Kereső toggle

Az utolsó polihisztor

Roger Scruton emlékezete

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Filozófus, borász, esztéta, operaíró, csak hogy néhányat említsünk Roger Scruton szakterületei közül. A gondolkodó hitt a nemzetállamok védelmében, s közben az EU-t az európai gondolat perverz megvalósításának tekintette. Európa utolsó józan hangjai közé tartozott.

Az angol filozófus konzervativizmusa bevallása szerint nem volt magától értetődő, „régimódi” gondolkodását a francia fővárosban sajátította el, méghozzá akkor, amikor az 1968-as diáktüntetések kellős közepén találta magát. A párizsi felfordulásban azt látta, hogy „elkényeztetett középosztálybeli babyboomerek” saját társaik autóit égették az utcákon, olyanokét, akiknek elvileg akkor éppen a védelmére keltek holmi képzeletbeli elnyomó burzsoá hatalom ellen. Scruton sokat kérdezősködött a tömegben, de csak marxista halandzsát kapott válaszul. Az eszeveszett és ideológiailag félresiklott, indokolatlanul dühös mozgalmat látva lett konzervatív; „Tudtam, hogy inkább megőrizni szeretném a dolgokat, semmint lerombolni.”

Alaptétele, hogy a forradalmi szocializmus alternatívája a konzervativizmus. Anglia úgymond legbalosabb periódusaiban is rendületlenül kiállt e világnézet mellett. Óvó figyelme a mi térségünket sem kerülte el.

Sokat időzött és tevékenykedett Közép-Kelet-Európában már a rendszerváltás előtt is. 1979-es lengyelországi és csehszlovákiai útjai során megdöbbenve tapasztalta a szocialista rendszer hazugságait, és komolyan hadat üzent e rendszereknek. Úgy találta, hogy a csehszlovák, a magyar és más, szovjetek által elnyomott társadalmakban ahhoz hasonló katakomba-kultúra alakult ki, mint a rómaiak által üldözött korai kereszténység körében. A ‘80-as évektől ezért földalatti akadémiai körök kiépítésén dolgozott a térségben, amiért később több állam, így a magyar is, magas kitüntetésekben részesítette. Douglas Murray konzervatív brit író, egyben Scruton egyik gondolati tanítványa, így emlékezett róla: „Ha Roger és kollégái baloldali professzorok lettek volna, akik szélsőjobboldali rezsimekbe hatolnak be Platónt és Arisztotelészt tanítani, akkor mára már számos hollywoodi mozi szólna róluk.”

Az akadémiai világgal viszont közben igencsak meggyűlt a baja. Több fórumon beszélt az értelmiség azon negatív értelemben vett elitizmusáról, amely alapján e kör úgy próbálja definiálni magát, hogy a széles társadalmi értékektől elhatárolódik, és abban véli megtalálni identitását, hogy a bevett normákat aláássa. Konvenciót gyárt abból, hogy a konvenciókat le kell rombolni. Ennek termékeként értelmezte a szélsőséges genderlobbit is.

A filozófus úgy vélekedett, hogy nincs kevés konzervatív, csak a művelt konzervatív ritka, pontosan a fenti okok miatt. Ő üdítő kivételt képezett ez alól. Bár vallásmentes közegben nevelkedett, értelmiségi identitásával teljesen jól össze tudta egyeztetni hitéletét, amit az anglikán egyházban élt meg. A hitről, a transzcendensről és hasonló témákról Kantra reflektálva is sokat írt, az európai kultúra egyik magját pedig Jézus Krisztus keresztre feszítésében látta.

Nagy fricskát adott azzal a liberális gondolati iskolának, hogy teljes joggal igyekezett a zöld gondolatot visszahódítani a konzervativizmusnak. Ahogy írta, „a konzervativizmus konzervál”, és ez a környezetre is igaz. A balliberális zöldek szerinte elsősorban politikai fegyverként lóbálják a környezetvédelem ügyét, amit velük szemben az igaz konzervatívok képviselnek a leginkább.

Hevesen ellenezte a nemzeti érzület egyre szélesebb körben való démonizálását. Nyíltan kiállt Orbán kormányzása mellett, mint ami a nacionalizmus helyes modelljét valósítja meg. A nemzetállamiságot sosem tartotta hibátlannak, de úgy vélte, ez jelenleg a legjobban működő modell. Így írt: „A nemzetállamok nem egyformán stabilak, demokratikusak és szabadok, és nem egyformán jogállamok. De egyedül ők késztetik engedelmességre az európaiakat, és nélkülük az Unió gépezete is tehetetlen.” A Brexit támogatása és az iszlám kritikája miatt rengeteg támadás érte.

Szót emelt a keresztényellenes Európa-eszmével szemben is: „Egy európai politikus csaknem képtelen az európai civilizációra utalni, amikor forrása – a keresztény vallás – ki van tiltva a hivatalos iratokból, és az európai bíróságok nyíltan semmibe veszik.” Úgy tartotta, hogy az EU intézményei és igazságszolgáltatása szisztematikusan részrehajló a kereszténység és a keresztények ellen.

Egyik legfőbb panasza az volt, hogy korunk konzervatívjai már alig harcolnak. Aggódva szemlélte, hogy az új baloldal ideológiai rendszere milyen könnyűszerrel szippantja be az ifjúságot. Ennek fő eszköze szerinte a felülről ránk erőltetett multikulturalizmus, ami „semmit nem tett azért, hogy a bevándorlók közösségeit új környezetükkel összebékítse; helyette megsemmisített egy csomó olyan dolgot, ami bizalmat és örömet vitt az európai nemzeti kultúrákba, és egy rosszkedvű materializmus kedvéért megtagadta a keresztény hitet”.

Szinte nem is csodálkozhatunk, hogy homofóbnak, iszlamofóbnak, nácinak és hasonlóknak titulálta számos liberális, neomarxista tollnok. Vádjaik nem tényeken alapultak, hiszen az úriember szájából sértést és uszítást nemigen hallhatott soha senki, tehát frusztrált megbélyegzés következett ott, ahol a velős gondolatokra már nem volt megalapozott ellenérv.

Az ilyen és ehhez hasonló megaláztatásokat méltósággal és jó adag fanyar humorral viselte, és élete végén úgy vélte, hogy minden meghurcoltatás megérte. Termékeny szerző volt; több mint ötven műve jelent meg, amit számos nyelvre lefordítottak – a magyar könyvespolcokon is megtalálható, és érdemes megtalálni. A legkülönfélébb témákban tudott írni; fő művei nyilván a konzervativizmust és a nemzetállamiságot taglalják, de írt a borról, a zenéről, az építészetről, a szépről, a szexualitásról, a metafizikáról, a természetről vagy éppen a természetfelettiről.

Fél évig küzdött a rákkal; 75 évesen ment el. Józan hangja hiányozni fog Európa ideológiai dzsungeléből.

Olvasson tovább: