Kereső toggle

A huszonkilencedik havi nyugdíj

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Megyeget a kampány, hiszen itt az ideje. Már kettő hónap sincs hátra, minden párt harci létszámban, mozgósítások mindenütt, udvarias emberek jönnek érdeklődni, vajon jó helyre adtam-e a kopogtatócédulámat. Jó helyen van az enyém, egy vértesi község behavazott postaládájában korhad magában, mire arra járok, már csak maszatos emlék.



Pápai Gábor karikatúrája

Annak idején, amikor megdőlt a Kossuth téren a magyar csúcs, mindenki azt mondta, ez aztán a fúj, vagy azt mondta, hogy ez a csoda. Mindegy, fújhatjuk a csodát, hiszen ott valami valóban történt, a póznákon lányszívek dobogtak, s az embernek az volt az érzete, a politika valami szépségesen szörnyű romantikus valami, melyben benne lenni is izgalmas, meg félni tőle is bizseregtető. Ez azon a tavaszon volt, amikor elkészült az elmúlt évtized legjobb politikai plakátja, az SZDSZ „Hol a lé?” című alkotása a megroggyant, belül üres, tán néhány száraz magot rejtő narancsról. Emitt volt az erő, amott volt a szellem, miközben arról zokogtunk, hogy soha többé ilyet, nemcsak Moszkva nem akar háborút, de Budapest, Karcag és Csákánydoroszló sem, hagyjuk békén az embereket. Legendák keringtek egymásnak ment rokonokról, félbeszakadt szerelmekről, még jó, hogy a tömeges öngyilkosság nem szerepelt a menükártyán.

Csendben kérdezem: ez most jobb?

Úgynevezett elemzők meg úgynevezett emberek akkoriban azt reklamálták, sehol egy konkrétum, hol vannak a programok, és így tovább. Miért csak nagy elvekről beszélünk? Azért, mert a politikában az elveknek meg kell előzniük a gyakorlatot. Azért, mert egy politikus, főként ha magát államférfinak képzeli, hát szertelen, mondjon valamit a nagy egészről, és ha fejében megszületett a rendszer, akkor lehet részletezni, hogy mindez mit jelent a mondabeli Mari néninek, akit olyan hülyének képzelnek, amilyen hülye még ő sem, hiszen Mari néni pontosan tudja, mi történt a Jóban-Rosszban előző részében, és azt is tudja a Mari néni, hogy Caramel az nem egy fagylaltfajta, hanem egy igazi hazai sztár, akinek néha fáj a dereka.

Ez most jobb? A dögunalom, az érdektelen számcsata és az egymásra sorjázó ígéretek? A polgárokból emberek lettek, ami nagy visszalépés. A polgárnak van valamije, továbbá öntudata és esze. Más kérdés, hogy akik hirdették, épp ezt az öntudatos polgárt utálták a legjobban, mert átlátott a nagy magyar kamun, de akkor is, polgárnak lenni szép, polgárnak lenni jó. Mintha maga a nemzet is elhalványult volna, pedig valamilyen kollektív érzület nélkül nehéz fejleszteni az egót. Gondoljunk Amerikára. Hatalmas darab ego, de majd’ minden ház előtt ott a zászló – minél frissebb állampolgár valaki, annál nagyobb.

Egy szó, mint száz, egyelőre nem látszik a végső harc, nem érződik fronthangulat. Az utakon érdektelen színes óriásplakátok. Változás 2006, rajta P. G. Ildikó integet, villámkarrier, mindenki retiküljében hordozza a marsallbotot; múltkoriban hallottam nyilatkozni, csinos asszony, maradjunk annyiban. 

Egy fával odébb Schmitt, a kétszeres bajnok és egyszeres vesztő, az előbbi párbajtőrcsapat, ez utóbbi fővárosi legényegylet. Ő is változik, nagy változó, nagy karrier, már csak kevesen emlékszünk rá, hogy az asszókat főként a Kulcsár meg a Fenyvesi hozta, távozásáig Nemere, ő ott volt valamiért, főleg azért, mert alelnökre már akkor is szükség lehetett. 

Az utca túlsó oldalán vörös-fehérben: Megcsináltuk. Kétszeresére növeltük. Bevezettük. Kiemeltük. Igen. Megcsináltuk. Attól tartok, ettől sem alél el a szavazó, főként, ha jó a memóriája. Mert bizony sok fára jutna a meg nem csináltukból is. Míg én ezeket a sorokat vetem, fiam épp a belvárosban szaladgál olcsóbb gépjárművezetői tanfolyam után. Mi köze ehhez a fának meg a megcsináltuknak? Az első jogosítvány a diákoknak ingyenes lesz. Emlékeznek még rá? Ugye, hogy majdnem elfelejtették? Medgyessy úrnak volt ez mondása, most pedig örülhetünk, ha megússzuk óránként kétezerből. Sok mindent csináltak, és sok mindent nem csináltak, így volt ez négy éve is, akkor saját kóros és bántó büszkeségén kívül abba bukott bele a kormány, hogy az utolsó pillanatban nem szórt egy kis mannát a nép közé.

Jelenleg, így február idusán, a Valentin-ünnep napjaiban szó sincs programokról és látványos, artisztikus gesztusokról. Nem készül sokszorosított változat a miniszterelnök táncáról, valamint Orbán Viktor válogatott tizenegyeseinek bőrkötéses változata is ott marad a bőrszagú öltözőben. Még a Viktor kettő sem siker, a szerzőtől önmagán kívül mindenki elhatárolódott. Fantáziátlan emberek képe látszik itt is, ott is. Egy jó Simon- vagy Navracsics-interjú alatt az ember ritkán rágja csonkig a körmét, s szomorúan konstatálja, hogy még a nemzet legnagyobbjaiban is csalódnia kell.

Mintha nem két párt és két szellemiség csatázna egymással, hanem két díjbeszedő vállalat igazgatója próbálna egymás alá ígérni, hogy a fogyasztó őket válassza. Mert idén már nem nemzetpolgárokra számít az ellen(zék), és nem felismerőkre a kormány. Kizárólag fogyasztók vannak. Áramfogyasztók. Gázfogyasztók. Sorolnám, de nincs is igazán tovább. Kisebb részben építkezők és persze minden pártok vágyainak négyévente egy percre fontos alanyai, a nyugdíjasok. Merjünk kicsik lenni, vagy nagyok? Nem fontos, a lényeg, hogy ne dráguljon az áram, és ne-le-gyen-gáz-ár-eme-lés. Ebben a politikusi hozzáállásban persze hatalmas felismerés van, éspedig az, hogy a választópolgárok többsége a társadalmi tudatosságnak egy viszonylag földszintközeli szintjén él, hátul az udvarban. Ezt a tömeget le lehet prolizni, el lehet taszajtani, de akkor nem lehet választást nyerni. A tudatos részt megszólítva csak pózolni lehet, könnyeket ejteni a hősökért, és vizionálni, de mindenképpen ellenzékből. Politikusnak pedig azért megy valaki, hogy hatalmon legyen, ennyit engedjünk meg nekik, nem szégyen a hatalom, és főként igen hasznos.

Ez a megváltozott hangnem sokat ront a lelki élményen, de legalább nem korbácsolja az indulatokat. Azzal utcára vonulni, hogy bezzeg ezeknél hetven forint, nálunk hatvan, nem lehet. Maradunk tehát a csendes, unalmas számháborúnál, mely viszont egyre viccesebb. Annak idején kidolgoztuk a tizenharmadik havi nyugdíjat, mivel ezek szerint a nyugdíjas is közalkalmazott (SZTK-főellenőr).

Most tizennégyre emelte a tétet a Fidesz, az utolsó parlamenti napon átnyújtotta fekete dossziéban a kidolgozott ötletet, tudván, hogy úgysem tárgyalja senki, de megvolt a gesztus, benne van a Híradóban, és a vonzó nyugdíjasok láthatják, hogy róluk gondoskodnak. Sajnos már ez sem ilyen egyszerű. Kedvenc kolléganőm apukája, az idős falusi asztalos felháborodott, mondván, mit akarnak ezek, miért nézik hülyének őket, úgysincs miből kifizetni. Erre, miután a kormány elmondta ugyanezt, az épp esedékes mindenórás miniszterelnöki nyilatkozatban már a tizenötös szám szerepelt. Emeljük a tétet, nagyon helyes. Ha így megyünk tovább, akkor Európa legirigyeltebb állapota lesz magyar nyugdíjasnak lenni. Eddig a mi nyugdíjasaink ácsingóztak a Nyugat felé, és irigyelték a Hévizen kursalonozó német nyugdíjast, de most reszkess Monte Carlo, jön a mondabeli Mari néni, és amilyen mázlija van a mi politikusainkkal, még a Casinóban is nyerni fog, és vesz egy házat az épp esedékes teniszcsillag mellett, mert a nyugdíjából ezt is megteheti. Hasonló tempó és akarat esetén épp a huszonkilencedik havi nyugellátmány ígéretére gördül fel a függöny a Pálmák Napján. Igaz, ezt hetenként vezetjük be, de bevezetjük, mert ha nem, akkor négy év múlva minket is elér a nyugdíjasok haragja.

A villanyt azt ingyen adjuk. Sőt, a legjobb fogyasztók között gépkocsit sorsolunk ki. Az a nyugdíjas vagy munkanélküli, aki egyáltalán nem fogyaszt villanyt az ingyenesből, nyerhet a sorsoláson. Gáz? Szóra sem érdemes, ha szerencséje van az ígérgetőnek, az oroszok elzárják a csapot, és ami nincs, az mindig olcsó. Felszámoljuk a munkanélküliséget, annak is dolgoznia kell, aki nem akar. Mert a munka nagyon jó, mindenkinek ez való, bevezetjük a vasárnapi antikommunista műszakot. A semmihez nem értőknek megindítjuk az ország fásítási programját, melynek kormánybiztosául Fásy Ádámot kéri fel a győztes, akkor is, ha az nem az MSZP lesz. 

A gyerekvállalás direkt jó üzlet lesz, minden csecsemő kettő darab Bledaman-figurát kap, egy sárgát és egy vöröset, melyek egymást lövik, az egyiknek az lesz a neve, hogy Szocio, a másiknak, hogy Nacio. Pályával természetesen. 

S ha ezt mind megígértük, akkor kerülhet sor a jelöltek szócsatájára, melyet nem a Közgázon, hanem a Papp László Sportarénában kell tartani, tomboló kisnyugdíjasok előtt (a belépés ingyenes, a golyóstoll úgyszintén). Aztán talán egyszer majd valakinek eszébe jut, hogy egy ország vezetéséhez átfogó, összefüggő program kellene, melynek apró szegecsei csupán a közdíjak. Egyelőre úgy látszik, a bajnokjelöltek elmerülnek a részletekben, hátha ezzel több szavazatot szereznek. Madáchcsal mondom, hiányzik az összhangzó értelem. Ez eddig selejtes ígéretárú, secondhand-befogadóknak. Engem érdekelne, hogy legyen a tovább, mikor kiderül, hogy ideiglenesen, fedezet híján nem bevezethetők a kedvesen nagyvonalú intézkedések. Én ugyanis tudom, hogy valamit végre ki kellene találnunk, hogy jobban menjenek a dolgok. Ez több, mint számtan. Majdnem filozófia. Bölcsesség. Államférfiúi nagyvonalúság. Nagyság. Merjünk már végre nagyon okosnak lenni, vagy felesleges az egész.

Olvasson tovább: