Kereső toggle

Csak időt nyert az ország, a krízis nincs megoldva

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az államcsődközeli helyzetért mindössze 15 százaléknyi „felelősség” terheli
a Fideszt, a maradék 85 százalék a szocialistáké – vélekedett a Heteknek adott
interjújában Bod Péter Ákos, a Magyar Nemzeti Bank egykori elnöke. Az egyetemi
tanár szerint a nemzetközi hitelekkel mindössze annyi történt, hogy az ország
égető problémáinak a megoldásához újabb 17 hónapnyi időt nyertünk. Ha azonban
nem élünk a lehetőséggel, nem ússzuk meg ennyivel a krízist.



Fotó: Bali Sándor

Miként oszlik meg a felelősség a politikai oldalak között annak kapcsán,
hogy Magyarországot különösen kedvezőtlenül érintette a pénzügyi válság?

– Meglehetősen vitatható a miniszterelnök álláspontja, miszerint ez döntően
rajtunk kívülálló pénzügyi folyamatokkal magyarázható, a felelősség maradék
része pedig megoszlik a hazai politikai szereplők között. Ne felejtsük el, hogy
immár hatodik éve szocialista miniszterelnöke van az országnak, ráadásul az
elmúlt esztendőkben, különösen 2000 és 2005 között kimondottan kedvező volt a
minket befolyásoló világgazdasági környezet. A kamatlábak történelmi mélyponton
voltak, a globális növekedési ráta 5 százalék körül mozgott, így legalább
ennyivel nőtt az exporttermékeink iránti kereslet. Felmerül a kérdés: hová lett
ennek a pozitív hozadéka? Amíg 2001-ben az államadósság mértéke a GDP-hez
viszonyítva 51 százalék volt, addig ma 67 százalék. Inkább Tölgyessy Péter
értékelése felé hajlok: ő olyan 15 százalékban tartja felelősnek a Fideszt, 85
százalékban pedig a szocialista – illetve liberális – kormányt.

Hozzáteszem: nem szeretem a felelősség ilyen jellegű „kiporciózását”. Olyan ez,
mint egy javításra szoruló rossz házasság, ha mindig elakadunk ott, hogy ki volt
a hibás, akkor nagyon nehéz lesz megegyezni.

Elkerülhetetlen volt a hitelfelvétel? Mennyire volt éles a helyzet?

– A 20 milliárd eurós (25 milliárd dolláros) hitelfelvételt az a tény tette
szükségessé, hogy Magyarországnak 17 milliárd eurónyi devizatartaléka mellett
24-25 milliárd eurónyi rövid lejáratú tartozásállománya gyűlt fel mára. Ha tehát
az ország iránt megrendülne a bizalom, és minden hitelező visszakérné a pénzét,
vagy nem hosszabbítaná meg a betétjét, akkor Magyarország nem tudna eleget tenni
fizetési kötelezettségeinek, vagyis bekövetkezhetett volna az államcsőd. A csőd
kifejezést felelős vezetők említeni sem szeretik, de végül is maga a
miniszterelnök fogalmazott úgy az elmúlt napokban, hogy „sikerült elhárítani a
fizetésképtelenség veszélyét”.

Mi történik, ha fizetésképtelenné válik egy ország?

– Hasonló a helyzet, mint egy magánszemély esetében, hogy ha a
villanyszámlát nem tudjuk kifizetni, akkor előbb jönnek a felszólítások, majd
végső esetben kikapcsolják az áramot. Egy állam esetében a tartozások elismerése
után kínos tárgyalássorozatok kezdődnek a halasztásról, illetve a könnyítés
lehetőségeiről. Az ország nem úgy megy csődbe, mint egy cég, amit felszámolnak:
a hitelezők nem szántják fel a helyét, de az ilyen gazdaságnak a
hitellehetőségei egy jó időre megszűnnek. A tartozásokat pedig idővel ki kell
izzadnia. Eközben a hazai bankokat szintén csőd fenyegetheti, a vállalkozások
pedig – kivéve talán a multikat – lassabban és drágábban kapnak hitelt. Láttunk
már ilyet Lengyelországban, Mexikóban vagy például Argentínában. Egyik esetben
sem jött el a világvége, de kellemetlen és költséges ügyek voltak ezek.

Mi lehet az oka annak, hogy nálunk mindig valami válság kell ahhoz, hogy a
döntéshozók szigorúan és ésszerűen gazdálkodjanak?

– Ez a mai állapot az „uralkodó osztály” vagy „politikai elit” – kinek
milyen a világfelfogása – súlyos kritikája. Különösen azért, mert a leckét már
több alkalommal volt lehetőségünk megtanulni. Magyarországot 1981-ben, majd
1989–90-ben fenyegette már államcsőd.

1995-ben pedig – bár akkor a fizetésképtelenség veszélye nem állt fenn – egy
Bokros-csomagot kellett elviselnünk az államháztartás stabilizálása nevében.
Most pedig újra helyzet van. Tehát a hazai elit egy generáción belül sem tudta
megtanulni azt a napnál is világosabb tételt, miszerint egy adóssághalmazt
hurcoló országnak mihamarabb meg kell szabadulnia ezektől a terhektől, mégpedig
akkor, amikor jól mennek a dolgok. Ugyanis sokkal nagyobb áldozatokkal jár, ha
válság idején kapnak a fejükhöz az illetékesek, hogy „elvtársak, most csináljunk
valamit”.

Úgy tűnik, a politikusok félnek hatékonyan hozzányúlni az olyan nagy,
átalakításra szoruló rendszerekhez, mint az egészségügy, az oktatás vagy a
nyugdíj. Ha mégis megteszik, jelentős ellenállásba ütköznek. Ez mivel
magyarázható?

– Mindennap felteszem ezt a kérdést. Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési
Banknál négy ország ügyeivel foglalkozva azt láttam, hogy azok az országok
tudtak sikeresek lenni, ahol a nemzeti érdekeket a napi politikai érdekek elé
helyezték. Ezt láttam a Jugoszláviából kiszakadt Horvátország esetében éppúgy,
mint Szlovákiában, ahol Dzurindáék mintegy feláldozták magukat:
reformintézkedéseik következtében kiestek a kormányzati pozícióból, de az ország
pénzügyi állapota lehetővé tette az euró átvételét. A balti országok is teljesen
nyilvánvalóan alárendelték a napi érdekeiket annak, hogy legyen észt, litván
vagy lett siker. Persze most náluk is baj van, de azért kicsit más a helyzet
ott, ahol egy évtizeden keresztül növekedett a gazdaság átlag 8 százalékkal.
Nekik szúr most az oldaluk a szédítő tempótól, miközben mi csoszogunk.

A történelem nem lehetetlent várt tőlünk, csak azt, hogy teljesítsük a
maastrichti követelményeket, és lépjünk be az eurózónába. Szlovénia belépett,
Szlovákia belép január elsején, mi pedig jó, ha 2012-ben megtehetjük ezt.

Vagyis: ha mindenkinél első helyen az ország érdeke állna, akkor nem jutottunk
volna ebbe a helyzetbe.

Az adócsökkentés egyébként mennyire reális felvetés ebben a helyzetben?
Érdekes, hogy a most ezzel „operáló” Fidesz sem lépte meg ezt 2000–2002 között,
ehelyett osztogatásba kezdtek ők is, gondoljunk csak a lakástámogatási
rendszerre vagy a Széchenyi programra.

– Az országok közötti adóverseny mai kiéleződése közepette ezt a lépést meg
kell tenni, bár értem én, hogy az állam nehezen mond le adóbevételekről éppen a
krízis közepén. De ha most nem, akkor fél év vagy egy év múlva elengedhetetlenül
vissza kell erre térnünk. Ilyen adóterheléssel ugyanis Magyarország nem tud
versenyképes lenni. Itt nem elsősorban gazdaságélénkítésről van szó, hanem
arról, hogy talpon tudunk-e maradni vagy sem. Eddig csak a cégek elvándorlásáról
beszéltünk, ám előállhat az a helyzet, hogy a fiatalok is – vagyis a kreatív,
megújulásra képes réteg – lassan búcsút intenek nekünk. Ha nem születnek
munkahelyek, nem nőnek a fizetések, akkor – ahogy mondják – az ország kiürülhet.
Engem meggyőzhet Gyurcsány Ferenc, hogy november 1. és december 31. között már
nem lehet adót leszállítani, de ha ezt még egy-két évig elhúzzuk, akkor baj
lesz.

Mekkora a közgazdászok felelőssége? Nem, vagy rosszul kongatták a
vészharangot?

– Fiatal közgazdászok közül többen mondják, hogy a probléma egyik része az,
hogy a hangadó közgazdászok, akik még a marxizmust tanulták, és a rendszerváltás
előtt kezdtek átállni a kapitalizmusra, elsajátították ugyan a liberális
alapelveket, de dogmatikusan gondolkoznak.

A táborra szakadás a mi szakmánkat is jellemezte, és ebből következett az is,
hogy aktív volt a táboron belüli párbeszéd és kritikai elemzés, viszont kevés a
táborok közti eszmecsere. De még azt sem mondanám, hogy nem jeleztek a
közgazdászok. Szóltak, de halkan.

A hangosbeszélőbe sem 2002-ben, sem 2003-ban, sem 2005-ben nem üvöltötték be,
hogy legyünk észnél.

Igaz az is, hogy ha marxistából hirtelen válik valaki liberálissá, akkor könnyen
dogmatikussá válhat. Látok némi tanulási restséget is.

A világ nagyon gyorsan változik, ám a mérvadó közgazdászok – neveket nem
mondanék – sok esetben nem hajlandók revíziónak alávetni a nézeteiket.

A problémát tetézi, hogy a honfitársaink többsége gazdasági ügyekben – hogy
finoman fogalmazzak – járatlan. Miként fordulhat elő, hogy egy választási
kampány során az azonos oldalon álló két párt egyike jóléti fordulatot ígér, a
másik pedig adóleszállítást, miközben senki nem kérdezi meg, hogy a kevesebb
bevételből vajon miként lehet majd többet költeni?

Tegyük hozzá: olyan közegben kellene erről érdemben eszmét cserélni, ahol az
emberek többsége mindig sokkal többet költ, mint amekkora a lehetősége, és a
gondoskodást jellemzően az államtól várja.

– Ez így van, de éppen ezért gondolom, hogy a közgazdászoknak köztanácsadói
funkciójuk is kell hogy legyen. A politikus semmit nem kockáztat, ha olyasmit
ígér, amiről kétpercnyi gondolkodással belátható, hogy nem tartható – ugyanis
elég sok szavazópolgár rest erre a kétpercnyi gondolkodásra. Anélkül, hogy
leszólnám a választópolgárokat, tény, hogy elég nagy részük az utolsó percben
dönt, ezért érdemes, főleg a finisben az érzelmekre hatni. A politikusok nagyon
jól tudják, hogy saját törzsközönségük már bent van a zsákban, ezért nem
hozzájuk beszélnek, és nem is a túloldalhoz, hanem ahhoz, akinek igazából nincs
is véleménye a dologról.

Mi várható jövőre, a hitelfelvétel után?

– A választ nehezíti az, hogy a beszélgetés pillanatában még nem tudjuk, mik
lesznek a készenléti hitel feltételei. A miniszterelnök azt mondta, hogy nincs
tartalmi feltétel. Minden tiszteletem mellett megemlítem, hogy 20 milliárdot nem
szoktak adni „csak úgy”. Lehetséges azonban, hogy hitelezési feltételnek
elegendő az, amit a magyar kormány bejelentett, de ezek a megszorítások nagy
növekedési áldozatot eredményeznek egy csekély pozíciójavításért: 2,9-ről 2,6
százalékra csökken a költségvetési  hiány, miközben a gazdaság mínusz 1
százalékkal „nő”. Persze az is lehet, hogy a számok alul vannak tervezve, hogy
jövőre, amikor a növekedés nulla vagy másfél százalékos lesz, azt lehessen
mondani, hogy „kijöttünk a gödörből”. Ilyet nemegyszer láthattunk már.

Milyen intézkedésekre lesz szükség?

– Most már – képletesen szólva – a villanyszámlánk kifizetése nincs
veszélyben, a hitel kisegített bennünket. Ugyanakkor ez mindössze azt jelenti,
hogy 17 hónappal – a hitel rendelkezésre állási idejével – kitoltuk a problémát.
Ezalatt az állam kihasítja belőlünk a törlesztéshez szükséges összegeket. A nagy
rendszerek átalakítása, a reformok azonban továbbra is váratnak magukra. Ám az
idő egyre fogy, és akkor kapkodva kell meghozni a döntéseket. Ma még sajnos
egyáltalán nem látni, melyek lennének ezek.

Hova kerül az IMF-hitel?

Lapzártánk utánra ígéri a kormány, hogy az IMF-fel kötendő szerződés
szándéknyilatkozatát nyilvánosságra hozza. A nyilvánosságra hozatal kérdése azt
követően vált politikai üggyé, hogy a Fidesz követelte a szerződés megismerését.
A tervezetet az Országgyűlés költségvetési bizottsága tárgyalta, de titoktartási
szerződést kellett aláírniuk a jelenlevőknek, illetve a képviselőkön kívül csak
olyan személyek tartózkodhattak a teremben, akik átestek az úgynevezett C típusú
nemzetbiztonsági ellenőrzésen. Veres János pénzügyminiszter és Simor András
jegybankelnök már aláírta, csütörtökön pedig az IMF igazgatósága elé kerül a
nyilatkozat. A valutaalap igazgatóságának döntése után, várhatóan már
csütörtökön nyilvánossá válhat a dokumentum. Mindenesetre Orbán Viktor, a Fidesz
elnöke szerdán sokat sejtetően úgy nyilatkozott: hallani olyan híreket, amelyek
szerint a hitel egy része nem a költségvetéshez megy, hanem a Magyarországon
működő, külföldi tulajdonossal rendelkező bankok számára biztosít forrást. Ha ez
igaz, akkor az IMF elsősorban nem a magyar emberekért aggódva nyújtott
támogatást Magyarországnak, hanem a nyugati nagybankok védelmében, mondhatni a
saját részvényportfoliója érdekében. A tranzakciók költségét azonban a magyar
adófizetők állják – persze, ez akkor igaz, ha jók voltak Orbán „súgói”.

Olvasson tovább: