Azóta, hogy 2008-ban ismét előkerült az állampárti titkosszolgálatok dokumentumainak rögzítésére szolgáló tizennyolc mágnesszalag, folyamatos maszatolás zajlik a kormány és a Nemzetbiztonsági Hivatal részéről a várható eredményeket illetően. A múlt szennyesének eltüntetése viszont azon kevés témák egyike hazánkban, ahol nagykoalíciós együttműködés jött létre a szocialisták és a Fidesz között.
Hogyan minősítené azt a nagypolitikai játszmát, amely az ügynöklistákat, illetve a célszemélyek adatait tartalmazó mágnesszalagok ügyében több mint egy éve zajlik? A kormány az NBH-ra, ők a kormányra mutogatnak, miközben a civil kontroll hiányában bármilyen adat, akár örökre eltüntethető.
- Biztos vagyok abban, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatalnál, valamint a mostani és a korábbi kormányok illetékesei közül többen pontosan tudják, hogy mi van ezeken a szalagokon. Számukra - úgy tűnik - még mindig a titkosításhoz fűződik nagyobb érdek, ahogy még sok más irat esetében is. Itt a rendszerváltás óta a bolondját járatják velünk, ahogy a Kenedi-jelentés is feltárta: a rendszerváltás óta is folytatódott az iratok megsemmisítése, visszatartása, manipulálása. A szalagok esetében először a létezésüket hallgatták el, majd pedig a rajtuk lévő információk előhívhatóságát kérdőjelezték meg.
A Kenedi-jelentés ezt a hazugságot is leleplezte, de pár hét helyett több mint egy évig húzták a dokumentumok lementését, előhívását. Most pedig arra kérnek újabb hónapokat, hogy a civil kontroll kiiktatásával újra minősítsék, titkosítsák az adattartalmat. A diktatúra idején keletkezett történeti dokumentumokról van szó, olyan köziratokról, melynek a titkosításához a jogállamnak nem fűződhet érdeke. Ráadásul a jelenlegi miniszterelnök is ígéretet tett arra, hogy december közepétől Kenedi János bevonásával, civil kontroll mellett dolgozzák majd föl az iratokat. Éppen ezért állok értetlenül a kormányszóvivő év végi kijelentései előtt, amelyek szerint a titokgazdának kell február közepéig döntenie arról, hogy az iratok mekkora körét zárják el továbbra is a nyilvánosság elől, akár újabb évtizedekre.
A titokgazda esetünkben a Nemzetbiztonsági Hivatal főigazgatóját jelenti?
- A szóvivő szerint igen, de mint tudjuk formálisan a III/III-as csoportfőnökség jogutód nélkül szűnt meg.
A Belügyminisztérium adattárában fellelhető állambiztonsági iratok kezelője és a titokgazda is a minisztérium, melynek szétszedése után értelemszerűen az Igazságügyi és Rendészeti tárca tekinthető illetékesnek. De nem is ez a lényeg, hiszen a kormány a visszatartott iratok minősítésének sorsáról, a minősítés feloldásáról soron kívül is intézkedhetne. Az igazi kérdés az, hogy az állambiztonsági iratok miért nem kerülhettek húsz évvel a rendszerváltás után közlevéltárba.
Nem tekinthető előrelépésnek a korábbi „bújócskához" képest, hogy legalább hajlandóságot mutattak a múlt egyes részleteinek feltárására? 2003-ig még olyan törvényünk sem volt, amely az állambiztonsági iratok sorsát rendezte volna.
- Medgyessy Péter állambiztonsági szolgálati érintettségének leleplezése után teljes nyilvánosságot ígért, amiből ő és a szocialisták napról napra hátráltak ki, és a 2003 decemberében elfogadott törvény már köszönő viszonyban sem volt a korábbi ígéretekkel. Hack Péter akkoriban egy kiváló tanulmányban elemezte a törvény megszületésének a körülményeit (A szembenézés elmaradt - Fundamentum 2003/I.). Bár ez a jogszabály rendelkezett arról, hogy a szolgálatok csak indokolt esetben tarthatnak vissza valamely iratot, de ezt is önkényesen értelmezték. A Medgyessy-kormány - nyilván nem véletlenül - a titkosításpárti Gálszécsy László vezette bizottságot bízta meg azzal a feladattal, hogy a törvényben leírt iratátadási folyamatot ellenőrizze. Ez a bizottság azonban nem tételesen vizsgálta felül a visszatartott iratkört, hanem szúrópróbaszerűen, de még így is nagy számú dokumentum esetében állapították meg, hogy semmi sem indokolja visszatartásukat. A történészek és az egykori megfigyeltek panaszai alapján kezdeményeztük a törvény végrehajtásának felülvizsgálatát, végül ezt a szocialisták nagy nehezen elfogadták. Ekkor kapott felhatalmazást Kenedi János történész, hogy irányításával egy bizottság teljes körű iratvizsgálattal tárja fel a valós helyzetet. Mivel nem tették számukra lehetővé az adathordozók tartalmának megismerését, javasolták azok mielőbbi archiválását, és ezt követően civil kontroll mellett a már „előhívott" iratok feldolgozását, kutathatóságát. Szilvásy György akkori titokminiszter személyesen tett ígéretet arra, hogy Kenedi János bevonásával kerülhet sor a dokumentumok feldolgozására.
Térségünkben mindenhol ilyen elszántan küzdenek a múlt megismerése ellen azok, akiknek hatalmukban van rejtve tartani az érdemi információkat?
- Ez a magatartás ellentétes a jogállamok alkotmányának szellemével, sőt betűjével is. Az iratnyilvánosság terén Magyarország az elmúlt húsz évben sereghajtó pozícióba küzdötte le magát a környező országokhoz képest.
A Nemzetbiztonsági Hivatal a nem jogállami szolgálatok által keletkeztetett iratok esetében abszurd értelmezési gyakorlatot folytat, hiszen például a Magyar Népköztársaság és az NDK között létrejött titkosszolgálati együttműködésről szóló megállapodás nálunk nem kutatható, míg Németországban már évek óta igen. Akár a volt pártelitnek a közéletben tartását nézzük, akár az egykori állambiztonsági állomány szerepét a rendszerváltás utáni köz- és gazdasági életben, ma már ki lehet mondani, hogy Magyarországon következményeiben talán a legrosszabb megoldást sikerült választani. Miközben nem gondolom, hogy automatikusan százezreket kellett volna kizárni a jogok gyakorlásából, azt azonban nagyon is gondolom, hogy a kérdés rendezetlenül hagyásával a rendszerváltás utáni kormányok és parlamentek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy tisztázatlan, morálisan rendre megcsúszó közviszonyok alakultak ki hazánkban.
Mit tehet a történészszakma, Kenedi János vagy akár a közvélemény, ha a „titokgazda" kisüti, hogy ő az iratok döntő hányada esetében jogosnak tartja a 2060-ig szóló titkosítást?
- Legyünk józanok: politikai akarat nélkül semmilyen előrelépés nem várható, ahogy a kormány vezetőinek akarata nélkül visszatartani sem lehetne az iratokat.
A szocialista többségű kormányok úgy viselkedtek, mint akik nem érdekeltek abban, hogy tisztán lássunk. Ha az új kormány és parlamenti többség nem lesz nyilvánosságpárti, akkor újabb évekre, akár évtizedekre homályban marad a közelmúltunk megannyi tisztázatlan kérdése.
A Fidesz saját szavazóközönségének meghatározó tömegei felé befejezetlen rendszerváltásról beszél, és folyamatosan rájátszik az antikommunista érzületre, miközben éppen a legkényesebb, a legtisztázatlanabb ponton lényegében közös álláspontot képvisel a szocialistákkal.
Ez a hozzáállás nem előzmény nélküli: kormányon sem éltek a lehetőséggel, és ahogyan a baloldal, ők is a szelektív emlékezetet erőltették.
- Valóban a Fidesz az első MDF-többségű kormány gyakorlatát követve azt képviselte, hogy ne bolygassuk a szolgálatok működését, és vegyük át az állományt, hasznosítsuk a tudásukat. A szabad választásokat követően a múlt emberei - miközben működtették az iratmegsemmisítő darálógépeket - hatalmuk átmentésének a szándékával az Antall Józsefnek és Göncz Árpádnak is átadott manipulált ügynöklistával igyekeztek a folyamatokat abba az irányba terelni, ahol ma is tartunk. Antall Józsefet nyilván nemcsak saját parlamenti többségének, hanem a történelmi egyházak, azon belül is a katolikus egyház vezetőinek az érintettsége borzaszthatta el. A rendszerváltás első pillanataiban a hagyományos konzervatív-keresztény értékeket valló miniszterelnök érthetően megijedt attól, hogy ha a történelmi egyházak tekintélye ilyen okok miatt kikezdhetővé válik, akkor nem építhet rájuk az ország - általa elképzelt - erkölcsi megújítási folyamatában.
Ehhez képest én azt gondolom, hogy - ahogy a parlamentben is fogalmaztam - a zsidó-keresztény kultúrában a teremtő Isten által kimondott első mondatot kellene alapul venni: „Legyen világosság!". Lehetetlen úgy rendszert építeni, új kezdetet elindítani, hogy nem teremtünk tiszta helyzetet. Ahogyan egyébként 1945 után, úgy a mostani rendszerváltást követően is elmaradt a bűnök megvallása, a múlt lezárása, ezzel ismét torzul a nemzeti emlékezet. A következményekkel nem járó iratmegsemmisítési botrányok, az állambiztonsági állomány átmentése, az ügynökkérdés rendezetlensége, az iratnyilvánosság hiánya a magyar demokrácia születésének egyik leghitványabbul kezelt, tisztázatlan, rendezetlen, kibeszéletlen története.
Magyarországnak húsz éve nincs európai szinten értékelhető dossziétörvénye. A karácsony előtt a minősített adatok védelméről sebtiben elfogadott jogszabály pedig még csak meg sem közelíti azokat az elképzeléseket, amelyek segítik a nyilvánosság érvényesülését.
- Ez a történet a politikai döntéshozók egy nagyon szűk rétegének hálójában vergődik. Egyfelől azért, mert - ahogyan azt a „titoktörvény" elfogadása is mutatja - a Fidesz és az MSZP közötti érdekazonosság okán eddig rendre blokkolni tudták az ügyet a törvényhozásban. Másfelől pedig határozott meggyőződésem, hogy ez a lobbi folyamatosan félrevezetett, megvezetett állapotban tart bennünket a nyilvánosságot a valós helyzetet illetően.
Van értelme küzdeni a teljes nyilvánosságért, ha a hatalmi szférákban ilyen szintű ellenállás veszi le a témát immár húsz éve, újra és újra a napirendről?
- Egy-egy öltéssel mindig beljebb kerültünk, ezért nem adhatjuk fel. Nézze meg, hogy a rendszerváltás óta azért voltak kisebb részeredmények: a teljes tudatlanságból eljutottunk „a kutatás korlátozott szabadságáig". E megfogalmazás persze érzékelteti a helyzet abszurditását, de mégis egyre több könyv jelenhetett meg Kenedi János, Varga László vagy éppen az Ungváry Krisztián-Tabajdi Gábor szerzőpáros tollából. Szerintem közeledünk az iratnyilvánosság újabb fejezetéhez, csak nyomás alatt kell tartani a döntéshozókat. Azt javaslom tehát, ne adjuk fel: „Legyen világosság!".
