Arcok

Évszázadnyi alkotó élet

Málnási Kinga — Thu, 02 Feb 2012 13:20:15 +0100

Százöt év még történelem tekintetében is hosszú idő, hát még emberi léptékkel mérve. Egy évszázadot felölelő élet sok mindent lát, tapasztal, igazán bölccsé teheti az embert. Érhetik sikerek, de tragédiák, kudarcok is a törékeny életet. Mégis vannak emberek, akik képesek felülkerekedni a reménytelenségen, a kilátástalanságon, pozitív hozzáállással és kitartó küzdelemmel. Ilyen ember volt Eva Zeisel, a világhírű keramikus-tervező is.

A december végén százöt évesen elhunyt tervezőnőt magyar származása ellenére itthon csak szakmai körökben ismerik, pedig a The New York Times olyan zseniális és korszakalkotó formatervezők közé sorolja a személyisége és a munkássága révén, mint Mary és Russel Wright vagy Charles és Ray Eames. Azt gondolhatnánk, hogy a hírnévhez elég volt a tehetsége és a tudása, csakhogy a nemzetközi sikeréhez a történelem által felállított akadályokat is kellett még leküzdenie: börtönt, emigrációt, szegénységet.

Striker Amália Éva vagyonos és kiemelkedően tehetséges értelmiségi családba született 1906 novemberében. Az asszimilálódott zsidó család feje, Striker György, jól menő textilgyárat üzemeltetett, míg anyja, Striker Polányi Laura, történészként szerzett doktori diplomát a Budapesti Egyetemen, amivel nőként úttörőnek számított Magyarországon. Anyja később elismert történész, politikus és feminista lett az Egyesült Államokban. Nagybátyjai is nagyszerűen kamatoztatják tudásukat a természettudományok területein: Polányi Károly szociológusként és közgazdászként ér el eredményeket, míg Polányi Mihály fizikokémikusként és filozófiatudósként válik ismertté. Éva unokatestvére, Polányi János (Polányi Mihály fia) kémiai kutatását pedig Nobel-díjjal tüntették ki 1986-ban.

Az adott családi körülmények között azt hihetnénk, hogy a kis Éva szintén a természettudományok felé vonzódik, de érdeklődése más irányt vesz: festeni szeretne. Ezért a Szilágyi Erzsébet Fasori Gimnázium után a budapesti Képzőművészeti Akadémiára jelentkezik. Azonban egzisztenciális jövőjét szem előtt tartva, illetve a magyar népi kerámiaművészettől ihletetten három szemeszter után az akadémiát otthagyja, és beáll fazekasinasnak Karapancsik Jakab műhelyébe, ahol (az anyai tradíciót folytatva) ő lesz az első nő Magyarországon, aki fazekasszakmunkás-oklevelet szerez. Ezek után mindent megtesz, hogy látóköre bővüljön és formavilága gazdagodjon: 1925-ben ellátogat egy párizsi szakkiállításra, ahol az art decót felváltó modern irányzatokkal, és az akkor feltörő modern iparművészek és ipari tervezők munkáival találkozik. Végül nem is annyira az art deco díszítettsége, inkább a Bauhaus stílusa és Le Corbusier alkotásai keltenek benne nagy benyomást. Igaz, később az akkori letisztult modern stílust, amelyért akkoriban rajongott, túlságosan ridegnek tartja, és úgy érzi, hogy inkább gátolta saját kifejezőeszközeinek kibontakozását. Párizsból visszatérve, inspirációkkal feltöltődve több kerámiakollekciót készít és állít ki Budapesten, amellyel a magyar és külföldi majolikagyárosok érdeklődését is felkelti. 1928-ban meghívást kap Németországba, a Schramberger Majolikagyárba, ahol étkészleteket, asztali tárgyakat tervez.

A munka elvállalása nagy lépés volt számára, nemcsak földrajzi értelemben. Az eddig korongozó fazekasként alkotó Éva innentől kezdve valódi ipari formatervezőnek számított, hiszen a kézműves-gyártó munka helyett csupán a tervezéssel kellett foglalkoznia. Az itteni évek alatt készített tervein egyértelműen a Bauhaus letisztult, ám szögletes, kicsit merev stílusa érvényesül. Ambíciói azonban nem tudnak lenyugodni: Berlin és Ukrajna után, ahol saját stílusát és lehetőségeit keresi, a Szovjetunióba látogat, ügyvéd bátyját követve, aki Sztálin meghívására dolgozik ott mint külföldi szakértő. Éva ekkor már férjével, a lengyel származású Alex Weissberggel érkezik, ám rövid házasság után elválnak. Dolgozik Leningrádban és Ukrajnában, tervezőként, illetve gyárellenőrként. De memoárjaiban a kiemelkedő pozíció ellenére inkább akkori felismeréséről tesz említést. Az excári majolikagyárakban eltöltött idő rádöbbenti, hogy a régi korok stílusait, ahogyan ő fogalmaz: a lírai vonalvezetést akarja ötvözni a modern, letisztult formákkal, szemben az akkori avantgárd irányzatok merev és szögletes, minden finomságot nélkülöző dizájnjától.

A művésznőt sikerei elismeréseként 1935-ben a szovjet kerámiaipar művészeti igazgatójának nevezik ki. Egy évvel később koholt vádak alapján, amely szerint részt vett egy Sztálin elleni merényletben, tizenhat hónapra bebörtönzik. A büntetés nagy részét magánzárkában tölti, menekülését anyja, illetve németországi barátai közbenjárásának, többek között Albert Eisteinnek köszönheti. Később gyerekkori barátja, Arthur Koestler író részben Éva élményeire alapozva írja meg a Sötétség délben című antisztálinista regényét.

A sztálini börtönből szabadulva Bécsbe érkezik, itt ismerkedik meg az ügyvéd és szociológus Hans Zeisellel, akivel 1938-ban egybekelnek. A náci megszállás miatt azonban letelepedés helyett előbb Manchesterbe, majd az Egyesült Államokba menekülnek.

Sürgősen munkához kell látniuk, mivel zsebükben a családi legenda szerint mindössze hatvannégy dollár lapul. Az érkezésüket követő második napon Éva a New York-i közkönyvtárak ipari szakjegyzékeiben majolika- és üveggyárak után kutat. Több gyár foglalkoztatja, a General Mills, a Rosenthal China, majd 1939-ben a brooklyni Pratt Institute-ban helyezkedik el tanárként. Pedagógiája újszerű: a kerámiát az ipari formatervezés szemszögéből oktatja, szemben az addig bevett kézművesfoglalkozásokkal. 1940-ben a New York-i Modern Művészetek Múzeuma (MoMA) közreműködésével a pennsylvaniai Castleton China porcelángyár egy étkészlet-kollekciót rendel tőle. A „Museum" kollekciót, amelyet 1946-ban kiállítanak a MoMA-ban, a művészetkritikusok lelkendezve fogadják, pedig az addig megszokott, burjánzóan díszített, túlrészletezett porcelánok mellett az egyszerű vonalvezetésű és friss formatervezésű étkészlet az amerikai közönség számára először idegennek tűnik. Mindenesetre Éva - aki az első női kiállító a múzeum történetében - ezzel a kiállítással nemzetközi ismertséget szerez. Ezután neves amerikai cégek kapui nyílnak meg előtte.

Ezekben az években családja is bővül, két gyermeknek ad életet: lányuk, Jean 1940-ben, fiuk, John Zeisel 1944-ben születik. Házasságuk az ötvenes évekig meglehetősen viharos. A két testvér a mindennapos veszekedéseket, folyamatos vitákat mindkét szülő domináns személyiségével magyarázza a Throwing Curves: Eva Zeisel című dokumentumfilmben.

Az anyaság nagy befolyást gyakorol művészi látásmódjára is: megjelennek a gömbölyded formák, a lekerekített élek, az organikus sziluettek, mindaz, ami a természet hullámzását és finomságát követi. Étkészleteinek darabjai nem egymás mellett álló sokszorosított darabok együttese, hanem kiegészítik egymást, és formailag egy családot alkotnak. Művészfilozófiájához tartozik, hogy a szépség és a praktikum ötvöződjön egy tárgyon belül, valamint hogy egy tervező csak olyan tárgyakat tervezzen, amelyeket használ a hétköznapok során.

1954-ben távozik tanári pozíciójáról és a tervezéssel is felhagy egy időre. Egy fémvázas fotel, amellyel szabadalmi díjat nyer, és néhány, gyűjtőknek tervezett minikollekció - ez a két évtizedes szünet termése. Az ipari tervezéshez a nyolcvanas évek elején tér vissza. Az akkor született tárgyaival addigi munkásságának lényegét ragadja meg: tárgyai sokkal kifejezőbbek, organikusabbak, érettebbek, és a terveivel sikert sikerre halmoz az akkor már a hetvenes évei közepén járó asszony. Neve ekkor már fogalom a dizájn történetében, még életében több retrospektív kiállítást szerveznek korábbi munkáiból a nagyobb múzeumokban, főként Amerikában, Washington D.C.-től San Diegóig.

Visszatérésekor több neves amerikai cég, többek között a Chantal, a Nambe és a Signature számára tervez poharakat, étkészleteket, kerámiákat és szanitereket. Hosszú távollét után először 1983-ban látogat Magyarországra. Ittléte során a Zsolnay-gyár és a Gránit-kőedénygyár számára is készít rajzokat. Munkásságáért 1986-ban a Magyar Köztársaság Csillagrendjével, 2004-ben, kilencvennyolc évesen a Magyar Köztársaság Érdemrendjének középkeresztjével tüntették ki. Ugyanebben az évben a Magyar Iparművészeti Egyetem címzetes egyetemi tanárává választja. 2005-ben az Egyesült Államok Cooper-Hewitt-életműdíját ítélték neki.

Eva Zeisel sokoldalú tehetség volt. Formatervezése kiterjedt olyan területekre is, amelyek nem kapcsolódnak szervesen a kerámia-, illetve üvegművészethez. Saját tervezésű bútorok gyártását indította el, továbbá csillárokat, képeket, szőnyegeket készített, olyan tárgyakat, amelyekkel egy modern, letisztult, ugyanakkor finom, lágy vonalakkal rendelkező belső teret lehet kialakítani. Alkotásainak formáiban, színvilágában nemegyszer a magyar népművészet elemei is visszaköszönnek. Humoros formamegoldásai derűt és kedvességet kölcsönöznek bájos tárgyainak, így a használóinak is.

Haláláig, 2012. január 1-jéig aktívan élt és dolgozott. Bútorai, edényei, készletei, formatervezett tárgyai a mai napig megvásárolhatók. Unokája segítségével három éve elindította honlapját, munkájáról, dizájnelméletéről több könyvet is írt, börtönmemoárja pedig feltehetően ez évben jelenik meg.

Életművének fő darabjait ma több vezető múzeum állandó gyűjteménye mutatja be: a New York-i MoMA, a Metropolitan Múzeum, a New-York Historical Society, a londoni British Múzeum és a Victoria and Albert Múzeum, emellett a magyar Iparművészeti Múzeum is őriz néhány Eva Zeisel-tárgyat.

October Baby

Málnási Kinga — Thu, 26 Jan 2012 15:40:29 +0100

Egy félresikerült magzatelhajtást követően született, a világ legnagyobb abortuszklinikáján. Az orvosok azt jósolták, hogy a „szerencsés" kislány egész életében magatehetetlen béna lesz. A harmincöt éves Gianna ma maratonokat fut, zenét szerez, és életpárti aktivistaként járja a világot. Tavaszra várható az élettörténetét bemutató film.

1977. április 6-án egy tizenhét éves lány látogatott el a neves kaliforniai családtervezési központba, hogy elvetesse hét és fél hónapos magzatát. Ott az előrehaladott terhességkor alkalmazandó vegyszeres feltöltést javasolták neki. Ez egy olyan eljárás, melynek során az anya méhébe sós oldatot fecskendeznek. A baba ezt az oldatot lenyeli, ami aztán kívül-belül egyaránt szétégeti őt. Végül az anya 24 órán belül megszüli halott gyermekét.

Vaknak, összeégettnek és halottnak kellett volna lennie, ám Gianna mindenki legnagyobb megrökönyödésére élve jött világra. „Végül az abortuszt végző orvosnak kellett aláírnia a születési anyakönyvi kivonatomat" - meséli Gianna. „A kórházi zárójelenté-semben ez áll: született vegyszeres feltöltés során. Egy nővérke mentőt hívott, és átszállítottak egy kórházba. Ez azért csoda, mert 2002-ig az Egyesült Államokban az volt az általános gyakorlat, hogy ha egy magzat túlélte az abortuszt, azt hagyták ott helyben meghalni, vagy egyszerűen csak kidobták. 2002 augusztusában Bush elnök iktatta törvénybe az élve született gyermekek védelméről szóló cikkelyt, ami megakadályozza, hogy ilyesmi előfordulhasson."

A csöppség először sürgősségi nevelőotthonba került, később pedig egy Penny nevezetű hölgyhöz, aki idővel családjába is fogadta a kislányt. Ez idő tájt Gianna 17 hónapos lehetett. Körülbelül 12 kilós magatehetetlen tömeg, mert a baba lebénult a túlélésért való küzdelem során fellépő agyi oxigénhiány miatt. Az orvosok azt mondták Pennynek, hogy Giannából sosem lesz semmi. Ő viszont úgy határozott, nem vesz tudomást az orvosok véleményéről, és elkezdett napi háromszor foglalkozni a kicsivel. És sorra jöttek a csodák. A kislány idővel meg tudta tartani a fejét, három és fél éves korára pedig járókerettel és lábrögzítőkkel már járni is képes volt. Ma Gianna kissé sántikálva, de járókeret és lábrögzítők nélkül közlekedik. 2005-ben futott először maratont, azóta pedig szenvedélyévé vált a futás, hiszen elvileg még csak járni sem lehetne képes. Gyönyörű hangja van, zenél, komponál.

Gianna az abortuszellenes mozgalom élharcosaként járja a világot, a legbefolyásosabb politikai vezetőket próbálva meggyőzni az élet védelmének fontosságáról. Több beszédet tartott már a Kongresszus előtt, de meghallgatták az angol és az ausztrál parlamentben, világszerte számos középiskolában és egyetemen, világi és vallásos szervezetekben. Újra és újra hangsúlyozza, hogy az abortusz nem csupán a nők jogairól szól. „És az én jogaimmal mi a helyzet?" - teszi fel a kérdést. „Mikor világra jöttem, egyetlen radikális feminista sem volt ott, hogy visítson, amiért a jogaim aznap annyira meg lettek sértve. Épp kinyiffantani készültek a női jogok címén." Egy másik, az abortusz mellett gyakran elhangzó érvet is saját példájával cáfol. „Nekem nem lenne agyi sérülés okozta bénulásom, ha nem éltem volna mindezt túl. Ezért, amikor hallom azt a megdöbbentő és visszataszító érvelést, hogy el kell vetetnünk a gyereket, mert az is lehet, hogy nyomorék lenne - az iszony tölti el a szívemet."

Lendületes élni akarását, fáradhatatlan optimizmusát keresztény hitének tudja be. Az ausztrál parlamentben tartott beszédében így vallott erről. „Tudom, hogy a korban, amiben élünk, politikailag egyáltalán nem korrekt Jézus Krisztus nevét kimondani, mert az Ő neve hallatán némelyek szörnyen kellemetlenül érzik magukat. De én nem azért éltem túl, hogy kerülgessem a forró kását. Tudom, hogy engem sokan gyűlölnek, mert az életet hirdetem. De Krisztust is gyűlölték. Én Istentől kaptam az életet, az ő gyermeke, egy igazi hercegnő vagyok. Felnőttként találkoztam a biológiai anyámmal is. Az egy nagyon nehéz nap volt, de megbocsátottam neki, mert keresztény vagyok."

Gianna Jessen élettörténete inspirálta az October Baby című filmet, amelyet 2012 márciusában láthat először az amerikai közönség. A filmben elhangzik Gianna egyik saját dala is, saját előadásában. A főszereplő biológiai anyját alakító Shari Rigby a szövegkönyv olvasása közben egyszer csak összeomlott, felhívta a rendezőt, és sírva vallotta meg, hogy körülbelül húsz évvel ezelőtt abortusza volt, amit azóta nagyon megbánt. A színésznő a film anya-lánya találkozása jelenetében valódi könnyekkel zokog.

Egy igazán exkluzív szalon

Málnási Kinga — Thu, 19 Jan 2012 15:50:21 +0100

Lucia Iraci 2006-ban jótékony szépségápolási céllal alapította a Josephine Egyesületet. Elsődleges célja az volt, hogy a szépítkezést elérhetővé tegye a társadalom perifériájára szorult hölgyek számára, és segítséget nyújtson önértékelésük helyreállításában. Tavaly „nőnapi ajándékként" nyitotta meg kapuit Párizsban az első „társadalmi célú" szépségszalon.

Lucia Iraci nővérének, Josephine-nek köszönheti, hogy tizenhat évesen közelebbről is megismerkedhetett a fodrászat művészetével. Bár elmondása szerint gyerekkorában nem fésülgette a babáit, és azt is utálta, amikor az ő haját igazgatták, mégis úgy döntött, hogy testvére útját követi, és kitanulja a fodrászszakmát. Ami végzetes balesetnek tűnt, végül örök szenvedély lett számára. A képesítés megszerzése után Lucia visszatért szülőhazájába, Olaszországba, ahol fodrászszalont nyitott, majd később visszaköltözött Franciaországba. Tehetségének köszönhetően rövid időn belül nagy sikereket ért el, olyan legendás neveknek dolgozott, mint Yves Saint Laurent, Bettina Rheims vagy Peter Lindbergh.

Lucia Iraci húsz éven át profi stúdiófodrászként tevékenykedett, magazinoknak dolgozott, és divatbemutatókra készített fel modelleket. 2000-ben régi álma teljesült: megnyitotta saját szalonját Párizs egyik legelegánsabb negyedében. Szilárd meggyőződése volt, hogy az önértékelés és a külső megjelenés szorosan összefügg egymással, és mélyen megdöbbentette a felismerés, hogy a társadalom legszegényebb rétegének 80 százaléka nő. Így a bajba jutott hölgyek megsegítése érdekében 2006-ban létrehozta a nővéréről elnevezett Josephine karitatív egyesületet. „A divat és a könnyedség világában egyre inkább kutatni kezdtem, mi is az én utam igazából. Segíteni akartam. Tudom, hogy egyes hölgyeknek mekkora nehézséget jelent, hogy foglalkozni tudjanak magukkal, hiszen Franciaországban a hajvágás szinte luxusnak számít. A szépségápolás hasztalannak tűnhet, de fontos tudatosítani, hogy szoros kapcsolatban áll belső emberünk kiegyensúlyozottságával és helyes önértékelésünkkel" - vallja Iraci, az egyesület elnöke.

Az egyesület 2011-ben ért első révébe: Párizs 18. kerületében, a Montmartre-on, megnyitotta 120 négyzetméteres társadalmi és jótékony célú szépségszalonját, ahol a tartósan munkanélküli és szociálisan bajba jutott hölgyek hétfőtől péntekig több ízben is szépülhetnek. Fodrász, kozmetikus, sminkes, manikűrös, masszőr, stílustanácsadó áll a szépülni vágyók rendelkezésére, mindössze 3 euróért. És ezzel még nem merült ki a teljes szolgáltatási paletta: az állásinterjúra vagy más fontos eseményre hivatalos hölgyek ruhát is kölcsönözhetnek a szalon és az egyesület jóvoltából.

A hölgyek kivétel nélkül frusztráltan, „letört szárnyakkal", a megbecsülés hiányának nyomasztó érzésétől szorongva érkeznek a leginkább elegáns művészeti galériára emlékeztető, színes és vidám szépségszalonba. Ahogy azonban a fodrász a hajukhoz ér, kezdenek feloldódni és apránként megnyílni. Kialakul a bizalom légköre. „Ezek a nők meg vannak törve. Néha elmesélik megrázó történetüket, néha nem. Szeretnék nekik időt biztosítani arra, hogy a sokszor rémisztően nehéz terheiket, mint egy csomagot, letegyék, és feloldódjanak. Emlékeztetni akarom őket arra, hogy ők is lehetnek igazán szépek" - meséli visszafogottan Lucia.

A hátrányos helyzetnek lehetnek pénzügyi vagy szociális okai, de nem ritka az erőszakot megélt nők vagy az elszigetelt anyák esete sem. A probléma nem csupán a munkanélküliségben merül ki, ugyanilyen fontossággal bír, hogy ezeknek a nőknek a társadalomba is sikeresen kell beilleszkedniük. Az elszigeteltség nemcsak a szegénységre korlátozódik, nagyon gyakran instabil kapcsolatokban is megnyilvánul.

Az egyesület alakulásakor három célt tűzött ki maga elé: elérhetővé tenni a szépségápolást a legszegényebbek számára, visszaadni a hölgyeknek helyes önértékelésüket és önbizalmukat, valamint segíteni a társadalomba és a munkaerőpiacra való visszaépülésüket. A rehabilitáció és a reintegráció sikeressége az önbecsülés visszahódításával kezdődik.

A szegénység a legáltalánosabb definíció szerint az az állapot, amikor valaki nem tudja kielégíteni alapvető szükségleteit. Ez alatt azt értik, ha valaki nem rendelkezik az emberhez méltó, társadalmilag elfogadott életvitelhez szükséges jövedelemmel. Lucia Iraci igen sajátos és eredeti megvalósításban ezen hölgyek megsegítésére kötelezte el magát. Tapasztalatból tudja, milyen a hányatott sors. Az ötvenes évek végén egy szegény szicíliai családba született. Hároméves volt, amikor édesapját elveszítette. Tizenhat éves koráig egy kolostorban nevelkedett, amiről így mesél: „A nőiesség nem volt kérdés. Sosem mondták, hogy szép vagyok. Nem bántott, de azért nyomot hagyott bennem."

Lucia Iracit munkásságáért 2009-ben becsületrenddel tüntették ki, 2010-ben pedig egyike volt azon nőknek, akik a fenntartható fejlődésért végzett munkájukért 10 ezer eurós díjat nyertek. Az egyesület munkáját a párizsi polgármester és több szponzor, mint a L'Oréal és a Maybelline, is támogatja. A szalonban három fő kivételével (a koordinátor, a fodrász és a sminkes) mindenki önkéntesként segíti a karitatív tevékenység sikerességét. A metamorfózison átsegítő Lucia így már nem a hírességek és modellek szépítésének szenteli az életét. Ennél nemesebb célkitűzésnek tartja, hogy a rivaldafény helyett a nélkülözésben élő nőket segítse ki a homályból.

A széles ÚTON

Málnási Kinga — Thu, 12 Jan 2012 16:20:28 +0100

Az amerikai kiadást követően négy évvel magyarul is megjelent Jack Kerouac kultikus regényének legújabb kiadása. „Az eredeti tekercs" alcímet viselő könyv tekinthető kritikai kiadásnak is. Különlegessége, hogy az eddigi kiadásokban álnéven szereplők az eredeti nevüket viselik. Sokkal érthetőbbé válik, hogy a könyv miért vált az ellenkultúra, a konvenciók ellen lázadók hitvallásává. Ha elolvassuk és átgondoljuk, meg fogjuk érteni, hová vezet ez az út. Sehova.

Jack Kerouac legismertebb regényének kéziratával 1951 elején rontott be Robert Giroux-hoz, aki barátja és szerkesztője volt. Maga a kézirat önmagában meglepő volt. Egy harminchat méter hosszú tekercs, amely összeragasztott írógéplapok tömegéből állt. A bekezdések nélküli szöveg már önmagában megdöbbentette Giroux-t. Hát még, amikor a szerző kijelentette, hogy az egész írást a „Szent Lélek diktálta". Ki volt Jack Kerouac? Hogyan, mikor született az Úton? Kik a főszereplői? Milyen hatása volt és van a mai napig is? Vajon miről szól valójában?

Jack Kerouac hatévesen tanult meg angolul. A francia gyökerekkel bíró család gyermeke ezt a nyelvet használta otthon a mindennapokban. A kis Jack már tízéves kora előtt elhatározta, hogy író lesz. Ettől kezdve mániákusan írt, mindenhová jegyzetfüzetekkel ment, és a legapróbb részletekbe menően feljegyezte mindazt, amit gondolt, és ami történt vele. Levelezése is erről árulkodik. Közben vándorló életmódot folytatott. Nem volt állandó otthona, váltakozva lakott a különböző rokonainál. Tengerésznek is állt, előbb az Egyesült Államok Kereskedelmi Flottájában, majd a Hadiflottában szolgált. A második világháború során azonban pszichiátriai indoklással leszerelték. Ezt követően ismerkedett meg azokkal az emberekkel, akik társai voltak a csavargásban. Ők azok, akik könyveinek hőseit adták. A tulajdonképpeni beatnemzedék zászlóvivőiről van szó. Közöttük volt a magyar olvasó számára leginkább ismerős két író: William Burroughs (többek mellett a Meztelen ebéd szerzője) és Allen Ginsberg (az Üvöltés című, ma már legendásnak tekinthető vers szerzője). A közös beszélgetések, kábítószer- és alkoholmámorban eltöltött napok, a csavargások szülték meg Kerouac írásait.

Az Úton végleges szövege hét éven keresztül íródott feljegyzésekből állt össze. A könyvhöz kapcsolódó legenda szerint a szerző három héten keresztül, magát benzedrinnel és kávéval felpörgetve írta a szöveget. Ehhez kapcsolódik a százhúsz láb, azaz harminchat méter hosszú kézirat története is. Kerouac állítólag azért ragasztotta össze a papírlapokat, hogy az alkotás lendületét még a lapok cseréje se törje meg. Ezzel a tekerccsel állított be szerkesztőjéhez, és erről jelentette ki, hogy semmiféle szerkesztést és tördelést nem hajlandó rajta eszközölni. Innen számíthatjuk azt a hat évig tartó huzavonát, amelynek eredménye lett az a változat, amely egészen 2007-ig, a teljes és eredeti tekercs szövegének megjelenéséig ismert volt a széles olvasóközönség előtt. Azonban mire 1957-ben kiadták az Útont, már számos változás történt a szövegben. Például a kiadó megkövetelte, hogy a szereplők eredeti nevét meg kell változtatni. Kihagyták a szélsőséges történések vagy éppen az egyes szereplők homoszexuális kalandozásainak leírását. A tördelés valóban megtörte azt a prózaformát, amelynek megalkotását Kerouachoz kötik. Ez a spontán próza, amelynek alapelvét úgy fogalmazta meg: „az első gondolat a legjobb", a szöveg dinamikája a dzsessz-zene bebop stílusának pulzálásához és a kilégzés-belégzés ritmikájához köthető (érdekes módon a híres cseh író, Bohumil Hrabal hasonló módszert említ írásainak elkészítésekor).

1957 júliusában jelent meg az Úton, amely már korántsem emlékeztetett az eredetire. Ugyanis, amikor Allen Ginsberg híres verse, az Üvöltés 1955-ben megjelent, és sikert aratott, Kerouac érezte, hogy lépnie kell regénye ügyében. Bement kiadójának irodájába, és kijelentette, hogy bármilyen változtatáshoz hajlandó hozzájárulni a megjelenés érdekében. Tehát a spontán próza alapművéről kijelenthetjük, hogy a leg-

inkább átírt és tudatosan megszerkesztett művek egyike. A megjelenést követően a kritikusoktól pozitív vélemények hangzottak el: Amerika új hangjának nevezték a szerzőt.

Kik is szerepelnek a regényben? A szerző korának azok a gondolkodói, írói jelennek meg a műben, akik a későbbi évtizedek amerikai és az ifjúsági zenéken keresztül a világ fiatalságára a legnagyobb hatással bírtak. Az egyik főszereplő maga Jack Kerouac, akinek valóságos csavargásai adják a történet alapját. Az öt részből álló munka bemutatja a második világháború utáni Amerika jellegzetes alakjait, akik keresztül-kasul megtalálhatók a kontinensnyi országban. A főhősök velük találkoznak, róluk alkotnak véleményt, és keresik önmagukat az utazások során.

A regény központi figurája Neal Cassidy. Ez a coloradói Denverben született fiatalember, akit borzasztó családi körülményei (fiatalon elveszti anyját, apja egy csavargó alkoholista) igazi vesztessé tesznek. Ennek ellenére egy látens homoszexuális denveri ügyvéd, Briverly több társával együtt kiemeli az utcagyerekek közül, és megpróbálja a tehetséges fiút jó útra állítani. Cassidyvel azonban kudarcot vall, hiszen nem lesz a társadalom hasznos tagja, hanem megszállott csavargóként járja az utakat, városokat. Híres író akart lenni, de sokkal inkább lett ihletője irodalmi műveknek, mint alkotója. Kerouac regényében az 1947-51 közötti évek együttes és lázas útkeresése rögzült. A regényben bemutatott Cassidy a valóságban is megszállottként bolyongott és csapongott. Több házasságon „esett át" ezekben az években, és bizony a bigámia fogalmát is kimerítette. Jó barátságot ápolt Ken Kesey-vel is, annyira, hogy a híres Száll a kakukk fészkére című regény főszereplőjének karakteréhez részben mintát is adott. Amikor az 1960-as évek közepén a hippikultúra és a tudatmódosító szerek (többek között az LSD) legalizálása körüli társadalmi és politikai vita zajlott az Egyesült Államokban, Kesey és Cassidy egy Further nevű busszal átszelte a kontinenst, hogy támogatásukról biztosítsák Timothy Learyt, az LSD legalizálásáért küzdő egykori pszichológust. A buszt Cassidy vezette folyamatos LSD-mámorban, az utazókat pedig a szája előtt lévő mikrofonon keresztül tájékoztatta aktuális vízióiról.

A regényben megjelenik Allen Ginsberg is, akinek költői munkásságról Kerouac ironikusan szól. Minden verseskötetét „búbánat" ciklusnak nevezi. A regényben csupán annyi a szerepe, hogy a főszereplő Cassidyt beavatja a keleti misztikába, és szeretőjévé teszi. A másik híresség, akiről olvashatunk, William Burroughs író, akinek New Orleans melletti háza a nyugalom szigetét jelenti a vándoroknak. Igaz, hogy a vendéglátó, aki teljesen rabja az ópiátoknak, nem igazán törődik vendégeivel, de azok nem is kívánnak mást, csupán fedelet a fejük fölé. Az előkelő St. Louis-i családból származó Burroughsnak 1950-ben marihuánabirtoklás miatt Mexikóba kellett menekülnie, de ezzel csupán indokot szolgáltatott Kerouacnak és Cassidynek, hogy átlépjék az országhatárt.

A regény hatása tulajdonképpen nem is megjelenésekor, hanem az 1960-as évek elejétől vált elementárissá. Akkor, amikor felnőtt a háború utáni amerikai nemzedék, amely nem a fogyasztásban látta élete értelmét, mint szülei, hanem önmaga megtalálásában. A polgárjogi mozgalomban, a vietnami beavatkozás elleni tiltakozásban, végső soron a fennálló rend teljes elutasításában. Még nagyobb hatása volt az európai fiatalokra, akik közvetlenül láthatták a második világháború következményeit. A vasfüggönyt, a hatalomgyakorlás autokratikus voltát vagy éppen a valamikori nácik beépülését az establishmentbe. A vasfüggöny keleti oldalára becsempészett nyersfordítású példányok csak fokozták a szűk levegőjű kommunista blokkban élők szabadságvágyát. Megmozdította az emberek fantáziáját, hogy kövessék Dean Moriarty (a szerkesztett változatban Neal Cassidy neve) példáját, és megéljék a mérhetetlen szabadságot. Nem véletlen, hogy 1968-ban a prágai tavasz során a csehszlovák fővárosba látogató Allen Ginsberget „május királyának" választották. Első olvasatra Kerouac regénye erről a megélhető szabadságról szól. De mi lehet valójában az üzenete?

A regény valójában arról szól, hogy hősei, akik a második világháború utáni Amerikát elfogadni nem akaró fiatalok, hogyan keresik önmagukat. Keresik, mert nem akarnak olyanokká lenni, mint szüleik. Keresik, mert úgy gondolják, hogy vándorlásuk és kísérletezéseik révén, amelyek nem csupán fizikai szinten, hanem erkölcsileg és spirituálisan is történnek, megismerhetnek valami abszolút igazságot. Körbejárják az Egyesült Államokat, hogy megtalálják ezt a vágyva vágyott igazságot. Kipróbálnak mindent, hogy megtalálják önmagukat. Kacérkodnak a keleti filozófiákkal, amelynek egyik alaptétele az örök körforgás, amelyből csak azok léphetnek ki, akik megvilágosodtak. Az Úton tulajdonképpen ezt a spirituális utazást jelképezi. A regény vége azonban, amikor már a beszélni nem tudó, semmi lényegeset mondani nem képes Neal Cassidyről ír, és bemutatja a konszolidációt választó Jack Kerouacot, aki ugyan még a régi barátra gondol (talán mindig is rá fog gondolni), de már nem találja vele a közös hangot, azt fejezi ki, hogy ebből a körforgásból nem lehet kiszállni. Sem a drogok, sem az alkohol, sem a vad kalandok, sem a misztika révén. Csupán annak segítségével, akinek születéséről a nyugati világ az elmúlt napokban emlékezett.

Titokzatos zeneköltõ

Málnási Kinga — Thu, 12 Jan 2012 10:16:31 +0100

Vivaldi legismertebb műve, a Négy évszak hallatán a hallgatóból másodpercenként kitör a kacagás. De legalábbis mosolyogni kezd egyes gyors tételeknél. A „Vörös papként" is ismert, briliáns humorú, életszerető egykori misézőpapot igazán csak az 1850-es évektől kezdték felfedezni Bach-kutatásokat végző zenetudósok. Tavaly volt 270 éve, hogy távozott a földön élők sorából. Portréján keresztül az európai zene fejlődéstörténetének egy rendkívül termékeny időszakába nyerhetünk betekintést.

„Velencében... hallottam a legjobb zenét életemben, reggel is meg délután is; olyan jó volt, hogy szívesen megtennék akár száz mérföldet is gyalogszerrel bármilyen időben, hogy ilyet hallhassak... Egy ünnepség fő része volt ez a zene, mégpedig vokális és instrumentális egyaránt; olyan jó, olyan élvezetes, olyan egyedi, annyira csodálatos és annyira különleges volt, hogy még azokat az idegeneket is elbűvölte, akik nem voltak jártasak az ilyen zenében... Olykor tizenhat vagy húsz ember is muzsikált..., és az énekesekkel hangszeres zenészek is együtt játszottak. Néha tizenhat hangszeres játszott egyszerre: tíz harsonás, négy kürtös és két viola da gambás, valami rendkívüli tökéllyel..." - így szól egy 17. századi élménybeszámoló a kiváló zeneszerzőket foglalkoztató velencei Szent Márk-székesegyházból, ahol néhány évtizeddel később a borbélymesterként kezdő, majd hobbizenészből professzionális muzsikussá lett Giovanni Battista Vivaldi hegedült, s ahol az éppenhogy tinédzserkorba lépő fia, Antonio Vivaldi, apját távollétében alkalmanként helyettesítette. De hogyan is adódott, hogy a keresztény zenének ez a 17-18. századi aranykora fektette le a modern nyugati zene alapjait?

Miután a babilóniak i. e. 586-ban lerombolják a jeruzsálemi Templomot, vele együtt a dávidi, majd lévitai zenei örökség is majdhogynem a feledés homályába vész. Az európai zene máig meghatározó entitásává az i. e. 6. században tevékenykedő Püthagorasz, illetve a nyomában járó görög filozófusok, főképp Platón zeneelmélete válik. Mert bár az őskeresztény egyház zenéje még mélyen a fogságból hazatért zsidóság erősen ritmusos zenei világában gyökeredzik, ezt a 3-4. századtól sajnálatos módon az antijudaista attitűd - az (eksztatikus) tánccal együtt - fokozatosan kiszorítja, és a hellenisztikus jellegzetességek kerülnek előtérbe. A Rómától távol eső érsekségek és kolostorok egymástól eltérő éneklési módjait és liturgiáját később I. Gergely pápa (590-604) a római dallamok mintájára egységesíti. Az egyházi zenében ettől számítva a 9. századi többszólamúság megjelenéséig az egyszólamú latin liturgikus gregorián ének válik uralkodóvá.

A világi zenében az egyszerű hangszerkísérettel játszott dalok, az úgynevezett trubadúrénekek vagy minnesängek jellemzők. Akkordokat még nem játszanak, a költő-muzsikusokat az ének dallamának variációival kísérik. A 13. századi Franciaországban a ritmus és a hangjegyírás mind magasabb szintre fejlődik, a 14. századi Itáliában a többszólamú dalokat már hangszerkísérettel játsszák. A 15-16. században a reneszánsz jegyében előkerülnek az ókori hangszerek, a hangszerkészítés technológiájának fejlődésével pedig a mesterek újabb hangszereket alkotnak. Megjelenik az önálló hangszeres zene, a basszus fekvés kiépítésével megkezdődik a hangszerek karakterizálása, rendszerezése.

A kereszténységen belül is óriási változások történnek:

a komponáláshoz is értő, képzett énekes és lantos, Luther, illetve a nyomában járó reformáció Isten Igéje mellett központba helyezi a zenét. Annak érdekében, hogy az emberek értelmesen és őszintén tudják Istent dicsérni, nemzeti nyelvre fordítják a liturgiát, majd szintén nemzeti nyelveken egyszerű és erőteljes, Istent dicsérő dalok százai születnek. Lu-ther igyekezete, hogy a 150. zsoltárt „az egyház emlékezetébe őrizzék", megvalósul, a római egyház előadásszerű

liturgiájával szemben a gyülekezet egészét is bevonják a közös éneklésbe, zenélésbe. A lutheránus tradícióhoz innéttől számítva hozzátartozik a zenetanulás.

A 17. század elején az ébredési mozgalmakkal szemben a hívek visszaszerzéséért küzdő ellenreformáció, valamint a hagyományos világkép megrendülése, az ember középpontba állítása mentén alakul tovább a katolikus egyházi zene. Eleddig a zene célja Isten természetének a bemutatása, teremtői művének szimbolizálása, most azonban világi zeneszerzők hatására a zene retorikai dimenziója kerül előtérbe. A zenei retorika mintája a klasszikus görög és római retorika, azaz a meggyőzés művészete, melynek célja: a különböző szónoki technikák által az emberek érzelmeinek felkeltése, s ezáltal a lelkek adott ügynek való megnyerése. A kor jellemzőjévé tehát a zene érzelmeket meggyőző aspektusa, az ehhez szükséges technikák kidolgozása válik, mely tulajdonképpen máig a nyugati klasszikus és populáris zene jellegzetessége. A katolikus egyház igyekszik a legjobb muzsikusokat foglalkoztatni, új zenei műfajok születnek, melyek által drámai eszközökkel igyekeznek életre kelteni a bibliai történeteket. A katedrálisokat, templomokat elárasztja a zenei fényűzés, a fülnek szóló pompa. A zenészek pedig legalább olyan - vagy gyakorta nagyobb - intenzitással szolgálják ki a színházakat, fejedelmi udvarokat, mint az egyházat. A korszak tehát - Szabolcsi Bence szavaival élve - „egy nagy zenei virradat hajnala", melyben „Európa új zenéjét egy titokzatos velencei zeneköltő" ébreszti.

Antonio Vivaldi életéről keveset tudunk. Az apjától vörös hajat öröklő - s emiatt később „Il prete rosso"-nak, azaz „Vörös pap"-nak szólított - elsőszülött feltehetőleg 1678. március 4-én, hét évvel Johann Sebastian Bach születése előtt látja meg a napvilágot. Zenére először apja tanítja, majd rövid ideig a kor egyik legismertebb zeneszerzőjétől, Giovanni Legrenzitől is órákat vesz. A gyakorta betegeskedő Vivaldit tízévesen apja papi tanulmányokra adja, mellette Corellinél zeneszerzést tanul. 1703. március 23-án szentelik pappá. Templomi állást vállal, miséket celebrál, azonban „titkos betegsége" miatt hamar rákényszerül annak feladására. Ugyanis miután harmadik alkalommal fordul elő vele, hogy mise közben kirohan, hogy a bensejében felsejlő dallamokat lejegyezze, az inkvizíció perbe fogja, s felfüggesztik misézőpapi állásából. Bár egy későbbi levele szerint csak asztmája kényszerítette a misék közbeni különös közjátékra, s nem keveredett konfliktusba a klérussal, ez mit sem változtat azon a tényen, hogy Vivaldi ezek után soha többé nem celebrál misét.

Állást kap az Ospedale della Pietà (Kegyelem Árvaház) konzervatóriumban, s hegedűtanárként, kóruskarnagyként és zeneszerzőként dolgozik. Vivaldit szerződése arra kötelezi, hogy folytonosan új műveket alkosson, így igyekszik megismerkedni korának minden létező hangszerével. Új vonásnemek kitalálásával továbbfejleszti a vonós játéktechnikát, a csellisták a hüvelykfekvéseket köszönhetik neki. Eleinte hegedűművészként koncertezik Európában, de rövidesen már zeneszerzőként hódítja a kontinenst. Hihetetlen mennyiségben ontja magából az újabbnál újabb műveket. A legenda szerint kevesebb időre van szüksége ahhoz, hogy egy koncertnyi anyagot megírjon, mint amennyi idő alatt a kottamásolók lekörmölik munkáit. Eleinte főként hegedűre írja műveit, ám 1713-ban az opera műfajában is bemutatkozik Ottone in Villa című alkotásával, fergeteges sikerrel.

Az opera műfaja egyébként a barokk zene szülöttje, a görög tragédiák zenével való életre keltése mentén, s Claudio Monteverdi keze nyomán fejlődik ki. Az addig jellemző többszólamú, monumentális kórusművek helyett a szöveg kerül középpontba, s megjelenik az akkordokkal kísért szólóének. Az új műfaj célja: a szöveg, a zene, a koreográfia és a díszlet együttes erejével erőteljesen hatni, a közönséget mindinkább bevonni az érzelmek világába. A műfajt világi eredete ellenére a katolikus egyház istentiszteletein is előszeretettel üdvözlik. Vivalditól a zenetörténészek közel ötven operát jegyeznek, maga a szerző egyik levelében azonban kilencvennégyet említ.

Vivaldi szoros barátságba kerül operái szólistájával, Anna Giraud énekesnővel, a pletykák azonban a barátságnál többet sejtenek. Vivaldi a színházi világban és tanárként is tevékenykedik, s tovább kísérletezik a műfajokkal. A versenymű vagy concerto - egy vagy több szólóhangszerre és zenekarra írt - műfaját például ő fejleszti tovább, kialakul annak máig érvényes formai felépítése. A ritronell forma - azaz refrénszerű visszatérések váltakozása a szólóhangszeren játszott epizódszerű szakaszokkal - szintén Vivaldinak köszönhetően válik általánosan elfogadottá. Vivaldi formagazdag, egyszerű dallamossággal dolgozó, élénk, lendületes, máskor drámai, szenvedélyes, de sohasem unalmas, színes hangszerelésű versenyművei elárasztják egész Európát. Legismertebb versenyműve a saját szonettjei által inspirált Négy évszak, mely százötven évvel később, a romantika idején megjelenő szimfonikus költemények és programzene elődjének tekinthető. Ebben a műben a szerző kiválóan használja korának zeneretorikai tankönyveit. A zene retorikai funkciójának előretörésével ugyanis könyvekbe gyűjtik, hogy adott lelkiállapotokat, természeti jelenségeket, drámai történéseket mely hangnemekkel, hangszerekkel, ritmusokkal ildomos megjeleníteni. Így válik a magas hang a hegy és az ég, a mély hang a völgy és a pokol, a félhanglépés a szenvedés és a fájdalom, a hirtelen szünet a hallgatás vagy a halál szimbólumává. A dúr az öröm, a moll a szomorúság, a gyász kifejező hangneme lesz.

A barokk zeneszerző dolga tehát, hogy elsajátítsa a szövegek interpretálására használatos mintegy százötven figurát, dallamot, zenei fordulatot, a zeneszerzés minden mozzanatát a kitalálástól a teljes kidolgozásig, díszítésig, hogy utána e keretek ismeretében és segítségével legyen egyedi és újító. S bár a barokk idején a zeneszerzők iparszerűen űzik mesterségüket, egyenesen „gyártják" a zeneműveket, tehetség és megfelelő inspiráció híján azonban a technikák elsajátítása még korántsem garantálja műalkotások létrejöttét.

A szenvedélyes, eredeti humorú Vivaldi királyoknak és fejedelmeknek ajánlja műveit, akik állítólag több időt szentelnek neki, mint saját minisztereiknek. Rómában is előszeretettel játsszák műveit, a soros pápák is felfigyelnek rá, óriási elismertségnek örvend. Veszte azonban a korabeli katolikus egyház fejeinek összességére jellemző luxus iránti szertelen rajongás és a mértéktelen költekezés. Az aszkézist, a merev, egyházi kereteket nehezen viselő zenészt sokan kicsapongó, világi embernek ítélik, bár több partitúrája Laus Deo! (Dicsérd Istent!) felirattal kezdődik. Az 1730-as években Ferrarában világias életmódja miatt az egyházi állam vezetője nem engedi játszani műveit, 1740-ben a Pietà elbocsátja állásából. Bécsbe utazik, hogy az uralkodót megnyerje szponzorának, anyagi nehézségei miatt fillérekért árusítja ki műveit. 1741-ben, hatvanhárom évesen ismeretlen eredetű láz végez vele Bécs közelében, egy Duna-parti panzióban. A szegények temetőjében hantolják el, sírhelyét később felszámolják. A bécsi Szent István dóm halotti anyakönyvi bejegyzésében röviden csak annyi áll: „Tisztelendő Antonij Vivaldi úr, világi pap, a Satler-féle házban, a Karintiai kapunál, a spittal temetőben, kisharangozás."

Bár az utókorra körülbelül hétszázhetven művet hátrahagyó Vivaldit a zenekutatók nem sorolják a legnagyobb alkotók közé, mégis sok barokk zeneszerző modellnek tekinti. Lutheránus kortársa, Bach például tanulmányozza műveit, és átiratokat is készít. Vivalditól eltérően azonban Bach igyekszik a zene szimbolikus, retorikai és eksztatikus dimenzióit egyaránt integrálni. Vivaldi fényes, csillogó, sziporkázó, szeszélyes, lelkendező, kiszámíthatatlan, mozgalmas; Bachot intellektualizmusa, mély tartalma, ötletgazdagsága, kora zenei formavilágának tökéletes és precíz kihasználása teszi izgalmassá.

Az északi pontossághoz képest tehát Vivaldi laza, felelőtlen, korabeli kritikusai fel is róják neki, hogy ellenpontjai időnként hiányosak, basszusai pedig hibásak. S bár kétségtelen, hogy a barokk legnagyobb mesterének Bach tekinthető, az itáliai művész hatása is vitathatatlan, maga a korszak pedig megkerülhetetlen. Ugyanis még ha az utókor gúnyképp „barokknak" - a barocco annyit tesz: nyakatekert, fonák, különös, szabálytalan - csúfolja is e korszakot, a zenében mégis a legnagyobb formaalkotó időszakként tartják számon, hiszen a ma is használatos zenei formák és műfajok - például az énekes és hangszeres zene, szövegcentrikus szólóéneklés, ellenpont, akkordokban való gondolkodás, zenekarok felépítése - ekkor alakulnak ki. Ezzel együtt a barokk expresszív leíró zene, de a zeneszerző nem bensejének feltárására törekszik, a célja csupán kellemes hangzás létrehozása különleges hatások által.

A korszak másik fontos jellemzője, hogy az egyházi zene fokozatosan veszít erejéből, s a világi zene kerül a figyelem középpontjába, és ebben Vivaldinak is jelentős szerepe van.

Befogadottak - kis extrával

Hetek Online — Fri, 23 Dec 2011 19:51:27 +0100

Pisti, Bella, Máté, Evelin, Samu, Maja és Ábel kisgyerekek. Nevetnek, sírnak, szeretnek, éreznek, játszanak, fejlõdnek, felfedeznek. A családok, ahol élnek, örömmel fogadták be õket, miután biológiai szüleik egy Down-szindrómának nevezett genetikai eltérés miatt lemondtak róluk.

A Down-szindróma genetikai háttere a 21. kromoszóma egy részletének vagy egészének szám feletti (2 helyett 3 kópia) jelenléte a sejtekben, mely eltérés egyetlen ismert kockázati tényezője az előrehaladott szülői életkor. Hazánkban minden hétszáz élveszületésre jut egy Down-szindrómás magzat. Az esetek felében a diagnózis csak születés után derül ki – többnyire ők azok, akik egyáltalán megszületnek. Ennek egyik oka az, hogy a jelenleg alkalmazott 95 százalékos pontosságú terhességi genetikai vizsgálatok („hasbaszúrós vizsgálat”) hozzávetőleg 1 százalékos vetélési kockázattal járnak, ami sokakat visszariaszt a beavatkozástól. A kockázatot vállalók méhen belül diagnosztizált eseteiben viszont a szülők rendszerint (92-98 százalékban) a terhességmegszakítás mellett döntenek, a születés után felismert esetek mintegy harmadában pedig lemondanak az újszülöttről.
Az alább olvasható egyedi esetek olyan gyerekek sorsáról szólnak, akik a szűrővizsgálatokat megúszva kaptak egy második esélyt. Jóllehet biológiai szüleik különböző okokból nem vállalták a felnevelésükkel járó kihívást, mégis akadtak olyan családok, akik láttak bennük fantáziát, és örömmel vállalkoztak a feladatra. „Aki egy ilyen kisgyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be” – ígérte Jézus. A döntések helyes vagy helytelen voltát valószínűleg majd az idő igazolja.

ÉVA Éva sok tanulságos családtörténetet ismer. Nyolc gyermek édesanyja, akik közül a hetedik, Peti született Down-szindrómával. Őt egy szívfejlődési rendellenesség komplikációi miatt háromévesen elvesztették; Éva azóta a Down dadaszolgálat munkatársaként foglalkozik a Down-szindrómás újszülöttek családjainak támogatásával, szükség esetén a kórházban hagyott újszülöttek családba segítésével. Ha nem lépte volna át a negyvenöt éves örökbefogadási korhatárt, többet már maga is hazavitt volna. Tevékenysége nyomán az utóbbi években számos cserbenhagyott baba talált szerető családra, sőt, néhány esetben – a kezdeti elutasítást követően – az eredeti szülők gondolták meg magukat, és azóta boldogan nevelik gyermeküket.
Szerinte a méhen belüli diagnózist követő terhességmegszakítás, illetve az újszülöttről való lemondás fő oka, hogy a Down-szindrómás emberekről a valóságosnál jóval ijesztőbb kép él a köztudatban. Ennek alapját az elrettentő tankönyvi illuszrációk és az elavult ismeretek képezik. Az igazság az, hogy a Down-szindrómás gyermekek megfelelő fejlesztéssel és támogató családi környezetben való felnevelkedéssel képességeiket maximálisan kibontakoztató, teljes életet élő, elégedett felnőttekké, a társadalom hasznos tagjaivá válhatnak.
Tény, hogy eme szindróma esetén bizonyos egészségügyi problémák fokozott kockázatával lehet számolni, de ez távolról sem jelenti azt, hogy minden baj minden gyermeknél előfordul. Ráadásul ezeknek a problémáknak többsége megfelelő odafigyeléssel mára olyannyira kezelhetővé vált, hogy a Down-szindrómás emberek várható életkora kitolódott a hatvanas éveikre.
A terhesgondozás során aránytalanul nagy hangsúlyt kap a Down-szűrés, mintha ez lenne a legsúlyosabb és leggyakoribb probléma, ami a gyermekvállalás során egyáltalán felmerülhet. A leendő szülők (főként értelmiségiek) többsége ettől való félelmében hozza meg döntését. A szindróma előfordulási gyakorisága (1:700) elég kézzelfogható ahhoz, hogy a szülőkben szorongást keltsen, a jellegzetes kromoszómaeltérés pedig viszonylag egyszerű ahhoz, hogy kimutatható legyen. Ez a kereslet-kínálati találkozópont a szűrőipar mozgatórugója és az érintett magzatok tragédiája.
Éva szerint a „sérültügy” valójában az egészséges társadalomról kiállított bizonyítvány. Ahol nincs helye a sérültnek, mert nem a normák szerint teljesít, ott a gondot okozó idősek, betegek helyzetének megoldási javaslatai közt is előbb-utóbb felmerül az eutanázia.
Évát nemrégiben egy pályázaton az elmúlt években végzett tevékenysége miatt jelölték arra, hogy a 2012-es Londoni Olimpiai Játékok előtt Angliában egy 300 méteres szakaszon civilként vihesse az olimpiai fáklyát. A megtiszteltetés kapcsán adódó nyilvános szerepléseken szeretné felhívni a figyelmet a Down-szindrómával született gyermekek (vér szerinti vagy örökbe fogadó) családban való felnevelkedésének fontosságára. Ha úgy tetszik, ez tulajdonképpen a három évet élt Peti életműve.

PISTI Pisti biológiai szülei úgy gondolták, hogy fiuk magatehetetlen fogyatékos lesz, akit képtelenek lennének szeretni. Erre és hároméves nővérére való tekintettel néhány hetes korában mondtak le róla. Most négyéves, bölcsődés. Szinte napi gyakorisággal jár állatkertbe. A környéken mindenki kedvesen fogadta. Anyukája, Kinga, gyermekkora óta félelemmel vegyes vonzalmat érzett a fogyatékkal élők iránt, majd évekig dolgozott asszisztensként olyan iskolában, ahova középsúlyos értelmi fogyatékos gyermekek jártak. Az örökbefogadásra felkészítő tanfolyam során csupán attól tartott, hogy több gyerek közül kell majd választania egyet. Szerinte nem az örökbefogadó érdemel tiszteletet, hanem az a szülő, aki a sajátját neveli, esetleg halmozott bajjal, nagy szeretettel. Kinga időnként saját óvoda üzemeltetésén töri a fejét, és olykor-olykor azon aggódik, hogy mi lesz Pistivel, ha ő már nem lesz.

BELLA Bella biológiai szülei a Down-szindróma terhesség alatti diagnosztizálásának elmaradása miatt a terhesgondozást végző orvos beperlését tervezgetik, annak ellenére, hogy végül is nem ők nevelik a nehezen összejött hároméves, szőke copfos kislányt. Bella visszafogottan viselkedik idegenekkel, amiben szerepet játszhat az, hogy életének első három hónapját csecsemőotthonban töltötte.
– Akinek sajátja születik, mindenáron arra törekszik, hogy kihozza belőle a maximumot. Engem is érdekel, hogy Bella mire képes, de bennem nincs ilyen görcsös igyekezet, nem táplálok hiú reményeket vele kapcsolatban – állítja anyukája, Annamária, aki három fiúgyerek után szeretett volna örökbe fogadni egy kislányt. Mivel egészséges gyermeket nem kapott, családját pedig nem akarta kiszámíthatatlan helyzetbe hozni valami nagyobb problémával, ezért vállalta Bellát. Az örökbe fogadás hosszú procedúrája, a Tegyesz (Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat) munkatársainak okvetetlenkedése nagyon nagy kihívást jelentett a család számára. Annamária szerint csak megfontoltan érdemes ilyesmibe belevágni, mert nem mindegy, hogyan fogadja a környezet a gyermeket. Háziorvosa például megkérdezte, sokat fizetnek-e neki örökbefogadóként, anyósa pedig Bellát végigmérve ennyit jegyzett meg: „Na, de legalább milyen szép ruhát húztál rá.” Annamária szerint a környezet hozzáállása miatt a sérülteket még mindig elrejti családjuk a világ elől, és nincs megoldva, mi lesz velük nagykorukban.

MÁTÉ & EVELIN – „a dupla desszert”
Máté és Evelin között különleges kapcsolat van – emberi és családjogi értelemben is. Úgy lettek testvérek, hogy mindketten Tibor és Saci (mint nevelőszülők) családjába kerültek, akiknek akkor mellesleg volt már hét idősebb, ép gyermekük. A két kicsit úgy tekintik, mint a hét főfogás utáni dupla desszertet.
Elsőként Máté érkezett, akinek a harmincadik (!) magzati héten egy frissen felfedezett szívhiba miatt elvégzett genetikai vizsgálat során derült fény a szindrómájára. Ha nem sikerült volna akkor gyorsan befogadó családot találni neki, egy sebtében megindított koraszülés pecsételte volna meg a sorsát. A szívét nyolc hónapos korában megoperálták, azóta semmi baja, eleven, kreatív kisfiú, aki ha úgy adódik, kezeiben egy-egy kisautóval, papucsban is tud fára mászni. Normál óvodába jár, ahol egy katasztrófavédelmi nap során minden plüssállatot kimentett a füstből.
Evelin egy kis falusi család második gyerekeként látott napvilágot. Biológiai szülei megijedtek a nekik felvázolt sablonszövegektől, valamint az ellátási lehetőségek helyi hiányától, így Evelin első hét hónapját egy kelet-magyarországi gyermekintézményben töltötte, ahol alig gyarapodott, védőoltást pedig egyáltalán nem kapott. Ekkor került Saciék családjába, ahol összeszedte magát, és végül három és fél évesen elkezdett önállóan járni. Most bölcsődés, de már várják Máté óvodájában, a csoporttársak szüleinek nagy örömére.
Evelin befogadásának adminisztratív nehézségei kapcsán egy gyermekvédelmi munkatárs tette világossá a nevelőszülők számára, hogy nem mindenkinek öröm, ha egy gyermek Evelinhez hasonló módon családba kerül. Amíg ugyanis intézetben lakik, a speciális nevelési igénye miatt utána járó támogatás több ember munkabérét is fedezi, amitől az intézmények egy-egy ilyen eset nyomán elesnek.
Tekintettel a nevelőszülőség speciális jogi fogalmára, Saciék családját három hivatalból is bármikor ellenőrizhetik, hogy az előírásoknak megfelelően zajlik-e Máté és Evelin nevelése, ráadásul elvileg bármikor úgy adódhat, hogy vissza kell őket adniuk eredeti családjuknak. A két kistestvér hatására azonban a nagyobb testvérek közül többen máris fontolgatják Down-szindrómás gyerekek nevelését.

SAMU Samu értelmiségi szülők gyermekeként hosszas próbálkozás után lombikban fogant. Down-szindrómájára születése után derült fény a kórházban, ahonnan emiatt nem haza, hanem egy csecsemőotthonba került. Most boldog, kiegyensúlyozott csecsemő, hatalmas kék szemekkel csodálkozik a világra, és az asszisztált szobatisztaság (EC) módszerének köszönhetően alig igényel pelenkát. (EC – lásd Babatoalett. Hetek, 2011. május 6.) Új szülei, Ádám és Tímea baptista hívők, három éve házasodtak össze. Jelenleg Tímea gyógypedagógiát, s mindketten szociológiát tanulnak. Tímea korábban Down-szindrómás, valamint halmozottan sérült felnőttek mellett dolgozott gondozóként, majd fejlesztőként, és mindenképpen olyan férjet szeretett volna, akinek nem lenne ellenére az örökbefogadás. Sőt, fogyatékos gyerek örökbefogadása sem. Ádám pont ilyen. Terveztek vér szerinti gyermekeket is, de Samu egyelőre gyorsabbnak bizonyult. Olyannyira, hogy a hagyományos kilenc helyett az ő érkezése esetében egyetlen hónap volt a felkészülési idő. Ádám és Tímea szerint az interneten olvasható tengernyi negatívum mellett fontos lenne a társadalom számára valódi, örömteli életpéldákkal demonstrálni a speciális nevelési igényű gyerekek pozitív oldalát is. Ádám és Tímea tudták, mit vállalnak, és ezt örömmel tették.

MAJA Maja jómódú családba született második gyerekként. Életét annak köszönheti, hogy nála egy igen ritka, rejtettebb (transzlokációs) változatról van szó, melyet a magzati korában elvégzett genetikai vizsgálat során nem sikerült kimutatni. A születése után megismételt vizsgálat eredményének ismeretében azonban a kórházból már egyenesen új otthonába, Zsuzsáékhoz került. Zsuzsa két tizenéves fiával részleges önellátásra rendezkedett be egy tanyán. Tizenhét éve jutott kereszény hitre, azóta szeretne befogadni olyan gyereket, akit speciális nevelési igénye miatt a szülei nem akarnak vállalni; nehogy pont egy ilyen gyerek kerüljön intézetbe, ahol semmi esélye nem lenne. Életkörülményeik éppen Maja érkezésekor rendeződtek el megnyugtatóan. Zsuzsa szerint az örökbefogadás szolgálat, nem pedig egy szolgáltatás megrendelés szerinti igénybevétele. Az örökbefogadásra felkészítő tanfolyamon az volt a benyomása, ezzel az elképzelésével nagyjából egyedül van. Maja gyönyörű, érdeklődő kislány, testileg és értelmileg is szépen fejlődik, családtagjai és ismerősei szívét rendre megolvasztotta. Zsuzsa sajnálja, hogy a biológiai szülők ennek az örömteli cseperedésnek nem lehetnek tanúi és részesei.

ÁBEL Ábel szindrómáját a harmincadik terhességi héten ultrahangon észlelt gyomorszűkület miatt elvégzett genetikai vizsgálat derítette ki. Biológiai szülei ekkor a rendelkezésükre álló ismeretek alapján úgy döntöttek, örökbe adják, és születésekor – pszichológus tanácsára – meg sem nézték őt. Ábel a szükséges gyomorműtétet követően épp a Bethesda Gyermekkórházban lábadozott magányosan, amikor Julianna és Zoltán legkisebb, akkor három hónapos kislánya, Viola is ugyanoda került légúti panaszokkal. Meglátták, megszerették, és a gyermekkórházból már egy helyett két csecsemővel mentek haza két óvodás gyermekükhöz. Ábel és Viola azóta szinte ikrekként nevelkednek. Julianna szerint a családnak van nagyobb szüksége Ábelre, mint fordítva, az örökbefogadását életük egyik legjobb döntéseként tartják számon, noha emiatt sokan bolondnak nézték őket. A kezdeti fenntartásokat követően ma már falak sorozatos leomlását tapasztalják. (Külön köszönet minden interjúalanynak, valamint Blankának és Saminak, akik nélkül ez az írás nem jött volna létre.)

Gustave Eiffel, a nemes acélmûves

Hetek Online — Fri, 16 Dec 2011 20:47:22 +0100

A szenvedélyes mérnök által megálmodott francia szimbólumot, az Eiffel-tornyot kezdetben haszontalannak tartották. Napjainkra Párizs és egyben Franciaország jelképévé avanzsált, és pótolhatatlan értékké vált. Eiffel építészként a fémszerkezetek, főként hidak építésére szakosodott, az utókor a vasszerkezetek tervezésének és építésének világhírű úttörőjeként tiszteli. Az ő gyárában készült el a Bartholdi által tervezett, New York városában álló Szabadság-szobor is. Zseniális elmét, lelkes innovátort, elkötelezett ipari forradalmárt és remek tudóst ismerhetünk meg személyében.

Eiffel 1832. december 15-én Dijonban született Alexandre Gustave Boenickhausen néven. Édesapja rendőr volt, édesanyja pedig kőszénkereskedéssel foglalkozott. Kiemelkedően jó eszű, de elképesztően lusta és rossz gyerek volt. A középiskola befejeztével Párizsba ment, hogy felkészüljön a nagy presztízsű műszaki főiskolára, az École Polytechnique-re. A felvételin elért pontjai azonban nem voltak elegendők ahhoz, hogy bekerüljön a neves intézménybe. Végül egy másik jóhírű párizsi főiskolára, az École Centrale-ra nyert felvételt, ahol 1855-ben vegyészmérnöki végzettséget szerzett. Friss diplomájával úgy tervezte, hogy átveszi nagybátyja, Mollerat ipari festékgyárát, ez azonban egy heves családi veszekedés következményeként meghiúsult.

1856 februárjában anyja révén összeismerkedett Charles Nepveu-vel, aki munkát ajánlott neki. Nepveu párizsi gyára sűrített levegős kovácseszközök gyártására és fémszerkezetek építésére szakosodott. Mivel a nagy szilárdságú és könnyen megmunkálható anyag felhasználása gazdaságosabb volt, mint a kőé, a cég egyre több megrendelést kapott. A fiatal, mindössze huszonhat éves mérnök tehetségét első munkájával, a bordeaux-i vasúti híd építésével bizonyíthatta. Ő alkalmazott először sűrített levegős alapozást a csőszerű pillérek kivitelezésénél. Eiffel nemcsak nagyszerű szakember, de nemes jellem is volt: azt mesélik róla, hogy az építkezés során egy munkás a vízbe zuhant, és Eiffel ugrott utána, hogy kimentse onnan.

A kezdeti sikerek

1862-ben, miután már öt eljegyzése is meghiúsult, feleségül vette Marguerite Gaudelet-t, egy gazdag dijoni sörgyártulajdonos lányát, akitől öt gyermeke született. 1864-ben Levallois-Perret-ben felvásárolt egy tönkrement gyárat, amelyet sikeresen felvirágoztatott. Megalapította saját cégét, az Eiffel & Cie-t (Eiffel és társa), amely nemcsak a gazdagságot, hanem a hírnevet is meghozta számára.

Eiffel azért hagyta el ez idő tájt a Boenickhausen nevet, mert megelégelte, hogy francia honfitársai nem tudták, vagy épp nem akarták helyesen kiejteni családnevét. A felvett Eiffel név családjának német származására utal, ugyanis felmenői eredetileg Marmagenből, az Eifel-vidékről származtak. Annak ellenére, hogy Eiffel nem építészeti területen szerzett mérnöki diplomát, vállalata vasszerkezetek gyártásával, hidak, pályaudvarok és egyéb vasépítmények tervezésével és kivitelezésével foglalkozott.

A cégalapítást követő húsz év igen kemény, de eredményes munkával telt. Neve rengeteg, máig remekműnek tartott építményhez köthető. Közülük számos még ma is áll: a nizzai csillagvizsgáló kupolája, a New York-i Szabadság-szobor tartószerkezete, a budapesti Nyugati pályaudvar, a közép-franciaországi Garabit-viadukt, amely 122 méterrel a folyó fölött ível át, és hosszú időn keresztül a világ legmagasabb hídjának számított, valamint a portói Maria Pia-viadukt, a Panama-csatorna több hídja és zsilipje, valamint a monumentális és lenyűgöző Eiffel-torony. Eiffel cége részt vett a budapesti Margit híd és a szegedi Tisza-híd tervezési munkálataiban is. A tehetséges mérnök nemcsak annak köszönhette sikerét, hogy nyitott volt új ötletekre és tervekre, hanem annak is, hogy mindig igyekezett magát kiváló szakemberekkel körülvenni.

Az 1880-as évek végére Gustave Eiffel rendkívül elfoglalt és sikeres ember lett. Számos elismerést és kitüntetést mondhatott magáénak, valóságos nemzeti hősnek számított Franciaországban. Csupán két törés árnyékolta be életét: 1877-ben hörghurutban elhunyt felesége, 1880-ban pedig pénzügyi jellegű nézeteltérések miatt szakított cégtársával, Théophile Seyrig-vel. Eiffel soha nem nősült újra.

Megtört becsület

1889-ben a torony két mérnökével, Maurice Koechlinnel és Émile Nouguier-vel együtt a legmagasabb francia állami elismeréssel, a francia becsületrenddel tüntették ki. Még ebben az évben megbízást kapott a Panama-csatorna építési munkálataira, de 1892-ben a francia képviselőházban kitört Panama-botrányba ő is belesodródott. 1893-ban bíróság elé állították, ahol azzal vádolták, hogy az általa gyártott vasáru már a csatorna építésekor használhatatlan volt. E vádak alapján a bíróság Eiffelt két év felfüggesztett szabadságvesztésre és 20 ezer frank kifizetésére kötelezte. Kiváló ügyvédjének köszönhetően felmentették, így csak nyolc napot kellett leülnie a párizsi Conciergerie-ben. A felmentő ítélet lehetővé tette Eiffel rehabilitálását, de a Panama-botrány olyannyira megtépázta hírnevét és becsületét, hogy vállalkozása is zátonyra futott. Cége, melynek vezetéséről lemondott, a francia állam tulajdonába került, és a Levallois-Perret-i Részvénytársaság nevet kapta.

A tudós utolsó évei

Visszavonulását követően Eiffel életének utolsó harminc évét termékeny tudóstevékenységnek szentelte. Főként aerodinamikai és szabadeséssel kapcsolatos kutatásokba kezdett. Aerodinamikai kísérletei számára Eiffel a toronyban egy még ma is látható lakást rendezett be. Itt kísérletezte ki az ejtőernyő elvét is. Eiffelt a repülés első kísérletezői között is számon tartják. Vagyonának nagy része nála maradt, anyagi gondokkal sosem küzdött. 1923 telén párizsi Rabelais utcai palotájában agyvérzést kapott, majd 1923. december 27-én, pár nappal 91. születésnapja után elhunyt.

A torony

Eiffel munkásságát az utókor is megkérdőjelezhetetlenül elismeri. Mérnök kortársait megelőzve ismerte fel, hogy a nagy fesztávolságok áthidalásához az akkori technikai fejlődésnek megfelelően hengerelt, illetve folytacél elemekből alakított, szegecselt térbeli rácsos tartószerkezetek a legelőnyösebbek. Franciaországban acélhidak és viaduktok sorát ezzel a korszakalkotó technológiával építette meg. A mai napig leghíresebb műve a francia forradalom századik évfordulójára készített fémszerkezetű torony, amelyet az 1889. évi párizsi világkiállításra a Mars-mezőn építettek fel. Az alkotóról elnevezett remekmű 320,8 méter magasra ível.

A tornyot az eredeti tervek szerint húszévi szolgálat után le kellett volna bontani, de a repülés, a hadsereg által neki tulajdonított stratégiai érdekek, a meteorológia és az akkoriban megszülető rádiózás és televíziózás érdekében tett szolgálatai megmentették a megsemmisüléstől. Az 1900-as évek elején Eiffel már több írásos ajánlatot is kapott ócskavas-kereskedőktől a torony anyagának elszállítására. Ő azonban mindent megtett, hogy öncélú műve hasznossá váljék - funkciót keresett neki. A táviratozás fejlődése során a torony rádióreléként jutott feladathoz, de Eiffel megérte a toronyról sugárzott első nyilvános rádióadást is 1921-ben. Mindezeket követve esztétikai értékeit is elismerték.

A rekord

A közhiedelemmel ellentétben a tornyot nem Eiffel, hanem Maurice Koechlin svájci építészmérnök tervezte. A 300 méteres magasság elérése jó ideje nagy kihívást jelentett a kortárs építészeknek. 1889-ben az Eiffel-torony a világ akkori legmagasabb építménye lett, és e helyét egészen 1930-ig, a New York-i Chrysler Building felépüléséig meg is tartotta (ez utóbbit 1949-ben az Empire State Building körözte le). Jelenleg a Kalifa-torony, korábbi nevén Dubai-torony a maga 828 méterével a világ legmagasabb épülete.

Az Eiffel-torony számokban

A terv és a torony nem várt megütközést keltett, hiszen kétszer akkora volt, mint a római Szent Péter-bazilika vagy a gízai piramisok. Felépítése 7,5 millió frankba került. A torony két év, két hónap és öt nap alatt készült el, és ez volt az első olyan építkezés, amelynek minden fázisát végigfényképezték. A lábak közötti 76 méteres fesztávú íveknek csak esztétikai szerepük van, az idomacél rácsszerkezet 15 ezer elemből áll, amelynek össztömege 10 100 tonna. A 18 ezer fémalkatrészt 2,5 millió szegecs tartja össze. A nyolcvanas évek óta a torony acélszerkezetét állagmegóvás céljából hétévenként teljesen átfestik. Ilyenkor a 250 ezer négyzetméteres felületet 60 tonna festékkel mázolják újra.

Az építészeti remekmű hihetetlen tulajdonságokkal bír: a talajra gyakorolt nyomása nem nagyobb, mint az ugyanakkora térfogatú levegőé. A teljes vasszerkezet mintázata öntöttvas gerendákból áll, és olyan stabil, hogy még erős szélben sem leng ki 7 centiméternél jobban.

A torony három fogadószintjén - 57, 115 és 276 méter magasan - éttermek, bárok, boltok kaptak helyet. Az első szintre 360, a másodikra további 359 lépcsőfok vezet fel. A torony legmagasabb pontjára összesen 1665 lépcsőn lehet feljutni, de biztonsági okokból a látogatók ma már csak a második szintig mehetnek gyalogosan, utána liftre kell szállniuk. A lift emelőszerkezete évente összesen 100 ezer kilométert közlekedik.

A toronynak évente körülbelül 7 millió látogatója van, közel 70 százalékuk külföldről érkezik. Megnyitása óta már több mint 250 millióan keresték fel a kilátó jellegű nevezetességet. A tornyot a mai napig 336 narancsfényű reflektor világítja meg, amelyet először az 1985-ös év szilveszterén láthatott a nagyközönség. 1999. december 31. óta a tornyon cikázó ragyogás 20 ezer égő váltakozó felvillanásának köszönhető, amelyben sötétedéstől éjjel egy óráig minden óra első öt percében gyönyörködhetnek a járókelők.

Felkavart indulatok

Gustave Eiffel remekműve már a kezdetektől az érdeklődés középpontjában állt, de az ellentétes vélemények megosztották a franciákat. Voltak, akik az első perctől kezdve szerették, és voltak, akik mély ellenérzést tápláltak iránta. Az ellenzők tábora több gúnynevet is ragasztott az égimeszelőre, egyesek „Csúfságnak", mások „Öreg hölgynek" hívták. Többször le akarták már bontani, és két szélhámosnak két alkalommal is sikerült ócskavasként eladnia. A második világháborúban a németek fegyvereket akartak készíteni belőle, végül 1964-ben műemlékké nyilvánították. A torony a Szajna-part építészeti együttesének részeként 1991 óta világörökségi védettséget élvez.

Roland Barthes francia kritikus és filozófus írta az Eiffel-toronyról, hogy az „túllép a látni és látszani kettősségén, olyan önmagában teljes tárgy, amely a tekintet minden aspektusát magában foglalja. A torony panorámaszerűen strukturálja Párizst, vagyis olvasásra kínálja fel, miközben önmagát megvonja abból a látványból, amelynek középpontját képezi".

A jól csiszolt életmű

Hetek Online — Thu, 15 Dec 2011 11:41:09 +0100

A Swarovski név hallatán a legtöbb embernek a csillogás és a luxus jut az eszébe, legyen szó akár ékszerekrõl, akár valamilyen elektromos berendezés, tárgy dekorációjáról. Az egyedileg csiszolt kristályok technológiájának a fejlesztõje és névadója Daniel Swarovski volt.

A neves feltaláló 1862-ben, a mai Csehország területén látta meg a napvilágot. Édesapja üveggyár-tulajdonosként igen sok időt töltött a csiszolóműhelyében. A kis Daniel pedig nagy érdeklődéssel figyelte, ahogy apja az üveget megmunkálja. Amikor felnőtt, úgy gondolta, hogy az apja által alkalmazott technológia igencsak elavult, így elkezdett a kristályok megmunkálásának automatizálásán és finomításán dolgozni.
Ez a cél motiválta, amikor 1883-ban Bécsbe látogatott a Nemzetközi Elektrotechnikai Kiállításra, ahol szemügyre vette Edison, Siemens és más nagy hírű felfedezők elektromos készülékeit. Az itt látott technikák alapos vizsgálata inspirálta Swarovskit egy új kristályvágó gép kifejlesztésére, amelynek segítségével a kézi megmunkálás egy olyan, gyorsan és pontosan dolgozó készülékkel váltható fel, amellyel kifogástalan munkát lehet végezni. Céljának eléréséért időt és energiát nem kímélve éveken át szüntelenül munkálkodott. Így elkészült találmányát, a csiszológépet 1892-ben szabadalmaztatta, majd három év múlva sógorával megalakította saját cégét, amelyet a Daniel Swarovski & Co. névvel fémjeleztek. Mivel a csiszoláshoz energiára és nagy mennyiségű vízre volt szükség, ennek megfelelően választották ki székhelyüket. A cég központja azóta is a tiroli Wattensben üzemel.
Daniel Swarovski magánéletéről meglehetősen keveset tudunk. Feltehetően a húszas évei elején megházasodott, és három fia született: Wilhelm, Friedrich és Alfred, akik apjuk nyomdokait követve különböző módszerekkel próbálták még magasabb színvonalra emelni a gyártási eljárást. Az 1900-as évek elején a jól jövedelmező üzlet nyereségéből a Swarovski család felépítette első villáját.
Pár évvel később – az építőiparban napjainkban is közismert – Tyrolit csiszolókorong segítségével végezték a munkát. 1919-ben jegyeztették be első védjegyüket. Sikert sikerre halmozva folytatták a fejlesztéseket. Kísérletezni kezdtek fényvisszaverő hatású felületek létrehozásával, majd pár év múlva megjelentek a csillogó kristállyal díszített ruhák, amelyek mára már hétköznapi öltözetnek számítanak. Daniel legidősebb fia, Wilhelm Swarovski 47 évesen egy újfajta csiszolási eljárással távcsövet készített, ami a második világháború után a Swarovski Optik megalakulását tette lehetővé.
Daniel Swarovski 1956-ban, 94 évesen fejezte be földi pályafutását, munkáját három fiára hagyva.
A vállalat azóta is töretlen sikerrel halad előre számos iparágban, úgymint: ékszerek és kiegészítők gyártása (Swarovski), kristálycsiszoló és -vágó eszközök gyártása (Tyrolit), drágakövek forgalmazása (Signity), valamint optikai eszközök, távcsövek gyártása (Swarovski Optik).
Napjainkban már mindenki megtalálja a számára megfelelő terméket a Swarovski kínálatában, legyen szó tehetősebbekről vagy kevésbé vagyonos emberekről. Az Armani, a Lindt, a Philips, a Bosch, a Mercedes és még sok világhírű cég elmondhatja magáról, hogy Swarovskival karöltve közös terméket dobtak a piacra. Luxustermékei közül nagy sikert aratott az az iPhone-tok, amelyet több mint ezer eredeti Swarovski kristály díszít, és amelyről – többek között – a Simpson család közismert szereplői kacsintanak vissza. A telefontartót „már” 38 ezer forinttól haza lehet vinni.
Igazi luxusrajongóknak találták ki azt a csocsóasztalt, amelyen 18 ezer kristály csillog, de egyedi kérés alapján akár arannyal is bevonják. A legolcsóbb változata 4 millió forintnál kezdődik. Tekintettel arra, hogy az asztal nincs plexivel beborítva, csak a játékszabályokat betartva lehet csocsózni rajta. Tehát többek között tilos pörgetni és a labdához nyúlni, ha hosszú ideig szeretnénk még használni.
Nem véletlen, hogy a világ legértékesebb slusszkulcsait is a Swarovskihoz kötik. Azokra a vastagabb pénztárcájú vásárlókra gondoltak a fejlesztők, akik a pár százezertől a több millió forintig terjedő összegeket sem sajnálják kiadni azért, hogy egyedi, nívós, kézzel készített, távirányítóval ellátott, akár még USB-vel is felszerelt Swarovski kövekkel díszített slusszkulccsal indítsák be a Ferrarijukat vagy a Mercedesüket.
A Swarovski céget napjainkban a család negyedik és ötödik generációja vezeti, több mint százéves töretlen sikerük titka pedig a folyamatos innovációra való törekvés, az újabb és újabb célok kitűzése és a munka szeretete, amely együttesen biztosíthatja a fejlődést, hogy az álmok valósággá váljanak – akárcsak a Swarovski család életében.

Fémtokba zárt történelem

Hetek Online — Thu, 15 Dec 2011 11:19:41 +0100

Az Astron egy tradicionális órás család saját fejlesztése. A magyar jogvédett óramárka modelljeit Kecelen tervezik a Fõ tér egyik épületében. „A külföldön szerzett tapasztalatok és szakmai alapok adták meg a hitet és az elszántságot, hogy mi, magyar órások is tudunk minõségi óramárkát létrehozni” – emlékszik a családi vállalkozás vezetõje, Városi Ferenc, akinek szakmai életútja 1964-ben kezdõdött. Azóta hatalmasat fejlõdött a világ óragyártása, de az Astron-mûhely folyamatosan növekszik.

Városi Ferenc 18 évesen lett órás. Akkori romos műhelyébe, amely ma a cég központja, néhány szerszámmal költözött be, de senki nem tudta volna lebeszélni, hogy vállalkozzon. Az első sikereket az hozta meg számára, hogy olyan munkákat is elvállalt, amit más szakmabeliek nem. Egy idő után híre ment a fiatal órásmesternek, aki nem ismeri a lehetetlen, így a környék is felfedezte magának. Pár év múlva már csak több hónapos határidőre tudott munkát vállalni. Emigráns bátyja segítségével a ’70-es és ’80-as években több alkalommal is kijutott svájci, francia, német óragyárakba, ahonnan rengeteg tapasztalattal és néhány itthon nélkülözött alkatrésszel tért haza. A külföldön töltött idő, a „fehér asztal” melletti beszélgetések is segítették abban, hogy a szakmai jövőképét reálisan tudja felrajzolni. És hogy mennyire fontos volt a jó realitásérzék, az csak most, több évtized után visszatekintve látszik igazán: „megfelelő ritmusú, kiszámított lépések” – ahogy Városi Ferenc jellemzi a cége fejlődését.
Amikor Svájcban és Németországban a mechanikus szerkezeteket leváltó kvarcórák piacra kerülése és az ázsiai versenytársak felemelkedése miatt az óragyárak elkezdték kongatni a vészharangot, látszott, hogy váltani kell. Így a rendszerváltás már abban az elhatározásban találta a világjárt órásmestert, hogy nem pusztán kereskedni, hanem gyártani kell, önálló márkát kell építeni. Nem támaszkodhatott mesés örökségre, sem privatizált közvagyonra, felgyűrte az ingujját, és nekiállt maga. Kezdetektől megvetette a törvénytelen haszonszerzési manővereket, és nem forgalmazott csempészárut sem, amiből oly sokan megtollasodtak a rendszerváltást követő években, így a siker lassan jött. De jött. Hosszú előkészítés után 1994-ben Városi Ferenc megalkotta az Astront. Márkajelzésül a betlehemi csillagot választotta.
A magyar piac árérzékenysége miatt a koncepció lényege az volt, hogy elérhető áron komoly minőséget nyújtson. Az Astron órák elmúlt 17 évben fejlesztett óragenerációinak sikere és az eladási mutatók bizonyítják, hogy a minőség mint cél kompromisszumok nélküli megvalósítása nem lehetetlen. A cég néhány év alatt márkacsoporttá fejlődött, és piacra dobta a vékonyabb pénztárcájú vásárlókat megszólító Merion és Cardy márkanevű „népórákat”. 2007-ben felvásárolta legnagyobb konkurensét, a Tiko Time óramárkát gyártási jogaival és piacával együtt. Az Astron órák a magyaros ízlésvilágot figyelembe véve, de a legfejlettebb technika felhasználásával készülnek, immár közel 600 modellt kínálva.
Hasonlóan számos más iparághoz, az óragyártásra is igaz, hogy a különböző óramárkákban azonos modulok vannak. Az egyes márkák közti különbséget a formák, a vízhatlanság, a bőrbarát tulajdonságok, a kereskedelmi vetületet tekintve pedig a márka neve, a reklám és a marketing határozzák meg. Városi Ferenc célja az, hogy az Astron márka összes modelljében a vásárlók felfedezzék a minden részletre kiterjedő szakmai igényességet, az egyediséget, a márkatervezők elkötelezettségét, a szakma szeretetét és azt a megbecsülést, amellyel a cég az Astron óramárka kedvelőinek – úgy érzi – tartozik. (www.astron-watch.com)

A magyar kis-nagy ember

Hetek Online — Thu, 08 Dec 2011 08:30:13 +0100

„Hölgyeim és Uraim! Úgy érzem, ha a kis Zoli soha életében nem tett semmi említésre méltót, ha a nagy mennyei fõkönyvben nem írják majd javára, hogy évtizedeken keresztül nemcsak Budapesten, de a világ sok más városában vidám perceket szerzett a gondterhelt embereknek, ezt a tételt biztosan bevezetik a mennyei fõkönyvbe, és bár talán csak egy sor lesz, amely így hangzik: »Megmentette Gabit«, ezért az egy sorért sok minden megbocsájtatik majd nekem.”

Hirsch Zoltán apró alakját sokáig nem tudták feledni a magyar gyerekek. Valahányszor Zoli bohóc porondra lépett, óriási ováció fogadta, és szűnni nem akaró tapsvihar. A Kis Zolit egész Magyarország a szívébe zárta, hosszú éveken keresztül az egyik legünnepeltebb cirkuszi előadóművésze volt hazánknak, csak úgy emlegették, Zoli, a gyerekek öröme. A két világháború között népszerűbb volt Pesten, mint akármelyik színészsztár.
A legendás artista-bohóc neve ma már sokak számára teljesen ismeretlen. Nagyszüleink talán még homályosan emlékeznek rá, a második világháború rémsége azonban sok jót és szépet elfeledtetett velük a régi világból. Antikváriumokban nagy ritkán rá lehet bukkanni Hirsch Zoltán Kis ember nagy élete című önéletrajzi ihletésű könyvére, melyet önköltségen 1942-ben adott ki, hogy kis jövedelemhez jusson, hiszen az akkor érvényben lévő zsidótörvények miatt már nem léphetett fel többet egyetlen cirkuszban sem.
Hirsch Zoltán 1885-ben látta meg a napvilágot egy szegény, nagycsaládos zsidó kereskedő harmadik gyermekeként. Háromesztendős koráig egy speciális klinikán feküdt ízületi bántalmai és apró termete miatt, ahol különféle gépezetekkel próbáltak segíteni rajta, mindhiába. Az angolkór gyógyíthatatlan. Később családjával Pécsre költözött. Önéletrajzában mély szeretettel vall nagyapjáról, akinek szeme fénye volt, nem véletlen. A bátaszéki öreg zsidó kocsmáros megkülönböztetett bánásmódjával próbálta ellensúlyozni mindazt az emberi gonoszságot, ami törpenövésű unokáját társaitól érte. „Apró termetem miatt sokszor gúnyoltak, tréfák célpontja lettem, és ezek a sérelmek hosszú ideig nyomot hagytak a lelkemben” – írja emlékezésében a világhírű artista.
Szülei szerették volna iskoláztatni, de Zoli nem érzett kedvet a tanuláshoz. „Sokat bánkódtam kis termetem miatt, és sok keserűség volt a szívemben. De Pécsett játszott a híres Schmidt cirkusz…” A cirkusz világa mágnesként vonzotta az apró pécsi legényt. Naphosszat őgyelgett a sátrak körül, és valóságos kis bennfentes lett az artisták között. Önszorgalomból takarította az öltözőket, vizet hordott, és mindenkinek, aki a cirkuszhoz tartozott, boldog lelkesedéssel állt szolgálatára. „Szinte mágikus erővel vonzott magához ez a különös, festett világ, és én boldog voltam, ha bármi áron is az artisták közelében lehettem.”
Zolinak azonban évekig kellett még várnia, míg végre színpadra léphetett. Bádogosinasként kereste kenyerét, de úgy érezte, ez a munka csak kényszer. A szíve továbbra is a cirkusz világába húzta. 1907-ben bátor lépésre szánta el magát. Pécsről a fővárosba ment. Kalandos és nehéz utazás vette kezdetét a mindenre elszánt fiatalember életében. Budapest, Bécs, Amszterdam. Sokszor kellett nélkülöznie; utazott idomított kutyákkal szalmakupacon, fagyoskodott és éhezett, de kitartását és szorgalmát siker koronázta. 1909-ben a Pécsi Napló a Zolika és a trónörökös gyermekei című vezércikkel tisztelgett Hirschnek, vagy ahogy a zsurnaliszta nevezte: „a mi jó humorú törpénknek”. Frigyes királyi herceg családját valósággal elbűvölte a magyar Zoli bohóc. Olaszország, Moszkva, Anglia, Franciaország, Németország, Norvégia után Dél-Amerikában is fellépett. Külföldön Fips Mesterként ismerhette meg a nagyérdemű.
Zoli bohócból hungarikum lett. Felkapták a lapok, és ünnepelték az emberek. 1914 és 1938 között majdnem minden fellépéséről tudósítanak, és számtalan riportot készítenek vele az újságírók. Zoli nem jön zavarba egyetlen provokatív kérdéstől sem. Mindenre van egy humorral fűszerezett, frappáns válasza. Elmondja, hogy negyvennégy kiló, a cipője harmincnégyes, a kesztyűje hatos, még azt se titkolja, hogy érdeklik a nők, sőt tervezgeti a házasságot is. Nem tér ki az elől a kérdés elől sem, hogy miért maradt törpe, azt sem szégyelli, hogy púpos.
„Ha valaki most növesztő port adna, melytől azonnal megnőne, bevenné-e?” – pimasz kérdésre a válasza ennyi: „Ki van zárva! Miből élnék akkor? Húsz éve játszom. Az egész világon ismernek.”
Zoli bohócot némafilmekben is viszontláthatjuk. Páratlan játéka és sajátos karaktere a mozivásznon is megállta a helyét. A magyar arisztokrácia kiválóságai is szívesen invitálták magukhoz egy-egy estélyre, hogy szórakoztassa a jelenlévő tekintetes urakat és méltóságokat. Zoli örömmel tesz eleget a felkéréseknek. Leginkább arra büszke, hogy a gyerekek nagyon szeretik. Gyerekzsúrokra hívják, ahol nagy üdvrivalgással fogadják, az utcán is felismerik, igaz, nehéz észrevétlennek maradnia. „Ez a nagyság/kicsiség átka” – tréfálkozik a népszerű bohóc. Gyakran látogatott haza gyermekkora helyszínére, Pécsre, szüleit, testvéreit mindvégig támogatta. Hálás volt, hogy felnevelték.
Kis ember nagy élete című memoárjában kalandos művészi pályáját, sikereit és kudarcait, örömét és bánatát osztja meg az olvasóval. Önéletírását egy szokatlan történettel kezdi.
„De mielőtt hozzákezdenék mozgalmas életem történetéhez, engedjék meg nekem, hogy elmondjak valamit, egy kis történetet, amely vagy tizenöt évvel ezelőtt esett meg velem, és amit soha-soha nem tudok elfelejteni. Ha valaha kétségek gyötörnének, érdemes volt-e élnem, alkottam vagy teremtettem-e valamit az évek alatt, melyeket ajándékba kaptam Istentől, úgy erre a kis történetre fogok gondolni, amely első szavától az utolsóig fájóan és boldogan igaz.”
Hirsch Zoltán késő esti fellépéséről igyekezett haza a cirkuszból, amikor a művészbejárónál elé állt egy sovány, rosszul öltözött férfi. A legnagyobb alázattal arra kérte a művész urat, hogy jöjjön el vele angyalföldi lakására, ahol a kisfia, Gabi haldoklik. „Apuka, kérem, tessék elhívni hozzám Zolit a cirkuszból… Zolit a cirkuszból, és akkor én nagyon boldog leszek. Ezért vártam én meg művész úr, ezért jöttem el ide a cirkuszhoz. Ne tessék rám haragudni, én tudom, hogy a művész úr fellépését meg szokták fizetni… Nekem nincs miből, Zoli úr kérem. Nekem nincs semmim, csak Gabi, és az is reggelre meg fog halni. Megkérem a művész urat, kivételesen tessék eltekinteni a fellépti díjtól, és tessék eljönni velem a Gabihoz, akinek ez az utolsó kívánsága.”
Zoli bohóc elment. Az angyalföldi nyomorúságos szobában, petróleumlámpa szomorú fényében bolondozott Gabinak. „Ez volt életem legnehezebb fellépése. Sírni szerettem volna, amikor arra gondoltam, hogy ez a kisfiú ma éjszaka örökre elmegy. Ezekben a nehéz percekben eszembe jutottak műsorom legjobb számai, eszembe jutott mindaz, amin felnőtt és gyerek szívből nevetni tudott, ha megjelentem a cirkusz porondján.” Zoli igyekezetét siker koronázta, mert a kis Gabi egyszer csak alig hallhatóan felnevetett, a kisfiú kacagását követte a többi: „Később már velem játszott, velem élt, velem komédiázott a csíkos dunna alatt, a szomorú kis munkáslakásban.”
Zoli bohóc egy egész éjszakát virrasztott át Gabi mellett. Egészen addig maradt, amíg a kisfiú elaludt. Másnap nehéz szívvel indult a cirkusz felé, mert arra gondolt, hogy a gyermek reggelre már nem él. A bejárat előtt a rongyos alak várta: „Művész úr, csak azért jöttem, hogy megmondjam, maga csodát tett! Gabi jobban van! Délben ott volt az orvos, és azt mondta, Gabi meg fog gyógyulni…”
A német megszállás után Hirsch Zoltánt tiltott könyvárusítás és a sárga csillag szabálytalan mérete miatt internálták. Mikor a szemére hányták, hogy miért viselt olyan icipici csillagot, azt felelte: „Azt hittem, kérem, törpének kisebb csillag is elég.” Zoli bohóc 1944-ben a náci pribékek kegyetlen tréfáitól elgyötörve Auschwitzban vesztette életét.