Kereső toggle

Szeretni bolondulásig

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szenvedélyesen kell ezt az országot építeni, ne csak védekezzünk, hanem legyen az ország a győztesek között. Jól megrendezett show és egy szenvedélyes miniszterelnök látogatott Békéscsabára. 

Komoly biztonsági intézkedéseken keresztül lehetett bejutni a csabai arénába, fémdetektorok, biztonsági kapuk, MSZP-aktivistának álcázott zord kinézetű kormányőrök röntgentekintettel vizsgálnak minden bejövőt. „Aprópénzt, telefont, fémtárgyakat a tálcára” – szól a velős utasítás, mire az egyik nyugdíjas tromfol: tessék mondani, a fideszeseket is kiszűri a berendezés? Mosolytalan tekintet a válasz, az öregeknek pedig elmegy a kedvük a vihorászástól. 

Profi itt minden kérem, nem lehet egy kampányt csak az emberi szimpátiára építeni, ezt az elmúlt tizenöt évben megtanultuk a Nyugattól – mondja csendesen az előbbi vidám bácsika, miközben az előre kijelölt helyünkre mászunk a meredek lépcsőkön. A szektorok szélén piros dzsekis fiúk mutatják, hogy merre üljünk le, és ahogy ránk néznek, elmegy a kedvünk a vitatkozástól, engedelmesen bólintunk és leülünk. 

A Groovehouse együttes melegíti be a közönséget, kicsi keverési hibával, mert a zene néha meg-megcsúszik, ezért kilóg a playback „lólába”. Sebaj, az egyik szektor piros pólóba bújtatott, fejkendős nénik alkotta csapata felállva tapsol. Talán ők a hangulatfelelősök. A mellettem ülők tájékozottabbak: a senior mulatóscsapat Karsai Józsi stábja, direktmarketing-elemekkel fűszerezve. A nejlonotthonka helyett piros fényvisszaverős mellény és retikül a könyökhajlatban, mindehhez laza csípőmozgásos csárdáslépések – kizárólag balra. A koreográfia kitűnő, de az esztrád műsornak vége, jöhet a kampányfilm Robbie Williams Feel című nótájára. 

A film kétségkívül profi, olyan sodró lendületű, hogy a szocialista politikusok néhány pillanatig szinte legyőzhetetlennek tűnnek. Óriási taps a végén, és már itt is a főszereplő, a „pápai srác”, aki előtt – mondják – szép jövő áll. Hátulról jön, rengeteg puszit, kézfogást osztogatva, mögötte a vörös fiúk és lányok alkotta derékhad. Mindegyikük egy nagy táblával ugrálva: IGEN MSZP. 

Még hogy rosszabbul élünk, mint négy éve, mondja a szektor szélén valaki, mire harsány nevetés a válasz: ők lehet, de mi nem! Ferenc, a megmentő nekikezd, gyorsan ismétli a szlogeneket: fejlődés, szakemberek, tanulás, biztonság, szép jövő, unokáink is boldogulnak, Európa, védekezés helyett bátor kilépés, pesszimizmus helyett optimizmus. Búzából energiát, etanolt, és nem lesz több búzabomba, harc, küzdelem, mert szép jövőt együtt tudunk alkotni, majd háromdimenziós vetítés: ez és ez így és emígy lesz a megyében. Majd néhány intő szó a közszentségromboló ellenzéki hackerekről, akik feltörik a szervereket csak úgy lazán. Röviden ennyi, mindez szédületes szenvedéllyel, szerelmesen, ahogy Robbie Williams slágerében – tele szerelemmel, mert ezt az országot így kell szeretni. Megtanulják a spanyolok, franciák, britek, milyen a magyar virtus. Közben taps, néha vastaps, öröm és jókedv. Hamar elrepül az idő, vége a show-nak. Kecmergünk kifelé, de csak lassan halad a sor, van idő figyelni a reakciókat: „Három hete Viktor állt itt a pódiumon, neki nem sikerült túl jól az előadás, nyomorultabbul éreztük magunkat, kifosztva, elhagyatva, támasz nélkül, de most, ez a Feri gyerek még szerelmessé tett. Na, mit szólsz, anyjuk? – hallom a hátunk mögül, mire nagy derültség a válasz, és egy megjegyzés: csak kitartson ez a kedved a szavazásig, apjuk!

Olvasson tovább: