Kereső toggle

Csepel blues

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A helyiek szerint valamikor nagyon szép volt Csepelen az élet. Reggelenként ezrek siettek a hatalmas gyárkapukon keresztül dolgozni. Amióta a gyárak bezártak, ezrek vesztették el lábuk alól a talajt. 



Fotó: Somorjai László

Magas, jó tartású férfi, ha nem mondaná, nem is venném észre, hogy mindkét lába műláb. „Közszereplővé váltam, amióta az életem a HÉV-hez és a buszvégállomáshoz siető emberek előtt zajlik” – mondja Laci, aki a biciklitározóra mutatva hozzáteszi: évek óta a bringák között van az otthona. Példás rendet tart benne, más hajléktalanokat csak akkor enged ide, ha betartják a „házirendet”. A kutyáknak azonban mindig akad hely a lakássá avanzsált tárolóban. „Szeretem az állatokat, főleg a kutyákat” – állítja Laci, aki valaha pásztorként dolgozott a Hortobágyon. Szerencsét próbálni jött fel a nagyvárosba, mert nagyon szíven ütötte az, amit egy idős ember mondott neki egyszer: „Laci, ezért tanultál, hogy ez legyen belőled?” 

Egy ideig jól mentek a dolgai: kiváltotta az ipart, lakása lett és felesége. De mint mondja: mindig kihasználták a jóindulatát, munkabírását mások. Lábait is azért vesztette el, mert igavonóként dolgozott. Rendszeresen nehéz kocsikat kellett húznia, és az erek, idegek elhaltak a lábában. Említi a bűnt és bűnhődést, de éjszakánként hiába gondolkozik, nem érti, hogy mi az, amit elrontott az életében. 

Rengeteg terve van, de annak örülne legjobban, ha végre újra dolgozhatna. „Szívesen lennék újra pásztor – akár műlábbal is” – tette hozzá. 

A csepeli hajléktalanok közül talán János a legszerencsésebb. Bár van lakása, viszont ő is jövedelem és fűtés nélkül él. Összegyűjtött üvegek árából tud magának kenyeret venni, amit úgy tesz változatosabbá, hogy időnként megsózza. Az ő életét, mint sok más férfiét is, a válás törte derékba, no meg az ital. „Nem tehettem mást, mert a feleségem »rossz útra tért«. A válás után se munkám, se jövedelmem, így gyorsan az utcán találtam magam – meséli János, aki hozzátette: – Szerencse, hogy a lakásom megmaradt. Néha valamelyik hajléktalanszállón megfürdök, de nem maradok ott sokáig.” 

Szinte be sem fejezi a mondatot, a mellette álló sorstársa közbevág: „Nagyapáméknál a kutyaház egy vashordó volt, de a kemény fagyok idején beengedték a kutyákat a házba. Nekem most rosszabb a sorom, mint ezeké a korcsoké volt” – meséli meleg levesét kanalazva László, aki egy közeli vaskonténerben lakik. A szerkezet ilyenkor télen különösen kellemetlen lakóhelynek bizonyul, hiszen szinte magába gyűjti a hideget. „Néha még mínuszokban is kimegyünk »melegedni« a szabadba – mondja László, majd hozzáteszi: – A takaró alatt éjszakánként nem fázunk, csak az kellemetlen, hogy este a fekhely mellé letett víz hamar megfagy.” 

A gulyásleves elfogyott. László a maradék kenyérrel kitörli a műanyag tálat, hogy egy csepp se vesszen kárba. Magához veszi koszos, „értékeit” rejtő nejlonszatyrait, majd elköszön.

Olvasson tovább: