Kereső toggle

Új idők, régi reflexek

Csomagol a kutatóorvos

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kitörési pont lehetne az országban a tudományos-technológiai fejlesztés, de
ennek útját állja a megkövesedett, régi struktúra – állítja Szabó Csaba
harminckilenc éves kutató, aki külföldi sikerei után itthon próbált tenni a
modernizációért. Szókimondása vörös posztónak bizonyult a hazai tudományos
közélet érinthetetlennek tűnő világában. Szabót meglepte, hogy itthon még mindig
a régi reflexek működnek, és nem várta meg, míg ellehetetlenítik: e cikk
megjelenésének időpontjában már ismét az Egyesült Államokban folytatja munkáját.
A magyar farmakológussal indulása előtt néhány nappal beszélgettünk.



Fotó: S. L. Szabó Csaba egyéves itthonlét után úgy döntött: visszatér a
tengerentúlra

Azt hallottam, hogy dobozol. Hány kartonról van szó?

– Kétszázötven kartont kell teleraknom. Ennyit hoztam, ennyit is viszek.

Mi a csodát tartalmaz ennyi doboz?

– Rengeteg könyvet, tudományos cikkeket, meg személyes tárgyakat. Jó kis
fizikai kikapcsolódás ez a pakolás, mostanában úgysem volt időm teniszezni.
Helyette más mérkőzésen vett részt, ha éppen a tudományos életre vonatkozó
kritikáira gondolok.


– Igen, az egy másik meccs volt. Tíz évvel ezelőtt úgy mentem el itthonról, hogy
ha lehet, visszajövök. Magyar feleségem van, és a gyerekeimet is szerettem volna
magyar iskolába járatni. Arra vártam, hogy ne üres kézzel kelljen érkeznem, és
le tudjak zárni bizonyos dolgokat odaát, s egyúttal itthon is beindítsak néhány
projektet. Konkrétan a gyógyszerkutatási terveim megvalósításáról van szó,
melynek során az ötletből, az alapkutatási megfigyelésből, gyógyszermolekulák
felépítéséből eljutottunk az emberi kipróbálás fázisába. Az Egyesült Államokban,
az Ohio állambeli Cincinnatiban harmadmagammal létrehoztunk egy vállalatot,
amely mára már Bostonba települt át, és százhúsz embernek ad munkát.

Miféle új gyógyszerekről van szó?

– Alapkutatásaim során azt figyeltük meg, hogyan épülnek le, hogyan
pusztulnak el az emberi sejtek különböző betegségek – szívinfarktus, agyvérzés
stb. – következtében. Ilyen esetekben a sejten belüli jelátviteli utak öngyilkos
folyamatokat tartalmaznak. Az e folyamatokkal kapcsolatos eredményeinket szakmai
lapokban leközöltük, és elég nagy lett az érdeklődés irántuk. Ezzel az
élmezőnybe kerültünk, és a publikációinkra való hivatkozási számok alapján immár
magasan jegyeznek engem az egész világon.

Hogyha ez a téma olyan népszerű, akkor Önök miben tudtak újat mondani?

– Nem álltunk meg az alapkutatás szintjén, hanem arra is kerestük a választ,
hogyan lehet ezekből a megfigyelésekből hasznot húzni: hogyan tudunk
kifejleszteni olyan anyagokat, amelyek gyógyszerként felhasználva
megakadályozhatják az említett sejtek leépülését. Ez az a szint, amelynél
idehaza a legtöbben megrekednek: kitalálnak egy érdekes dolgot, ezt leírják egy
újságban, és abból valaki más húz hasznot, mondjuk a föld másik oldalán. Sem a
feltaláló, sem az ország nem sokat profitál belőle, hanem ilyen módon az
alapkutatási eredményeinkkel az egész világot támogatjuk.

Fontos elvi kérdéshez érkeztünk, amelyben radikálisan eltér az Ön véleménye
az MTA vezetésének, akadémikusainak álláspontjától. Ők inkább az alapkutatások
fontosságát hangsúlyozzák.

– Kérdéses, hogy itt az értékek vagy pedig az érdekek védelméről van-e szó.
Mert ha ők csak az alapkutatáshoz értenek, akkor az az érdekük, hogy ezt tartsák
fenn. Pálinkás József akadémikus, korábban oktatási miniszter egy napilapban
kifejtette, hogy az akadémiai intézetek nyitottak a külső cégek, vállalatok
általi megkeresésre. Pont ez az a gondolkodásmód, amely felett – szerintem –
eljárt az idő. A világ gyorsan fejlődő országaiban profi menedzserek állnak az
alapkutatások mellett, és azon dolgoznak, hogy a kutatási eredményeket be tudják
illeszteni az iparba. Felkeresik, odahozzák a partnereket, felhajtják a
megrendelőket, nem pedig sült galambként várnak arra, hátha berepül egy ipari
megrendelés.

Ön a SOTE Technológiai Transzfer Irodájának igazgatójaként is dolgozott. Mit
tudott tenni ennek a gyakorlatiasabb szemléletmódnak az elterjesztéséért?

– Azon munkálkodtam, hogy segítsem mások cégalapítását, szabadalmaik
létrehozását. Összehoztuk a kutatókat menedzserekkel, szabadalmi ügyvivőkkel, az
ipari hasznosításban jártas szakemberekkel, és bemutattuk a kutatási eredmények
hasznosításának lehetséges módjait – ezzel is kimozdítva őket a tudomány
elefántcsonttornyából. Emellett oktattam az ország több egyetemén, és harmadik
fő tevékenységem az volt, hogy létrehoztam egy kutatási-fejlesztési centrumot,
amely az egyetem keretein belül, de önálló anyagi forrásokból működik. Itt olyan
kurrens dolgokkal foglalkozunk, amelyeket Európában talán csak egyedül mi
kutatunk.

Ha ennyi mindent csinált, akkor mitől telt be a pohár?

– Azt tapasztaltam, hogy ma ugyanúgy a régi reflexek munkálkodnak itthon,
mint tíz évvel ezelőtt. Engem az a cél vezérelt, hogy segítsek másoknak,
segítsek az országnak, de nem állt össze bennem a kép arra vonatkozóan, hogyan
lehetne sikeresen megváltoztatni ezt az úri privilégiumokra, tekintélyelvekre és
egy sajátosan urambátyámvilágra épülő rendszert. Ha vannak is értékek, az esetek
jelentős részében mégsem a teljesítmény számít, hanem a kapcsolatok és az
egymásnak nyújtott kölcsönös szívességek. Olyan világ ez, amelyben „én is tudom,
hogy vaj van a füled mögött, te is tudod, hogy vaj van a fülem mögött, így aztán
együttesen jól megvagyunk, és nem bántjuk egymást”. Ezen szerettem volna
változtatni a magam befolyási területén, nem pedig hozzá alkalmazkodni, részévé
válni. Beszélhetnék kicsinyes áskálódásokról, eredményeim megkérdőjelezéséről
is, foglalkozzunk azonban fontosabb kérdésekkel, amelyek az egész országot
érintik. Észre kellene vennünk, hogy ebben a globális világban már nem működnek
a dolgok a régi módon, és ha mi nem akarunk változni, akkor a világ pillanatok
alatt elszalad mellettünk. Nekünk már rég nem Németországhoz kellene mérni
magunkat, hanem olyan országokhoz, amelyek tudtak időben váltani, sikerült az
alapkutatásokra fókuszált nézőpontot átállítaniuk az ipari-technológiai
fejlesztésekre, és ezzel dinamikus növekedést sikerült elérniük a gazdaságban.
Ilyenek például Kína, Szingapúr, India. Amikor az EU-ban észrevették a
lemaradást, rögtön összehívtak egy csúcsértekezletet Lisszabonban, és egy
nagyszabású gazdaságfejlesztési programot indítottak el. Az EU még nem hozta be
a lemaradást a Távol-Kelethez képest, mi pedig még az EU-t sem tudtuk beérni.


Mint annak híre ment, itthon meghiúsult egyetemi tanárrá való kinevezése is.

– Tanítványaim közül sokan professzorok már, és megállják a helyüket a világ
minden táján: Olaszországban, Svájcban, Franciaországban, Izraelben, Brazíliában
és az Egyesült Államokban. Többen tanultak nálam magyarországi PhD-hallgatók, az
országnak mind a négy orvosi egyeteméről. Ezért lepődtem meg azon a döntésen,
hogy itthon nem lehetek egyetemi tanár. Sebaj, megelégszem azzal, hogy az
Egyesült Államokban kiemelt fizetéssel járó professzori státussal rendelkezem.
Azonban – őszintén szólva – nem gondoltam volna, hogy egy zárt körben, egy
munkavacsorán elhangzott beszédem akkora port kavar. Itt jeles miniszterek,
akadémikusok, professzorok jelenlétében őszintén elmondtam, hogy – szerintem –
min kéne változtatni. Emiatt az akadémikusok soraiban sokan megijedtek,
megsértődtek rám, és elkezdtek büntetni. Pedig előtte abban bíztam, hogy az
EU-taggá vált országban sok minden megváltozott már, helye van a
véleménynyilvánításnak, pláne ha az ország érdekében fogalmaz meg progresszív
gondolatokat az ember.

Az USA mennyiben más?

– Sokban. Például a szólásszabadság gyakorlása miatt arrafelé valóban nem
érhetik retorziók az embert. De talán az egyik leglényegesebb elem, hogy ott
elsődlegesen a teljesítmény az, ami számít. Amerika egy sikerorientált ország,
ahol még egy vécépucoló is „sanitary executive manager”-ként mutatkozik be. Ez
persze lehet a ló túlsó oldala, azonban az élettel kapcsolatos dolgaik sokkal
egyszerűbbek, nagyobb a nyüzsgés, és sokkal nagyobb a mobilitás. Itthon még az
is problémát jelent, hogy valaki átköltözzön Szegedről Debrecenbe, így nehéz egy
projekthez alkalmas embereket összehozni. Az Egyesült Államokban könnyebb egy
szabadalmat bejelenteni, pillanatok alatt lehet céget alapítani, és – szerintem
– ők dolgozták ki a legjobb szisztémát az alapkutatások hasznosítására, amelyben
mindenki jól jár: az egyetem, a kutató és az egész ország. Azt hiszem, nekünk is
ezt kéne átvennünk.

Most Bostonba utazik?

– Nem, az a projekt most már nagyrészt betegeken való kipróbálásról szól,
ami nem az én szakterületem. Ami tudományos háttér kell még hozzá, abban azért
részt veszek továbbra is. De új ötleteim, új terveim is vannak, egyetemi
kutatások, valamint fejlesztési munkák is. A sok itthoni munkám közül egyet, egy
általam megszervezett és általam elnyert pályázatokra épült centrumot, az
Alkalmazott Kutatási Központot tartom fenn, de ehhez nem kell állandóan itthon
lennem. Aztán egyszer majd lehet, hogy újra megpróbáljuk ezt a végleges
hazatelepülés dolgot: hátha addigra idehaza is beáll valami változás.

Névjegy

Születési év: 1967

Minősítések:

• az orvostudomány kandidátusa (élettan), 1994 (MTA)

• PhD (farmakológia), 1995 (University of London, Nagy-Britannia)

• habilitáció (egyetemi magántanár), 1999 (Debreceni Orvostudományi Egyetem)

• az MTA doktora, 1999

Tisztségek tudományos társaságokban:

• Magyar Élettani Társaság, 1989–

• British Pharmacological Society, 1993–

• The Shock Society (USA), 1994–

• Association of Pharmacology and Experimental Therapeutics (USA), 1999–1996 és
2005 között mintegy 100 meghívott előadást tartott a világ négy kontinensén;
négy nemzetközi kongresszus és szimpózium társszervezője.

Díjak, kitüntetések:

• Pro Scientia-díj (MTA), 1989

• Novartis-díj (British Pharmacological Society), 2003

• Gábor Dénes-díj, 2004

Olvasson tovább: