Mindenki azt ír, amit akar, csak nem úgy, ahogy akarja – így egyszerűsíthető a Horthy-rezsim sajtókezelési gyakorlata. A kormányzó rendszere nem indult a hatalom szempontjából előnyös pozícióból, ugyanis a Tanácsköztársaság hirtelen megszűnése utáni kaotikus állapotban egyszerre visszaállt a sajtó sokszínűsége, egyaránt nyomtatták a dualizmus és a köztársaságpárti erők újságjait (a kommunisták rövid uralma alatt csak a velük szimpatizáló orgánumok jelenhettek meg). Az átmeneti sajtószabadságot alapvetően két külföldi behatás hozta vissza – egyrészt a Tisza vonaláig a román hadsereg volt az úr, a katonai megszállás viszont a sajtót nem korlátozta, másrészt a győztes hatalmak közül Nagy-Britannia erősen forszírozta, hogy minden párt külön orgánumban fejtegethesse nézeteit – így startolhatott például újra a szociáldemokrata párt lapja, a Népszava.
A Horthy-rezsim pedig ebben a sokszínű médiavilágban kényszerült rendet vágni, pontosabban kényszerült volna. Csakhogy kénytelen volt ráébredni: meglehetősen nehéz működtetni egy autoriter rendszert, hogyha nem áll rendelkezésre kellő infrastruktúra a sajtó megzabolázásához. Márpedig a király nélküli királyságnak nem volt központi hírfelügyeleti szerve, különböző jogszabályokkal és igazságügyi procedúrákkal próbálta a megfelelő információk közlésére szorítani az újságokat.
A sajtó működésének origója a még 1914-ben elfogadott sajtótörvény volt, ami az 1848-as jogszabályt váltotta ki. Akkor emeltek be a sajtórendbe olyan fogalmakat, mint a helyreigazítás, a vagyoni és nem vagyoni kártérítés vagy éppen az újságíró védelme.
Azonnali cáfolat
A helyreigazítási gyakorlat szigorúbb volt a jelenleginél, mivel ha a zsurnaliszta bármilyen állami szervezetet, hatóságot tűzött a tolla hegyére, nyomban le kellett hoznia a helyreigazítást, hacsak nem tudta azonnal bizonyítani igazát. A mai gyakorlat szerint, ha az ügy a bíróságon köt ki, akkor is legalább egy hónapja van a lapnak, hogy felkészüljön. (A Fidesz tervezete azonban visszaállítaná az azonnali helyreigazítás – immár válaszadás – kötelezettségét, ha az újságíró nem bizonyít nyomban.) A Horthy-korszakban ugyanakkor csak „tényállítást” lehetett bíróság elé citálni, véleményt nem lehetett helyreigazíttatni. (Most viszont a Fidesz azt tervezi, hogy az is élhetne válaszadási jogával, aki becsületében, méltóságában érzi sértve magát.) Ami az újságíró védelmét illeti, azt mai szemmel nézve visszatetszően értelmezte a kor jogfelfogása, ugyanis a zsurnalisztát ki lehetett penderíteni, ha megtagadott egy szakmaiatlannak ítélt parancsot, viszont a szabály ebben az esetben kiemelt végkielégítést adatott az utcára tett sajtómunkásnak.
Azonban az 1914-ben született törvényt a Horthy-korszakban két rendelettel csavarták meg. Az első értelmében a lapalapítást miniszterelnöki engedélyhez kötötték (a mai rutin szerint a kulturális minisztérium simán nyilvántartásba veszi a tervezett sajtóterméket). Csakhogy az engedélykérési űrlapnak volt egy rubrikája, amiben a területileg illetékes főispánnak vagy hivatalnak igazolnia kellett, hogy a lap majd közérdeket szolgál, továbbá megjeleníti a helyes nemzeti irányt. Ha ez a két feltétel nem látszott teljesülni, a kérelem a szemétkosárban landolt. Kinyomtatták, és várták, mit lép a hatalom.
A másik rendelet a belügyminisztert ruházta fel a joggal, hogy átmenetileg vagy végleg betiltson lapokat. (Végleg egyetlen lap rolóját húzta le a Horthy-rendszer: a polgári radikális Világ alaposan szétszedte a frankügyet – amikor Magyarországon gyakorlatilag félállami segédlettel hamisítottak francia ezerfrankosokat.) Miután két alacsonyabb szintű jogszabály „írta felül” a sajtótörvényt, erős jogi káosz alakult ki a sajtószabályozás körül, a bíróságok nem tudtak egységes rendeleteket hozni, úgyhogy mind a nem kedvelt szerzők, mind az újságok, mind a hivatalos szervek partizánakciókba kezdtek. Az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium kiadta az általa felügyelt ügyészségnek, hogy különböző perekkel „zaklassa” a hatalomnak antipatikus írókat, újságírókat és lapokat. Csakhogy az 1914-es sajtótörvényben az is benne foglaltatik, hogy az a kiadvány, ami évente 12 alkalomnál kevesebbszer jelenik meg, nem tekinthető lapnak, így azok, akiket a hatalom ki akart szorítani az újságírásból, évente 11 számot nyomtattak. Egyszóval publikáltak, aztán várták, mit lép a hatalom.
Persze pénzügyi eszközökkel is lehetett befolyásolni a sajtót, a Horthy-korszakban viszont kevésbé dívott, hogy állami intézmények és vállalatok hirdetési pénzeinek oda- és visszacsoportosításával terelgessék a sajtót. A gyakorlat inkább az volt, hogy az állami pénzekből feltöltött vármegyei, városi, illetve központi sajtóalapok pénzét juttatták a megfelelő orgánumokhoz. Például, amikor Gömbös Gyula miniszterelnök 1933-ban megalapíttatta a tömegekhez szóló nagy példányszámú reggeli lapját, majd 1934-ben életre kelt egy, főként az értelmiségnek szóló, kisebb példányszámú újság, 1935-ben pedig a hatalom a piacra nógatott egy nagy példányszámú délutáni bulvárlapot, akkor ezeket az újságokat stafírozták ki állami pénzekből. A többi orgánumtól – köztük a volt miniszterelnökhöz, Bethlen Istvánhoz közel álló két laptól is – elvonták a pénzt.
Kádár visszanéz
2010. 06. 25. (XIV/25)
