Sok szépet és sok kevésbé szépet mondhatunk el hazánkról, de egyet nem, hogy fantáziátlan tömeg lakja. A kelloen igénytelen választói tömegek között ott él, de minimum vegetál sok száz kiváló koponya, tele ötlettel, szeretettel, sot, ami egy politikus számára szinte elképzelhetetlen, saját világnézettel, melyet nem váltogat percnyi érdek szerint. Akár még elvi alapon is megnyerheto lenne sok mindenki, aki számára nem nehézség egy kampányfilm vagy egy plakát, esetleg néhány jó mondat csak úgy önmagában. S akkor még nem beszéltünk arról az ihletfajtáról, ami – Molnár Ferenc óta tudjuk – a legerosebb, ez pedig az eloleg.
A magyar profi pedig rengeteg idot töltött már különbözo amator ligákban. A magyar profizmus ugyanis a megajánlás profizmusa, csak a kulturális szemétledobók muködnek profi módra, a valóságsók szervezoi profik, ott viszont, ahol a termék tehetséges, ott gyakori a mellébeszéd, a túltervezett költségvetés és más, idegeket borzoló hibák. Egy szó, mint ketto, a tehetséges magyar alkotó ember, író, filmes, színházas sokszor lett orálisan kifizetve, gyakran adta tehetségét, erejét, munkáját olyasmikhez, amiknek jó esetben annyi volt a haszna, hogy nagy kára nem volt belole. Ezzel szemben a választási kampányban jelentos összegek gurulnak erre-arra. Egy választási kampányban, ne kerteljünk, csak az Antinodeckisták Forradalmi Pártja, valamint a Világos és Sötétzöld Környezeti Párt tartja be a szabályokat, ok azért, amiért a nyugdíjas tanítóno nem sikkaszt, mert nincs mit, nincs honnan, nincs kitol. A nagyok milliárdokat költenek kampányaikra, s a bájos Dóra asszony óta tudjuk, van összeg, amiért kifogástalan haja is korpásodik.
Vannak a világban országok, ahol úgy szerveznek produkciót, hogy az adott feladatra ki a legjobb, mert az a legjobb fogja a legtöbb hasznot termelni nekünk. Vannak ezzel szemben barátilag szervezett államok, ahol a pénz arra való, hogy a havert kistafírozzuk belole.
Négy éve a Fidesz egy közepes kampánnyal röhögve nyerhetett volna, a többit tudjuk. Azt mondja a népi bölcselet, hogy a nem nagyon okos legalább a saját kárán tanul, nos, ezúttal ismét nem látszik az egykor feltuno tehetség.
Mi látszik? Drappszürke reklámfilm. Hátul az anya, akinek valószínuleg az a hét legboldogabb napja, amikor a férje nem veri meg, csupán részegen hazajove azonnal elalszik. A szöveg megható és lenyugözo. A hölgy nem tudja a számlákat kifizetni. Nagy baj – tény, hogy akadnak ilyenek. A képi világ azonban ismeros. Gorkij Anya címu remekének Pudovkin rendezte szovjet filmváltozatában jelent meg így az ember, fésületlenül és szenvedon, szürkévé keverve a fehéret és feketét.
Ugyanez állóképben a szívgyógyszeres nénivel. Én olyan nénit képzelnék a képre, akit elfogadnék anyának, anyósnak vagy gyerekkoromban nagymamának. A kép-néni nem ilyen, az átlagos járókelo legfeljebb annyit mond, ha látja: „Akkor ne vedd be, anyó!” Mert bizony nem mindegy, hogy azt a bizonyos, jelenleg foszólamként énekelt szolidaritást érezzük-e, ha látjuk az emberi arcot. Mint ahogy Arany János nyelvén valószínuleg annál is többet lehetne mondani, hogy „Igen. Megcsináltuk”, illetve a túlfélen, hogy „Igen, jól megcsinálták”. A magyar nyelvben a csinál szót vándorgermanizmusként használjuk, a németben mindent „machen”-nek mondanak, de azért nálunk akadna néhány simább hangzatú kifejezés. A színvilágról ne is beszéljünk, a vörös, a barna és a szürke inkább taszít, mint vonz, ellentétben mondjuk a zölddel és a sárgával.
Itt tartottam éppen füstölgésemben, amikor megtudtam a számomra szomorú hírt: nem lesz Gyurcsány–Orbán-vita. Oszintén szomorú vagyok, mert ezzel a jelenleg szervezés alatt lévo megoldással egy izgalmas és talán embereket orientáló vitaforma
visszahull az elso két választás dögunalmasába. A miniszterelnök-jelöltek vitája csakúgy négy, mint nyolc éve jelentos nézettséget és a gyoztesnek sikert hozott. Nyolc éve az ifjú romboló lebontotta az öreg róka védekezését, és néhány nappal késobb gyozött. Négy éve, bizton állítom, Medgyessynek sokat hozott, hogy gyenge debatterként is hozta az ikszet a rosszul felkészített Orbánnal szemben, akinek azt mondták, hogy vigyázzon, mert ha nagyon nyer, akkor szánalmat ébreszt ellenfele iránt.
Idén egy minden eddiginél izgalmasabb meccsre volt kilátás. Két jól beszélo, eroteljes egóval rendelkezo, egymást kellemesen utáló ember megmutatja, hogy o a jobb. Szoros, izgalmas mérkozést vezethetett volna Bárdos Bandi, a miniszterelnöki szópárbajok Puhl Sándora. Ha bárki más odaül, akkor ez mind nincs, akkor négyfele kell osztani az idot, megszunik az, amitol a nagy színpadi konfliktusok élové válnak, a szemtol szembe vita. A nagy konfliktus mindig kétpólusú, a többiek legfeljebb statisztálhatnak benne. Szép dolog a demokrácia, de ember nincs, ki ne tudná, a következo miniszterelnököt vagy Gyurcsánynak, vagy Orbánnak hívják. Akkor meg minek a törekvés, drága Ibolya?
A választó rangadóra vágyik, Fradi–Dózsára, és nem arra, hogy közben keresztben kispályás mérkozést is játszanak a Cso-Montage és az Aramis gárdája között. Mérkozzön mint ifimeccs Kuncze a Dávid Ibolyával, de a dönto az legyen dönto, mert ez így lett kitalálva, itt is, ott is. Kevés egy az egyben adaptálható amerikai televíziós trükköt ismerek, hiszen ez itt Magyarország, de az egykori Kennedy–Nixon óta ez így megy a világban.
Miért olyan fontos ez? Az úgynevezett embereknek joguk van látni, milyen az, ha a két tömegmozgató egymással szemben ül, és egymást próbálja – legyünk álszentek – nevetségessé tenni. Ebben a szituációban megmutatkoznak a nüánsznyi különbségek, s ha már megint úgy tunik, hogy alig van különbség a két nagy között, hadd lássuk az utolsó pillanatban, ki bírja jobban a valódi ellenféllel való csatát! Ezt venné el tolünk a kerekasztal buta ötlete. Még nem késo, hölgyeim és uraim, követeljük ki a magunk rangadóját – higgyék el, megéri! Öreg szurkoló vagyok, megérzem, mikor lesz jó a meccs. Négyesben semmiképp.
