője, Fábry György filozófus a patinás Magyar Tudományos Akadémia kommunikációs igazgatójaként, illetve a Mindentudás Egyetemének tudományos igazgatójaként futott be karriert diákvezetői évei után. Egyébként Fábry ma az ELTE közkapcsolati és kommunikációs ügyeit viszi.
Az OFÉSZ második elnöke Gilly Gyula orvostanhallgató lett, de az elnökségben olyan személyek is helyet kaptak, mint Szabó László és Gál András Levente. 1993-ban tiltakoztak a tandíj bevezetése ellen, majd feltételekhez kötve beleegyeztek ebbe a tervbe.  Kis idő múlva Szabó László lett a szervezet elnöke (akkor már Hallgatói Önkormányzatok Országos Szövetsége volt a név), aki a Bokros-csomag tandíjjal kapcsolatos rendelkezései elleni diáktüntetések vezetőjévé vált 1995-ben.   
Amikor a Fidesz került kormányra 1998-ban, akkor Pokorni Zoltán oktatási miniszter odavette a volt diákvezéreket maga köré. Gál András Leventét közigazgatási államtitkárnak (ő ma Navracsics Tibor „jobbkeze”, közigazgatási államtitkár), Gilly Gyulát pedig a felsőoktatás fejlesztését célzó világbanki program igazgatójának. Egyébként Gilly Gyula dolgozta ki a diákhitelrendszert a Pokorni-érában. Szabó László pedig 1999 és 2002 között az Ifjúsági és Sportminisztérium helyettes államtitkára volt, ma a Fidesz egyik médiapolitikusa.
Bár a hallgatói önkormányzati „szférából” a baloldal is tudott kis számban szakembereket kihalászni (lásd Garamhegyi Ábel, aki Medgyessy Péter tanácsadója, majd Kóka János államtitkára volt), de jellemzően a jobboldali pártok utánpótlását jelentették ezek a grémiumok. Almássy Kornél 2001–2002 között volt a HÖOK elnöke, később alelnökségig vitte az MDF-ben, de a Fórum  pártviszályaiban „elvérzett”. A Jobbik politikusai közül többen is fontos pozíciót töltöttek be hallgatói önkormányzatokban. A főpolgármester-jelölt Staudt Gábor például az ELTE jogi karának HÖK-elnöke volt, míg Vona Gábor pártelnök az ELTE HÖK elnökségében szerezte első politikai tapasztalatait.
Bár harmincezer fiatal beszállt a Facebookon szerveződő Hoffman Rózsa-ellenes tiltakozó akcióba, markáns HÖOK-ellenes vélemények is megjelennek a témával kapcsolatos blogokon, miszerint jelenleg hallgatói oligarchák tartják kezükben a hallgatói önkormányzatokat, illetve ha a kormány valóban rendbe akarja tenni a magyar felsőoktatást, ahhoz először a hallgatói önkormányzatokat kell a jelenlegi formájában mielőbb felszámolnia, hogy vége legyen a HÖOK-mutyiknak.

Olvasson tovább: