Kereső toggle

Miért hitelesebb a tűzoltó, mint a pap?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Továbbra is rendületlen a tűzoltók iránti bizalom hazánkban, miközben a lelkészek, szakszervezeti vezetők, üzletemberek, újságírók és politikusok változatlanul küzdenek az átlagpolgár kegyeiért – derült ki a GfK Csoport által 2010 tavaszán végzett felmérésből.

A 19 országban elvégzett felmérés szerint a tűzoltók, postások, tanárok mindenhol az élbolyban szerepelnek. Utolsó előtti helyen állnak az újságírók, akiknek hazánkban kedvezőtlenebb a megítélésük, mint globálisan. Utánuk rendkívül alacsony értékkel a politikusok zárják a sort. A hazai rangsor más közvélemény-kutatások esetében is hasonló.
Az egyik legszembetűnőbb eltérés, hogy a globális adatokkal ellentétben Magyarországon nem volt érzékelhető a katolikus egyházzal kapcsolatban kirobbant botrányok hatása a Gfk bizalmi indexének alakulására. Azonban a papok iránti bizalom mértéke nemzetközi szinten még így is magasabb (58 százalék), mint hazánkban (50 százalék).
„Kétségtelen, hogy az emberek valószínűleg a katolikus egyházról alkotott, meglehetősen általánosító véleményt terjesztik ki az összes egyházra” – véleményezi a kedvezőtlen helyezést Wildmann János, a PTE Vallástudományi Központjának vezetője. Hozzáteszi: a társadalom nagy részének nincs közvetlen tapasztalata egyik egyházzal sem, hanem különböző sajtóhírek kapcsán alkot véleményt, s azok legtöbbször a katolikus egyházról szólnak. A vallási műveltség nálunk nagyon alacsony, így valamiféle homályos, médiából leszűrt egyházkép él a többség fejében. Másrészt a modern világban jellemző, szekularizációs tendenciák – mindenekelőtt a fogyasztói értékrend térhódítására – is egyformán hatnak a különböző hívőkre.
„A jelenség, amit a kutatások mutatnak, igaz: az egyházak bizalmi indexe nagyon hátul van, bár a kutatásaink azt mutatják, hogy ennek legfőbb okai nem a pedofilbotrányokban vagy a tisztázatlan pártállami múltban keresendők” – mondja Wildmann János, aki az elsődleges magyarázatot legfőképpen abban látja, hogy a magyarországi egyházak – ellentétben nyugati társaikkal – még nem találták meg azt a kommunikációs stílust, amellyel a mai kor emberéhez közeledhetnének. Kiszorultak a társadalomból, nincs számára mondanivalójuk, üzenetükkel nem tudnak tömegeket elérni, ilyen formán önmaguk létét nem tudják igazolni, legitimizálni. „Sokat járok vidéken, és a legfőbb bajnak azt látom, hogy az emberek az utóbbi években rettenetesen elszegényedtek, és úgy érzik, hogy tengernyi gondjukkal magukra lettek hagyva” – hangsúlyozza Wildmann János, hozzáfűzve, hogy a magyar társadalom az elvilágiasodás tekintetében Európa középmezőnyébe tartozik, és nem nevezhető egyházellenesnek, a többség támogatja például az egyházak állami finanszírozását is. A szakember szerint az egyházak érdemi üzeneteire a magyarok jelentős része kifejezetten nyitott lenne.
„Ehhez képest most a harmincas évek politikai berendezkedéséhez látszik visszatérni a jelenlegi kormányzat, ami nagyon nem kedvez az általa privilegizált egyházak megítélésének – vélekedik a kutató. – Ezt igazolja, hogy meglepő módon még a vallásos jobboldali szavazók sem a szociálliberális kormányt okolták az egyházak iránti bizalom megcsappanásáért, hanem az Orbán-kormányt vádolták azzal, hogy az egyházakat kihasználta, és a maga politikai eszközévé alacsonyította le őket” – teszi hozzá Wildmann.
Óriási felelősséget vállal az a politikus, aki kifejezetten a keresztény értékrendre hivatkozva gyakorolja hivatását, s ezt a jobboldali szavazók is egyértelműen érzékelik. Nem véletlen, hogy a KDNP-nek nem volt kimutatható támogatottsága a választók körében, és a párt elnöke, Semjén Zsolt Gyurcsány Ferenccel együtt sereghajtó a Reader’s Digest legutóbbi bizalmi rangsorában. Az elmúlt néhány száz év egyháztörténete is bizonyítja, hogy trón és oltár összefonódása hosszú távon mindig az egyház hitelét kezdte ki, aminek a bizalmi index is egyfajta leképeződése modern viszonyok között – véli a valláskutató.

Nem gyújtják fel magukat

„Magyarországon a szakszervezetekről kedvezőtlen kép alakult ki az elmúlt húsz évben, és elsősorban azért, mert voltak olyanok, akik ebben voltak érdekeltek: elsősorban a mindenkori politikára és a médiára gondolok” – kommentálja a rangsort Varga László, a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának (SZEF) elnöke. Elismeri, hogy a szakszervezeteknek se tudásuk, se eszközük nincs ahhoz, hogy ezen változtassanak, főleg azért, mert saját maguk is megosztottak. Szerinte a társadalmi bizalmatlanságot nem lehet a pártállami idők névleges szakszervezetiségére visszavezetni, hiszen a rendszerváltás óta már rengeteg idő eltelt. „Nem Skandináviában vagyunk, nálunk a mindenkori politikai elit eleve ellenérdekelt az erős érdekvédelmi szervezetekkel kapcsolatban. A helyzetet súlyosbítja, hogy a sajtó is erősen átpolitizált, ráadásul nagyon elment populista irányba, nem az érdekegyeztetések vagy érdemi viták színtere. Sarkosan fogalmazva: egy szakszervezeti vezető ma akkor számíthat nyilvánosságra, ha minimum felgyújtja magát, de legalábbis állandóan demonstrál. Ha viszont megpróbál tárgyalásokat kikényszeríteni, és azokon ér el eredményeket, az nem annyira érdekes, miközben a demokrácia lényege éppen ez lenne” – fejtegeti a szakszervezeti vezető. A magyar társadalom nem sokat tud a demokrácia működéséről, s ebben első számú felelősnek a médiát tartja. „Én az elmúlt tizenöt évben azt élem meg, hogy egyre képzetlenebb Magyarországon mindenki, de a legképzetlenebbek az újságírók, a szakújságírás egyszerűen eltűnt, elbulvárosodott a szakma, s egy jelentős része behódolt valamilyen politikai oldalnak, ezért farkasvakságban szenved” – szögezi le a SZEF-elnök.
Ma a munkavállalók kiszolgáltatottabbak, mint valaha, részben a gazdasági válság következtében, részben a jelenleg formálódó törvények tükrében is. A jelenlegi kormány megnyilatkozásaiból ugyanis az derül ki, hogy a szakszervezeti formát szívesen felcserélnék a szakmai kamarákkal, ami Varga szerint lehet, hogy a húszas évek Németországában vagy a harmincas évek Gömbös-kormányában célravezető intézkedés volt, de a jelenlegi uniótól meglehetősen idegen elképzelés. Norvégiában például a lakosság 98 százaléka szakszervezeti tag, míg nálunk az embereket egy neoliberális individualista beállítottság jellemzi, miszerint csak magad tehetsz róla, ha nem tudsz érvényesülni, és csak egyénileg lehet elérni valamit. De ha az emberek nem lépnek be a szakszervezetekbe, akkor nincs szakszervezet, ami őket pozícionálni tudná a munkaadójukkal szemben. Az érdekvédelem ugyanis kizárólag kollektív módon működik – hangsúlyozza Varga László.

Mint a társadalom?

„A magyar újságírószakma lesújtó megítélése szorosan összefügg a politikusok elutasítottságával” – mondja Eötvös Pál, a MÚOSZ elnöke, a Népszabadság korábbi főszerkesztője. Ez önmagában még nem lenne törvényszerű, hiszen a normális éppen az volna, hogy az újságírók mint a közélet pártatlan kritikusai nagy bizalmat élvezzenek, de a sajtó sajnos teljesen átpolitizált, és ez egy nagyon sajátos magyar állapot, ami eltér még a volt szocialista országokban dolgozó újságírók helyzetétől is. Példaértékűek voltak nemrég a szlovákiai választások, amikor a nacionalista demagógia teljesen háttérbe szorult, s ez nem kis részben a szlovák sajtó pártatlan derékhadának volt köszönhető. Az ottani orgánumok alkalomadtán még egységes cselekvésre is képesek, például amikor a sajtót megszorító intézkedéseket terveznek, akkor az újságok címlapját egységesen üresen jelentetik meg, nálunk ez elképzelhetetlen lenne – fejtegeti Eötvös Pál.
A média összességében a magyar társadalom állapotát tükrözi: a végletekig megosztott, még a legalapvetőbb kérdésekben sem képes konszenzust kialakítani, erős „befelé fordultság” jellemzi. Ez sok felelősen gondolkodó közszereplőt elriaszt a nyilvánosságtól, mert nem látják értelmét a megszólalásnak, hiszen akkor rögtön elkezdődik a pártoskodás, ami lehetetlenné tesz bármilyen érdemi vitát. Sőt, maguk az újságírók is meglehetősen rossz véleménnyel vannak a saját szakmájukról. Mára, mondhatni, az egész társadalom illúzióvesztetté vált – vélekedik Eötvös, aki szerint egy nem megfelelő médiatörvény akár a kegyelemdöfést is jelentheti a szakmának.
A bizalom és a népszerűség sokszor homlokegyenest szembemegy egymással: Győzike például a Reader’s Digest közelmúltbeli nagyszabású felmérésében a népszerűségi lista leg-elején, ugyanakkor a bizalmi lista legalján kötött ki egyidejűleg. Hasonlóképpen a magyar újságírószakma is, bár közmegvetésnek örvend, mégis túlképzés jellemzi, aminek elsődleges oka a MÚOSZ elnöke szerint a médiacelebritások karrierjével kapcsolatos általános illúzió. Ám a fényes jövőből keveseknek jut, míg az elhivatottak száma egyre fogy, a szakma mind inkább felhígul. A presztízscsökkenést jelzi az is, hogy a politikai újságírás iránt nincs túlzott érdeklődés, rossz példák vannak ugyanis, ezt a területet egyre inkább csak pártok és elvek elkötelezett kardforgatói művelik. A tradicionális újságírás az internet és a gazdasági válság korában egyébként is a létéért küzd, a média egyre inkább a szórakoztatóipar részévé válik, és eltávolodik a klasszikus újságírástól – teszi hozzá Eötvös.
A politikusok elutasítottságában valószínűleg erősen közrejátszhatnak hazánk nemzetközi viszonylatban is régóta rossz korrupciós mutatói. Alexa Noémi, a Transparency International Magyarország ügyvezető igazgatója lapunknak elmondta: a politikusok bizalmi indexe nem változott tavaly óta, ami arra enged következtetni, hogy az olyan nagy port kavart esetek, mint a Zuschlag-, a BKV- vagy a Hunwald-féle ügyek nem rontották tovább a politikusok negatív megítélését. Az embereket inkább azok a hétköznapi problémák izgatják, melyek az egész társadalmat átszövő korrupcióból és normaszegésből fakadnak: az autóutak hiánya, a tömegközlekedés állapota, az egészségügyi ellátás vagy a közigazgatás anomáliái. „Sokat berzenkednek az emberek az elégtelen kórházi ellátás miatt, ám ennek lehetséges háttere, például a kórházi közbeszerzési eljárások aligha izgatják őket” – fogalmaz Alexa Noémi.

Olvasson tovább: