Kereső toggle

Carl Lutz, a hazájában elfeledett hős

Interjú Frédéric Hayattal, a Carl Lutz Alapítvány munkatársával

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Budapest, Vadász utca 29. – a híres Üvegház. A Weiss-család üzletháza 1944. július 24-től Carl Lutz svájci diplomata jóvoltából zsidók tömegei számára nyújtott menedéket.

A nagy embermentőről beszélgettünk Frédéric Hayat svájci üzletemberrel, a Carl Lutz Alapítvány genfi munkatársával.

Mikor kezdett el foglalkozni Carl Lutz életútjával?

– Sokat hallottam Raoul Wallenbergről és mentőakciójáról, majd találkoztam egy másik névvel is, Carl Lutzéval. Felismertem, hogy ő volt a zsidókat mentő akciók elsődleges kezdeményezője Budapesten, illetve ő inspirálta Wallenberget is. Felmerült bennem a kérdés: hogyan lehetséges, hogy korábban nem hallottam Lutzról? Végül tavaly Budapestre utaztam a Genfi Liberális Zsidó Közösséggel (Liberal Jewish Community of Geneva, GIL), és rengeteget olvastam róla. Rá kellett ébrednem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki szinte alig tudott valamit róla, és nagyon meglepő volt számomra, hogy az övé volt a legnagyobb mentőakció a második világháború alatt. Ezután a közösségünk kulturális részlege felkért, hogy másokkal is osszam meg a Lutz munkásságáról szerzett ismereteimet, és egy konferencia keretein belül mutassam be, mit vitt véghez budapesti tartózkodása alatt.

Mikor hozták létre a Carl Lutz Alapítványt?

– 2005-ben alapította Vámos György, aki Budapesten él, valamint Agnes Hirschi, Carl Lutz fogadott lánya és még néhány ember Magyarországról és Svájcból.

A konferenciaszervezéskor mik voltak a svájci tapasztalatai?

– Kezdetben nem sokakat érdekelt, de ez napról napra változott, és egyre többen jelentkeztek. Az elején negyven emberre számítottunk – egy ilyen jellegű rendezvényre körülbelül ennyit vár az ember –, de a végén csaknem száznyolcvanan lettünk. Sok hivatali személy, például Svájc izraeli és magyarországi nagykövete egy napon belül elfogadta a meghívásunkat, mi több, mindegyikük fel is szólalt néhány gondolat erejéig az előadásom előtt. Ráeszméltünk, hogy ez egy nagy érdeklődésre számot tartó téma Svájcban. Egy budapesti barátomnak hála, lehetőségem volt megismerkedni Carl Lutz mostohalányával, Agnes Hirschivel, akivel azóta rengeteget dolgoztunk együtt. Megismerkedtem a Carl Lutz Alapítvány további dolgozóival Genfben is, akikkel töretlenül dolgozunk azon, hogy Lutz nevét ismertté tegyük, ahol csak tudjuk – de legfőképp Svájcban.

 
Frédéric Hayat, a Carl Lutz Alapítvány genfi munkatársa. Céljuk Lutz nevének ismertté tétele - legfőképpen hazájában, Svájcban.

A világ mely pontjain ápolják intenzíven az emlékét?

– Nagyon ismert Budapesten, a munkásságát elismerő szobor ma is látható a budapesti Amerikai Nagykövetség előtt. Szintén ismert Izraelben, hiszen ő volt az első svájci állampolgár, akit a Világ Igaza címre jelölt a Yad Vashem. Az Egyesült Államokban is népszerű, hiszen a George Washington Egyetemen (GW) tanult, és hála a Carl Lutz Alapítványnak, három évvel ezelőtt az egyetem poszthumusz kitüntette az Elnöki Szabadság-érdemrenddel. (Az Elnöki Szabadság-érdemrendet az Amerikai Egyesült Államok elnöke adományozza, ez az Egyesült Államok legmagasabb polgári kitüntetése – a szerk.). A mi feladatunk és célunk, hogy népszerűsítsük végre Svájcban is. Ezen kívül nemrégiben felkérést kaptam a legnagyobb párizsi zsidó közösségtől, a ULIS-tól, hogy Párizsban is tartsak egy hasonló konferenciát.

Ahogy ön is említette, jóval többet hallhatunk Raoul Wallenbergről, mint Carl Lutzról. Mi lehet ennek az oka? Hiszen ugyanaz a nemes cél vezérelte mindkettejüket.

– Egyrészt az, hogy Wallenberget az oroszok hurcolták el, és évekig semmi hír nem volt arról, hogy mi történt vele, mondhatni, olyan volt, mint egy mártír. Azonban a fő ok véleményem szerint, hogy az akciója során mindvégig élvezhette a svéd kormány támogatását. Zsidómentése két lépésben történt: elsőként elküldték Budapestre négyszáz olyan zsidó megmentéséért, akik többé-kevésbé kapcsolatban álltak Svédországgal. Mikor megérkezett, nagyon meghatotta, amit látott, és mindenképp többet akart tenni, mint amivel megbízták. Amikor megkérdezte, mit tehetne még, több diplomata ismerőse azt javasolta, hogy keresse fel Carl Lutzot. Így is történt, és amikor találkoztak, Lutz megosztotta vele a terveit, minden „trükköt”, ami az embermentést szolgálta. Beszélgettek a védlevelekről és a menedékházakról. Wallenberg ezeket alkalmazta a Svéd Nagykövetség támogatásával.

Egy másik ok, amiért Wallenberg hamarabb népszerűvé vált, az az, hogy alig tíz évvel a háború után megalapították a Raoul Wallenberg Alapítványt, amely projektet a svéd állam komolyan támogatott, hiszen nagyon érdekelt volt az emlékének fenntartásában.

Miért, ez Svájcról nem volt elmondható?

– Nem. Amikor Carl Lutz hazatért Budapestről, arra számított, hogy az emberek érdeklődnek és kérdezősködnek majd, beszámolókat várnak arról a mentésről, amelyet véghezvitt – de valójában semmi sem történt. Amikor megpróbálta elmesélni, mit látott, senkit sem érdekelt. Sőt, azzal vádolták, hogy engedetlen volt a jogszabályokkal és rendeletekkel szemben. Nyolcezer zsidó megmentése lett volna a feladata, de ő hatvan-hetvenezer védlevelet osztott szét. A svájci Külügyminisztérium még hibáztatta is, amiért nem engedelmeskedett, de nem bocsátották el. Egy csendesebb pozíciót kapott, általános tanácsos lett egy osztrák kisvárosban, ami közel van a svájci határhoz, így nyugdíjba vonulása előtt hétvégenként hazajárhatott. Mivel Svájc a semlegességéről híres, a háború után nem akartak arról beszélni, melyik ország mit csinált, vagy mit kellett volna csinálnia. Carl Lutz viszont el akarta mondani, mi történt, és ez tulajdonképpen nagyon zavarba hozta Svájcot – azt hiszem, ez az egyik oka, amiért sok évre elfelejtették.

Zsidók állnak sorban Svájc budapesti nagykövetségénél 1944-ben.

Mikor kezdett a helyzet megváltozni?

– 1995 vagy 2000 előtt szinte semmi Carl Lutzcal kapcsolatos esemény nem történt, egy eset kivételével, amikor az egyik szövetségi tanácsos egy 1958-as beszédében említést tett róla. A neve kizárólag beszédekben hangzott el, már ha elhangzott. A Budapesten található Carl Lutz rakpart egy igen konkrét elismerése a tevékenységének, akárcsak az Izraelben és Washingtonban lévő, róla elnevezett városnegyedek. Ezzel szemben Svájcban csupán egy kisebb emlékművet állítottak neki, csak hogy jelezzék: „Nem felejtettük el, de nagy ügyet sem csinálunk belőle.” Azonban úgy gondolom, az elmúlt időben Svájc is kezd felzárkózni, ez viszonylag új tendencia. Először is, ez az első év, amikor az új svájci diplomatáknak át kell venniük egy úgynevezett Carl Lutz-modult. Dokumentumfilmeket néznek meg róla, és budapesti tevékenységét is górcső alá veszik – ezek az elismerés jelei. Emellett a Nemzetközi Holokauszt Emlékszövetség (IHRA) harmincegy országban népszerűsíti a Carl Lutzról való megemlékezést, és a holokausztról való tanítást. Ez szintén egy jó kezdeményezés.

Május 29-én ön tartott egy konferenciát Genfben. Mi volt ennek a témája?

– Eddig három Carl Lutzcal kapcsolatos dokumentumfilm készült. Ezek túlélői beszámolókat tartalmaznak, ezért olyan meghatóak. Carl Lutzcal is készültek interjúk, de nagyon kevés – csupán kettő-három. A konferencián azt az üzenetet akartam közvetíteni, hogy hogyan sikerült Carl Lutznak véghezvinnie egy olyan mentőakciót, amelyben csaknem hetvenezer ember életét mentette meg.

Az egyik fő cél az volt, hogy rámutassak Carl Lutz életének arra a szakaszára, amikor húsz évet töltött az Egyesült Államokban, hiszen ezért választotta pont őt a svájci kormány, hogy képviselje a Szövetségeseket – az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát  – Budapesten, mert rengeteg tapasztalattal rendelkezett. Tökéletesen beszélt angolul, jókor volt jó helyen. Amerika után öt évet töltött Palesztinában, és ez az időszak rendkívül fontos, ha meg akarjuk érteni, hogyan tudta később megmenteni az embereket. Palesztinában töltött évei alatt számos dologban részt vett. 1938-ban Németország javaslatára a svájci zsidó útleveleket megkülönböztető szimbólumokkal, egy piros „J” betűvel látták el. Carl Lutz palesztinai tartózkodása egybe esett ezzel, és látta, hogy ezt az intézkedést a Palesztinában élő zsidók örömmel fogadták. Ő azon kevés diplomata közé tartozott, aki nem tudta ezt szó nélkül hagyni. Nagyon fontos, hogy ’38-ról beszélünk, amikor még nincs háború. Nagyon felháborodott, és kérdőre vonta a minisztériumot, hiszen voltak olyan országok, amelyek jelentős zsidó bevándorlással szembesültek, mint például Franciaország, Belgium és Hollandia, mégsem kértek még csak hasonló dolgot sem Németországtól. Ez a „J betű” hatalmas gazdasági károkat okozott Palesztina és Svájc kapcsolatában.

Egy másik tényező, hogy Németország felkérte Svájcot, hogy képviselje Németországot Palesztinában, mivel ekkor Palesztina brit mandátum alatt volt. Ezt a munkát végezte Carl Lutz: Németországot képviselte, három német épületet svájci védelem alá helyezett. Kihelyezte a svájci zászlókat a német épületekre. Itt tanulta meg a mikéntjét annak, hogyan szolgál az épület menedékként, és hogyan lehet azt elérni, amit később Budapesten is alkalmazott. Ezek azok a tények, amelyeket egyetlen dokumentációban sem találunk meg – ezeket akartam átadni a konferenciámon. Ő és más például spanyol, svéd diplomaták és a különböző szervezetek, mint a Vöröskereszt és az egyház egyaránt használták a védleveleket. Carl Lutz szinte mindenkit megtalált a semleges országokból, aki beállt ebbe a nemes feladatba.

Amikor Palesztinában volt, közelről látta a zsidók helyzetét, hogy hogyan élnek, és hogyan bántak velük az arab zavargások közepette 1936 és 1938 között. Egyik nap, amikor a háza balkonján tartózkodott, egy olyan eset szemtanúja lett, amikor arabok felakasztottak egy zsidó embert. Ha Carl Lutz életéről olvasunk, pontosan látjuk, hogy korábban nem állt sem arab, sem zsidó oldalra, ő csak ott volt és látta ezt az egészet. Úgy gondolom, ez meghatározó fordulópont volt az életében. Azt hiszem, innentől kezdve erős szimpátiát érzett a zsidóság felé, ráadásul amikor visszatért Budapestre, ugyanezt a bánásmódot tapasztalta a zsidókkal szemben.

Természetesen fontos tényező a vallásos neveltetés, de ezzel sok ember rendelkezik, ennél egy kicsivel több kellett. Amikor látta, hogy Adolf Eichmann készen áll, hogy Budapest egész zsidó népességét deportálja, úgy döntött, hogy minden létező eszközt megmozgat, ami ebben a pozícióban elérhető volt a számára. Minden lehetséges utat a svájci diplomata titulusa tett lehetővé, beleértve a védlevelek szerkesztését is. Ahhoz, hogy megértsük ezt a mentőakciót, fontos tisztában lennünk vele, hogy Carl Lutz tizennégy országot képviselt, beleértve az Egyesült Államokat és az Egyesült Királyságot, és amikor Roosevelt üzent, hogy Magyarország és Németország minden zsidó deportálásért felelősségre lesz vonva, Carl Lutz volt az, aki ezt az üzenetet kézből kézbe továbbította a svájci miniszterelnöknek.

Hogyan nyilatkozott erről később?

– Carl Lutz húsz évvel korábban hunyt el, mint kellett volna, mert a haláltáborokról és a soáról való megemlékezés negyvenöt évvel ezelőtt még el sem kezdődött. Az emberek a 80-as, sőt a 90-es évek végén kezdtek ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, sőt Svájc, mint mindig, még ennél is később. Egyszerűen nem volt népszerű a soáról beszélni Európában. Lutz komoly depresszióval küszködött, amikor 1945-ben visszajött, és látta, hogy senkit sem érdekel a története. Ez rendkívül elkeserítő egyébként, de ez ellen sajnos már nem tehetünk semmit.

Agnes Hirschi, Carl Lutz fogadott lánya. Ő is a megmentettek közé tartozik. 

Olvasson tovább: