Székesfehérvár 2002. Köddé vált a világcég Fotó: MTI
"Éles a verseny, a környező országok hozzánk hasonlóan különböző kiváltságok ígéretével igyekeznek magukhoz csábítani a külföldi befektetőket. A verseny azon dől el, hogy ki mennyi állami támogatást tud nyújtani" – mondta lapunknak Papanek Gábor, a GKI Gazdaságkutató Intézet vezető elemzője, hozzátéve, hogy a Magyarországon beruházó multinacionális cégek esetenként akár befektetésük értékének felét megközelítő támogatást is kapnak a költségvetésből. "Ez a jelenség az elmúlt évtizedekben vált a nemzetközi gazdaságban elfogadott eszközzé. A rendszerváltás óta a magyar gazdaságba 30-50 ezer milliárd forintnyi tőke áramlott be, de hogy ehhez a négy ciklus alatt mennyi támogatást nyújtottak a mindenkori kormányok, azt csak becsülni lehet" – állítja a kutató. Papanek Gábor szerint van olyan alku, amely elvileg mindkét félnek kedvező, szerinte összességében megérte, amit az elmúlt 15 évben a kormányok tettek a nagybefektetőkért. Közben persze rengeteg hibát is vétettek, hiszen voltak cégek, amelyek csak addig maradtak, amíg máshol nem jutottak olcsóbb munkaerőhöz, vagy tönkre nem tették a belföldi versenytársat. Egy másik nagyvállalat, amely évekre szóló adómentességet kapott szintén Fehérváron, akkor szedte a sátorfáját, mikor az adómentesség ideje napra pontosan lejárt, így háromezer ember vált hirtelen munkanélkülivé, a gyárat pedig Kínában üzemeltette tovább a tulajdonos.
A szakértő arra is felhívta a figyelmet, hogy a számos beszállítócégnek munkát adó külföldi befektetők a hazai kis- és középvállalkozások szempontjából is fontosak a multik.
"Az ország bármelyik polgármestere azonnal templomjáró ember lenne, ha valahogy egy multit a településére tudna csábítani" – mondta lapunknak egy vidéki városvezető. A remélt haszon érdekében – állítja – iszonyatos harc folyik a nagy cégek elcsábítására, hiszen ezzel egyúttal új munkahelyek jönnek létre, és az iparűzési adó révén plusz adóbevételekhez jut a település.
Ez a szebbik arca a multicégeknek. Aki ugyanis bekerül egy-egy ilyen vállalathoz, előfordulhat, hogy – egyes vélemények szerint egyenesen – kegyetlen bánásmódban lesz része: az átlagos hetvenezer forintos bérért a három műszak automatikus vállalása mellett még különböző megaláztatásokat is el kell szenvednie. István két évet húzott le az otthonától 600 kilométerre lévő gyárban, mert ahogy ő fogalmazott: "a mi környékünk még ahhoz is szegény, hogy egy ilyen nagy cég átutazzon rajta". "Három műszak plusz hétvége, a fizetés olyan száz rongy körül" – mondta neki egy ismerőse két éve, mikor az egyik presszó teraszán beszélgettek. "Azt állította, a munka nem nehéz, szalag mellett autók fényszóróját kell berakni a helyére. Étel, szállás van, haza akár minden hétvégén jöhetek, de megéri benn maradni túlórázni, mert azt szeretik az ázsiaiak. Mivel már egy éve nem volt rendes munkám, belevágtam. A feketeleves azonban csak ezután jött. Nem voltam szakember, úgyhogy a könny? szalag melletti munkát csak messziről láttam: festéket meg alkatrészeket kellett pakolnom. A főnök egy japán volt, aki rendre csak üvöltözött velünk, és ha bármit hibáztunk, a bérünkből akarta levonni. Japán volt a művezetőnk is, aki modern szamurájként nem karddal, hanem stopperrel járkált körbe. Ha munka közben rád jött a szapora, akkor külön kellett szólni neki, mert azt állásidőnek könyvelte el – sorolja az eseményeket.
Mint mondta: havonta egyszer jöttem haza, mert szombaton délelőtt még dolgoztam, csak így jött ki a műszak. Este mire hazaértem, a gyerekek már aludtak, mikor pedig a déli ebédet megettük, már indulni kellett vissza – meséli István.
Hasonlóak a tapasztalatai Krisztinának is, aki már huzamosabb ideje dolgozott egy nagy gyárban Székesfehérváron, amikor a multi elkezdte a tulajdonában álló gyárakat versenyeztetni egymással. Mivel a kínaiak normái jobb eredményt mutattak, gyorsítani kellett a termelést. A munkafolyamatok idejét stopperrel mérték, és aki a szintidőn túl teljesített, azt kirúgták. A dolgozóknak tizenkétszer kellett ugyanazt a dolgot összerakniuk a szintidőn belül. Krisztinának ez csupán háromszor nem sikerült, másnapra mégis az utcán találta magát.
"A cégnél, ahol dolgoztam, még arra sem méltattak bennünket, felső vezetőket, hogy kezet fogjunk a nagyfőnökkel. Évente egyszer jött, és olyankor is inkább csak a honfitársaival beszélt. Amíg ott voltam, fogytam majd tíz kilót a stressz miatt" – emlékszik vissza Béla, aki vezetőként dolgozott egy multinál. "A profitot ezek az üzemek itt termelik meg, de a világ másik végén költik el. A dolgozó pedig legyen elégedett, mert fehér köpenyben, steril környezetben húzhatja az igát, és az üzemi étkezést a cég állja" – legyint keserűen. Megjegyzi ugyanakkor, hogy kivételek is akadnak, még ha nem is sokan: van olyan multinacionális cég, ahol ha túlóra után lekésik a dolgozók a buszt, taxival vitetik őket haza.
A kereskedelem területéről érkező beszámolók sem festenek túl jó képet a nagy nemzetközi cégekről. Rettegő alkalmazottak, semmibe vett munkajogok – a német szakszervezet szerint ilyen állapotok jellemzik a Magyarországon is terjeszkedő Lidl kiskereskedelmi lánc németországi egységeit. Az áruházlánc magyar dolgozóit nagyon nehéz szóra bírni, mert szigorúan meg van tiltva mindenkinek a sajtóval való szóba állás. Annyit azért sikerült megtudni, hogy a dolgozóválogatáson csak a fiatalok maradhattak fenn a rostán, hiába volt jelentős szakmai múltja valakinek. Az általunk megkérdezett eladók és pénztárosok nem panaszkodtak, a fizetés átlag feletti, bár a teljesítményelvárás is hasonlóan magas. Szakszervezetről és érdekvédelemről azonban még nem is hallottak. "Talán itt nincs is ilyen" – mondta egyikőjük nevetve.
Nem jobb a helyzet a többi nagy kereskedelmi cégnél sem. Attila egy pár perces, éjszakai műszakban eltöltött pihenésért került lapátra. "Jött a rolleres kisfőnök, olyan hajnali kettő körül, mikor már egy vásárló se lézengett sehol, és meglátta, hogy leültem az árufeltöltés ideje alatt. Nem is bántam nagyon, mert mindig éjszakás voltam, csak ötvennyolcezer forint körül kaptam kézhez. Ennyi becsülete van egy melósnak ezeknél a nagy cégeknél" – mondja Attila.
2005. 07. 22. (IX/29)
