Kereső toggle

Egymillióan veszélyben

Rendszer és a gazdák

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Három forinton vitatkoznak a gazdák a kormánnyal" – összegzi a két hete tartó országos agrárdemonstrációk lényegét egy internetes újság. Három forinton? Valóban arról szól a történet, hogy három forinttal több vagy kevesebb legyen egy liter tej felvásárlási ára? Ezért fagyoskodik közel tízezer termelő napi nyolc órát az ország különböző útjain, teherautóikkal, munkagépeikkel lezárva a fél útpályát? 

A hivatalos közleményekből szinte semmit nem lehet megérteni, ezért a legjobb, amit tehetünk, hogy magukat a demonstrálókat kérdezzük meg: mi a probléma? A válasz lesújtó: az, hogy a tejtermelők csőd közeli helyzetbe jutottak, csak a jéghegy csúcsa.



Traktorblokád Vecsésnél. Mindenképpen a multiké a bevétel Fotó: Reuters 

 Mellettük ugyanis szintén a tönk szélén állnak a baromfi- és a sertéstartók, a vetőmag- és a gabonatermelők. A teljes magyar mezőgazdaság. Azaz, egymillió ember. Ráadásul sokuk számár a még csak menekülési útvonal sem kínálkozik, mert nagy hányaduk idős ember, másrészt sokuk olyan vidéken él, ahol száz kilométeres körzetben nincs ipar, így munkát sem tudnának vállalni. 

A demonstrálók ugyanakkor azzal is tisztában vannak: ha jelenlegi akciójuk sikerrel jár, az így vagy úgy tervezhető jövő csak május elsejéig, az ország uniós csatlakozásáig tart. Hogy azután mi lesz velük, arra jobb esetben is azt felelik: fogalmuk sincs.

– Néhány erre haladó autós anyázza Önöket, nyilván nem értik, mi az oka, hogy elállják az utakat…

– Tavaly 72 forintért vásárolták föl tőlünk a tejet, januárban viszont egységesen 60 forintra vitték le az árat. Literenként 12 forint akkora veszteség, amit a tejtermelő gazdaságok nem bírnak.

– Ezek szerint Önök a tejtermelőket képviselik…

– Igen. Kocsédről érkeztünk ide, száz kilométerről. Három nagy teherautóval meg ezzel a busszal.

– Megkérdezhetem a nevét?

– Dr. Nagy Tibor. Tejgazdálkodók vagyunk, van egy háromezres tehenészetünk. Az 1600 fejőstehén napi 16 ezer liter tejet ad, a 16 ezer liter tej naponta 190 ezer forint veszteséget okoz. 



Dr. Nagy Tibor 

– Hány ember tulajdona ez a gazdaság?

– 200 dolgozónk van, akik egyben üzletrész-tulajdonosok is. Ez egy szövetkezet, régen téesz volt. 

– Tavaly tehát 72 forintot kaptak. Abból meg lehetett élni?

– Abból meg. 

– Azt hallottam, hogy a miniszter most 68 forintot ígért.

– De az csak irányár.

– Az mit jelent?

– Azt nem köteles a felvásárló megadni. Mi intervenciós árat szeretnénk: azt köteles megadni, mert ha nem, akkor az állam kijelöl egy felvásárlót, és az veszi meg. Igazából nekünk a felvásárlókkal van gondunk, mert összefogtak, hogy lenn tartsák az árat. 

– Kik a felvásárlók?

– Külföldiek. Hollandok, olaszok. Az a tej, amit most tőlünk 60 forintért vesznek át, az EU-ban 85 forintra jön ki átszámítva. Már azt is kiderítettük, hogy hetente találkoznak és egyeztetnek. Ez persze a versenytörvénybe ütközik, de kijátsszák. 

– A piacgazdaság arról szól, hogy a vevő annyit ad az áruért, amennyit neki megér, nem? 

– Na de ők is tönkremennek, ha mi tönkremegyünk. Mert mit tudunk tenni? Eladjuk az állatállományt, és akkor nem lesz mit felvásárolniuk. És a 200 dolgozónkat sehova nem tudjuk elhelyezni, mert nincs munkahely. 

– Bökönyi Endre vagyok. Ön arra kérdezett rá, hogy ilyen a piac, hol kevesebbet, hol többet ér az áru. Ezzel sokszor érvelnek, de elfelejtik, hogy mi kötött áron kapjuk a gázolajat, a vegyszert, a vetőmagot, nem hogy alkudni nem tudunk az árból, de évente drágul minden, miközben a felvásárlók monopolhelyzetben vannak. Hét-nyolc évvel ezelőtt még 36 forintos gázolajjal tevékenykedtünk, ma 210 forint az ára.



Bökönyi Endre 

– Ön is tejtermelő?

– Takarmány-előállító vagyok. Én minden egyes mázsa búzán körülbelül 2000 forintot veszítek, tehát minden kiló kenyérnél 2-3 forinttal támogatom a lakosságot. Tavaly ráadásul szörny? aszály volt. Személy szerint arra az 1650 hektárra, amin gazdálkodok, fel kellett vennem 6-7 millió forint hitelt. A nyáron letiltották a számlámat, már foglalni akart a bank, de végül különböző magánkölcsönökből
vissza tudtam fizetni a vegyszer, a vetőmag árát, a csődöt elkerültem. 

– Hány ember él jelenleg a mezőgazdaságból?

– Közel egymillió. Szeretnénk, hogy a kisgazdaságok se menjenek tönkre, de ha a nagyok tönkremennek, mi, a kicsik is tönkremegyünk. Ezért támogatjuk a tejtermelőket, a sertéstartókat, a baromfitartókat. Mert amikor majd a hazai termelő nem termel, és kintről kell behozni ezt az árut, akkor tényleg piaci értéken fognak a kereskedők vásárolni, és a fogyasztó is piaci értéken fogja megkapni az árut. Mert ez most nem piaci érték.

– Mi nem piaci érték? Olcsó a kenyér, vagy mire gondol?

– Nem, a felvásárlói árak. 30 forintot kapok egy kiló búzáért, abból csinál a malom 80 dkg lisztet, 20 dkg korpát. A 80 deka lisztet továbbadja a péknek, a pék a 80 deka lisztből csinál egy kiló kenyeret, tehát tőlem, a termelőtől 30 forintért átveszik és ebből lesz a 200 forintos kenyér. Valahol termelődik nyereség, de nálunk nem, az biztos. Mi ezzel a búzával 8 hónapig dolgozunk, elvetjük októberben, learatjuk júliusban, még raktároznunk kell, ha ezzel 8 hónap alatt mi csak veszteséget tudunk termelni, és a végén 200 forintos lesz a kenyér, akkor itt valami baj van.

– Hol képződik a nyereség? A 200 és 30 forint közti különbséget ki teszi zsebre?

– Először is, az állam mindenhol leveszi az adót: leveszi a termelőktől, leveszi a malomtól, leveszi a péktől, leveszi a szállítóktól, leveszi a kereskedelemtől. Túl nagyok az elvonások, de azért valószínűleg a malomnak is van nyeresége, a péknek is és a kereskedőnek is. Ez normális, csak az a probléma, hogy nekünk nincs.

– Az előbb azt mondta, az államnak az az érdeke, hogy egymillió ember helyett csak kétszázezer éljen a földből. Más ágazatokban is kemény verseny zajlik: mondjuk van tíz kis üzlet egy utcában, egy ideig gyürkőznek egymással, aztán a legjobb két-három megmarad, a többi meg bezár. 

– A mezőgazdaságban sok idős ember dolgozik, és sok az olyan vidéki területet, ahol akár 100 kilométeren belül nincs ipar. Ha ezek az emberek nem kapják meg azt a lehetőséget, hogy termeljenek – és nem segélyt kérnek, hanem dolgozni szeretnének, hogy valami kis nyereséget tudjanak termelni –, akkor tönkremennek. A parasztembert mindig hülyének tartották. Most is azok vagyunk, ezután is azok leszünk, mert nem csak a pénzért dolgozunk: vetünk akkor is, ha nincs pénzünk. De lassan úgy járunk, mint Ukrajnában, ahol a mezőgazdasági termőterületeken milliók haltak éhen. Magyarországon is a paraszt fog éhen halni, nem a városi ember.

– Meddig tart a türelmük? Immár második hete zajlik az útelzárás.

– Amíg valami döntés nem születik. Akár egy hónapig is az utakon maradunk.

– Politikai szereplők nem akartak a hónuk alá nyúlni? 

– Csatlakoztak volna, bejelentkezett a MIÉP, a Lelkiismeret 88, az Erzsébet hídi hősök, mindenféle szélsőséges csoport. Ezek most a mi kárunkon akarják a pecsenyéjüket sütögetni, de ez gusztustalan.

– Beszéljünk a tejről. Miért nem iktatják ki a termelők a felvásárlókat, a feldolgozó cégeket?

– Dr. Nagy Tibor: Nem lehet, nincs pénzünk. A kilencvenes évek elején nekünk is volt részvényünk tejipari vállalatban, de a mezőgazdaság jövedelmezősége mindig kisebb volt, mint amit elvártak volna, ezért kénytelenek voltunk eladni a részvényeket. Most már az egész Tiszántúl a Frieslandé: akkora hűtőkapacitással rendelkezik, mint senki más. És tessék, 60 forintot fizetnek. Ki vagyunk szolgáltatva.

– Próbálom megérteni a felvásárlók logikáját. Ha Önöket tönkreteszik,… 

– … nem akarnak tönkretenni. Most arra megy ki a játék, az egész tavalyi év arra volt jó, hogy az államot zsarolták rajtunk keresztül. 60 forintot adtak, és tudják, hogy mi kénytelenek leszünk kimenni az utakra. A feldolgozók a nevető harmadikok. 

– Tulajdonképpen az államot és a termelőket ugrasztották egymásnak?

– Persze, és ők lesznek a nyerők, én legalábbis úgy látom. Mert micsoda profitra tesz szert azzal, hogy ugyanazt a tejet megkapja tőlünk 60 forintért, amit mondjuk a német vállalatok 85 forintért vesznek. És ugyanazt a terméket állítja elő belőle.

– Mit tesz a magyar állam? Átlátja, hogy igazából nem Önökkel állnak 

konfliktusban?

– Hát azért vagyunk itt, hogy az állam tegyen valamit, hogy hirdesse meg ezt az intervenciós árat. Magyar tejipar már nincs is? A magyarországi vállalatok többsége külföldi. Van még magyar, például a Mizo, de a magyar hányad elenyésző. 

– A nevét legyen szíves.

– Németh István vagyok.



Németh István 

– Konkréten mi az Önök kívánsága? Egy ár, egy szám? 

– Elsődleges célunk a tej intervenciós ára, ezt követi egy irányár, és utána jöhetnek az egyéb nagyon fontos, például az áfatörvénnyel kapcsolatos kérdések. Az intervenciós ár 72 forint, ami mellett mi ki akarunk állni. A mi önköltségünk 82 forintot ér el ebben az évben, és ez az új termésig okvetlenül így lesz. 

– Amennyire megértettem, az intervenciós ár azt jelenti, hogy a felvásárlók által fizetett árat végső soron az állam pótolja ki a termelőknek. 

– Nem kell misztifikálni az intervenciós árat, mert ez nem elveszett pénz. Az állam – ha elfogadná a javaslatunkat – egy kényszervállalkozásba fogna a maga részéről. Ez azt jelenti, hogy most beruház: megveszi tőlünk a tejet, abból tejport, vajat állít elő, és raktároz. Kivárja azt a pillanatot, amikor – mondjuk fél éven belül – a legjobb áron el tudja adni ezeket a raktárkészleteket. Amikor ez megvalósul, megtérült a pénze. Ennek volna egy komoly politikai hozadéka, és mi megérnénk a május elsejét. Május elsején persze új időszámítás kezdődik, arról, hogy akkor mi lesz, nem sokat tudunk. 

– Ahhoz, amit mond, szükséges lenne, hogy az állam rendelkezzen feldolgozóüzemekkel és raktárakkal.

– Ilyenekkel nem rendelkezik, de bérmunka, bérraktározás útján meg lehetne oldani a dolgot. De a felvetésében az a lényegesebb, hogy miért nincsenek magyar tejipari vállalatok. Stratégiai szempontból nagyon fontos lett volna megtartani néhány hazai céget, ami most nem hozna létre ilyen őrült helyzeteket. Itt volt a Mizo lehetősége. Nagyon kértük az előző kormányt, hogy vásárolja meg, de természetesen ez nem történt meg. Mi, tejtermelők soha nem kaptunk annyi pénzt a tejünkért, hogy abból félre tudtunk volna tenni, és meg tudtunk volna valósítani nagyberuházásokat, ki tudtunk volna vásárolni feldolgozókat. Ezért kellett volna az államnak befektetni, és olyan szerződéseket kötni az egyes termelőkkel, hogy a kvótája alapján mindegyik termelő tulajdonossá válhatott volna egy nagy feldolgozó cégben. Ez lett volna az ideális állapot. Most ismételten mutatkozik egy ilyen lehetőség, a Parmalat révén.

– Merthogy a Parmalat csődbe ment?

– Igen. Annak vannak telephelyei, ezeket a telephelyeket meg kellene vásárolni. Az államnak és a bankoknak kellene ebbe beszállni, de nem azért, hogy ez állami tulajdonban maradjon, hanem azért, hogy ne vásárolja ki egy külföldi, egy olyan mamutcég, amelyik megint monopolhelyzetet tud teremteni, mint ami most is van. Mi ennek a cégnek részvényesei szeretnénk lenni, ezt 4-5 év alatt ki is tudjuk fizetni. 

– A rendszerváltást követően nem gondolták, hogy előállhat egy ilyen helyzet, és el kellene kezdeni spórolni? 

– Hogyne, folyamatosan. Csak az volt a baj, hogy az események az ellenkező irányban zajlottak. A privatizáció során a külföldiek megvásárolták a tejfeldolgozó üzemeket, a növényolajipart, a cukoripart, a vágóhidakat, tehát gyakorlatilag a teljes élelmiszeripart. 

– Hogyan jutottunk el idáig? 

– A rendszerváltást követően az az üzenet jött az unióból, hogy abban az esetben kezdik el velünk a csatlakozási tárgyalásokat, hogyha szabad kezet kapnak az állami vagyon privatizálására. Ez még az Antall-kormány idejében történt, és szabad kezet kaptak. Tulajdonképpen gyarmatosítottak.

– Ezen most már nem lehet változtatni. 

– Mindenen lehet változtatni. 

– Hogyan? Amit eladtak, azt az új tulajdonos beleegyezése és pénz híján már csak forradalommal lehet visszavenni.

– Na látja, Ön is mondott egy lehetőséget. Ha normálisan gondolkodtak volna az akkori nyugati urak, akkor nem is hoznak bennünket ilyen helyzetbe. A csatlakozást egy hosszú átmenettel kellett volna megoldani. És nem úgy, hogy hasonló elvárásokat szabnak nekünk, mint maguknak, de közben az ő gazdáiknak adott támogatásnak mi csak a 25 százalékát kaphatjuk meg. Ennek csak vesztesei lehetünk. 

– Az ő szempontjukból nyilvánvalóan ez is a cél: kiszorítani a versenytársakat.

– Ha normálisan gondolkodunk, ez nem üzleti vállalkozás. El kell utasítanunk, amikor a globalizációt úgy akarják mindenkire ráerőltetni, hogy ez egyeseknek üzleti haszonná válik, másoknak viszont veszteséggé. Az üzlet itt egy nem értékelhető kategória. Például ennek a busznak a gazdája egy riport kapcsán elmondta, hogy most sem pusztán pénzügyi okok miatt van itt, és a cége sem azért működik, mert ez egy üzleti vállalkozás, hanem azért, mert ha ő becsukná az összes állattartó telepének az ajtaját, akkor az egész falu munka nélkül maradna. Márpedig az ő alkalmazottai a falu lakosai, a falu önkormányzatának a működése pedig messzemenően attól függ, hogy ez a szövetkezet mennyi iparűzési adót fizet az önkormányzatnak. Az egész község léte függ ettől. Mi tehát egy kicsit az üzleti szférától eltérően gondolkodunk: ha üzleti módon gondolkodnánk, egy hónapig nem csinálnánk tovább. De sokkal többről van szó.

– Az előbb azt mondta, hogy literenként 82 forintban van a termelőknek a tej, a 72 forintos intervenciós árat mégis elfogadhatónak tartanák. Ezek szerint mínusz 10 forintért dolgoznának? Hogy van ez?

– Mert a mínusz tíz kevesebb, mint a 60 és a 82 közötti különbség. A mínusz tízből még két hónapig el tudunk vegetálni, de a mínusz 22-ből nem.

– És a mínusz tízet hogy pótolják be, ha egyáltalán létrejön a megállapodás?

– Úgy, hogy minimálbért fizetünk a dolgozóinknak, hogy nem fizetjük be a köztartozásainkat. Így lehet létezni a nulla szint alatt. De ez még mindig jobb, mint a semmi, mint hogyha be kellene zárni. 

– Az előbb említették, akárhogy is alakul ez a mostani demonstráció, május elsejétől új időszámítás kezdődik. Mivel azt már kormányszinten is elismerik, hogy a mezőgazdaság a csatlakozás vesztese lesz, költői a kérdés: mire számítanak az érintettek?

– Ha az Európai Unió egy reálisan gondolkodó, valóban pozitív célokat figyelembe vevő társaság, akkor már tavaly nyáron el kellett volna kezdeni azon gondolkozni, hogy nem kéri számon túl szigorúan a kvótákat, hanem engedi, hogy mindent termeljenek meg ott, ahol optimálisan meg lehet termelni. És nem tönkreteszi a helyi termelőket, hanem igyekszik megtartani őket, mert lehet, hogy jövőre még nagyobb aszály következik, és nem az lesz a probléma, hogy Németországból vagy Franciaországból ide jön a mezőgazdasági termék, hanem esetleg innen kell odavinni. 

Hogy kerül egy Európai Unióba például kínai méz? Miért nem a magyar méz kell? Mert a kínai ugyan rosszabb minőségű, de olcsó. Vagy: Magyarország fuldoklik a különböző húskészítményekben, ami a lejárat előtt beérkezik, és nevetséges dömpingáron kerül piacra, és ezek a dömpingárak leszorítják a jó minőség? magyar áru fölvásárlási árait. Hogy kerül ide egy új-zélandi pacal? Hogy kerül ide új-zélandi bárány? Hogy kerül ide szlovén tej? 

A magyar agrárágazat ezelőtt tíz évvel az élvonalban volt.

Olvasson tovább: