Kereső toggle

Beszélgetés Varga László történésszel

Demokratúra

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Mindent egybevetve Dénes Jánosnak volt igaza, amikor egy ellenzéki konferencián azt találta mondani, hogy végül is az egész diktatúra alatt egy ürülékfolyóban éltünk, és csak azon vitatkozhatunk, hogy az kinek meddig ért.” 

– Elfogadja a lebuktatott ügynökök érveit, amely szerint az elmúlt rendszerrel – vagy szorosan, vagy érintőlegesen – csak együttműködni lehetett?

– Nem. De az önigazoló történeteik amúgy sem a diktatúráról szólnak, hanem a mi demokráciánkról. Mit kezd ma a magyar elit és a társadalom ezekkel az emberekkel, akik megpróbálják megmagyarázni titkos múltjukat? És éppen emiatt nem tekintem az ügynökkérdést generációs problémának, mert ahogy a magyar értelmiség és a döntéshozók
asszisztálnak a „Gipsz Jakaboknak”, azért a harmincéveseket ugyanúgy felelősség terheli, mint az idősebb nemzedéket. Sajnos nálunk az agyonhallgatás zsigeri reakció, és nem nehezedik olyan társadalmi nyomás a bujkálókra, mint mondjuk az egykori NDK-ban, ahol ez az első perctől kezdve megvolt. Legalább az elittől el lehetne várni Magyarországon is, hogy végiggondolja az életét, hátha van mondanivalója. 

– Voltak azért őszinte vallomások is…

– Kézdi-Kovács Zsolt rendező feltárulkozása azért tudott meggyőző lenni, mert nem magyarázkodott. Őt hallgatva már elfogadhatóbb, hogy lehetett rosszul is dönteni akkor. De azt látjuk, hogy ezeket a beismeréseket – ideértve a nemrég elhunyt Balassa Péter esztéta teljesen más jellegű szembenézését is – néma csend fogadja. A csendet azok vezénylik, akik meg akarják akadályozni, hogy kialakuljon egy megtisztulási folyamat a nyilvánosság előtt. Az egyes ügynökjelentéseket olvasgatva ugyanis rájön az ember – függetlenül attól, ki van a sorok mögött –, hogy nálunk azért az együttműködésnek hihetetlenül gusztustalan formái és aktivistái is voltak az elnyomó gépezetben. És egyre inkább úgy tűnik: senkinek sem érdeke rendet tenni a fejekben. 1956 után úgy volt vele mindenki, hogy addig jó, amíg nem firtatjuk a megtorlásának mértékét. Ezért a többséget sokként érte Nagy Imre 1989-es újratemetésén a négyszáz kivégzett áldozat neve. Így vált az a megemlékezés egyben a kádárizmus temetésévé is. Az elmúlt rendszernek a demokráciától való karakteres megkülönböztetése azonban mind a mai napig nem történt meg. 

– Ön hol kezdené?

– Magyarországon van egy társadalmi konszenzus, hogy a Kádár-korszak kőkeményen indult a forradalom leverésével és a megtorlással, majd aztán elkezdett puhulni és szép lassan elolvadt, mint a vaj. Ezzel szemben az igazság az, hogy egy következetes diktatúra volt, ahol az alapvető szabadságjogok nem érvényesültek, és sokszor még az igény szintjén sem merültek fel. Az állam mindig csak annyira működtette az elnyomó funkciót,
amennyi ahhoz volt szükséges, hogy a hatalmát, a Szovjetunióhoz való viszonyt és az egypártrendszert ne lehessen megkérdőjelezni. De az egész egy hihetetlen képmutatásra épült, amit Aczél György úgy fogalmazott meg, hogy ha Magyarországon szabad választások lennének, akkor azt az MSZMP nyerné. Persze eszük ágában nem volt kipróbálni. 

A rendszer egyik nagy ereje volt, hogy folyamatosan bizonytalanságban tartották az állampolgárokat. Voltak is szabályok, meg nem is. Amit az ember ötször megtett, és akár még dicséretet is kapott érte, hatodik alkalommal elkapták miatta, hogy bizony ezzel szabályt sértett. Nem lehetett tudni, hogy hol a fal, ezért a legtöbben két lépéssel a feltételezett korlátok előtt megálltak. Aki nem, azt megkeresték. Erre reagált 1986-ban Eörsi István az Írószövetség közgyűlésén, amikor a cenzúra bevezetését szorgalmazta. A megdöbbent kollégáknak elmondta, hogy sokkal tisztességesebb dolognak tartaná, ha kerek perec megmondanák, hogy mit szabad írni, és mit nem. 

– Gyakorlati példát is tudna említeni a diktatúra és a demokrácia szétválasztásának ordító hiányára?

– Nézze, volt egy perem a Nemzetbiztonsági Hivatallal (NBH), mikor a Horthy-korszakot érintő iratokat akartam kutatni, és annak ellenére nem kaptam rá engedélyt, hogy a titkosításnak már minden jogi lehetősége rég elszállt. A tárgyalás során az NBH jogi képviselője azt adta elő, hogy én ezeket az iratokat már ismerem, és csak azért akarom kutatni a témát, hogy legalizáljam az ismereteimet: magyarán államtitok birtokában vagyok. Mindez azért érdekes, mert miután másodfokon megnyertem a pert, volt egy abszolút profi betörés a lakásomba, melynek során a laptopomat is elvitték. A rendőrségen a fiatal nyomozótiszt első kérdése az volt, hogy volt-e rajta államtitok, és amikor visszakérdeztem, hogy miből gondolja, akkor nevetve jelezte, hogy nem a kisujjából szívta az ötletet. 

– Mit gondol, miért nem lapogatta meg a miniszterelnök úr Paskai László bíboros vállát is, ahogyan Szabó István filmrendezővel tette?

– Mert nem kapott rá lehetőséget. Látja, ebben is a diktatúra technikái élnek tovább, pedig már ideje lenne lebontani a régi privilégiumrendszert. A kevésbé elit ügynökök hátát senki sem fogja lapogatni, ha majd lebuknak. Mindent egybevetve, Dénes Jánosnak volt igaza – aki egy nagyon rendes munkástanácsos volt ’56-ban –, amikor egy ellenzéki konferencián 1986-ban azt találta mondani, hogy végül is az egész diktatúra alatt egy ürülékfolyóban éltünk, és csak azon vitatkozhatunk, hogy az kinek meddig ért.

Olvasson tovább: