Kereső toggle

Száműzetésben  Farah Pahlavi:

„a haladást szolgáltuk Iránban”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Tavaly decemberben tekinthette volna meg a nagyközönség Berlinben a Teheráni Kortárs Művészeti Múzeum – a világ egyik legnagyobb és kevéssé ismert modern kollekciójának – kincseit egy olyan kiállításon, amely fele-fele részben tartalmazta volna iráni és nyugati alkotók (köztük például Picasso) műveit, de végül Irán visszatartotta a műalkotásokat és a terv meghiúsult. Farah Pahlavi, a néhai Mohammad Reza Pahlavi sah felesége a Der Spiegel című német lapnak adott interjút nemrég az esemény apropóján. Farah a gyűjteményen túl beszélt a rezsimről, amelynek az élén álltak, Irán szekuláris és modern állammá alakításának kísérletéről és a bukásukról is. A hibáikat persze nem szívesen ismerte el.

Farah Párizsban töltött diákéveitől kezdve lett különféle értékes műalkotások szenvedélyes gyűjtője. A teheráni múzeumot 1977-ben alapította, a megnyitót követően azonban hamarosan kitört a forradalom és hosszú ideig egyáltalán nem volt látogatható a tárlat, amely egyben szimbóluma is lett a sah rezsimjének.

A forradalom előtti Irán gyökeresen más volt, mint a mai. Sokan sóvárogva emlékeznek vissza azokra az időkre, amikor nem kellett csadort viselni a hölgyeknek, ugyanolyan színes ruházatuk, rövid nadrágjuk vagy akár kivágott felsőjük volt, mint nyugaton élő társaiknak. A csadort eredetileg még az első sah, Mohammad apja tiltotta be a modernizáció jegyében. A modernizációs törekvések azután áthatották a rezsim egész politikáját. A mélyen iszlám vallású országból politikai eszközökkel, felülről irányítva, pár évtized alatt szerettek volna nyugati mintaállamot, vezető hatalmat létrehozni a térségben. Nehéz azonban mérleget vonni az eredményekből és a szándékokból.

A német lap azzal kapcsolatos felvetésére, hogy a tradíciópártiak befolyásának visszaszorítása volt a cél, Farah a következőképp reagált: „Azt szerettük volna, hogy Irán modern állammá váljon. A férjem földreformot kezdeményezett azzal a céllal, hogy véget vessünk a feudális rendszernek, egyenlő jogokat biztosítsunk a nőknek, államosítsuk az erdőket és a vizeket. Mindenben a haladást szolgáltuk: az oktatás, kórházak, könyvtárak, gazdaság és ipar terén. A vallásos embereknek, amilyen Khomeini ajatollah is volt, természetesen mindez nem volt az ínyére.”

Mindenképp dicséretes volt az egészségügyi ellátás javulása, az analfabetizmus visszaszorulása és a nők szavazati jogának biztosítása a reformok hatására. A sah által 1963-ban meghirdetett fehér forradalom intézkedései azonban nem minden esetben sültek el jól. A földreform burkolt célja az ipari munkaerő megteremtése volt, ami hatalmas elvándorlást eredményezett a városokba, mivel a központi vízelosztást nélkülöző kisbirtokok elsorvadtak. Ennek következtében az ország mezőgazdasági termékekből behozatalra szorult, amit a növekvő olajárakból származó bevételek sem tudtak fedezni. A falvak társadalmát szétzúzták, így azok elszegényedtek. A korábbi legnagyobb földbirtokos, a síita papság lett a fő kárvallottja a földosztásnak, ekkor kezdte el Khomeini ajatollah bírálni a sahot és rendszerét, valamint Amerika- és Izrael-barát külpolitikáját. Khomeinit ezután külföldre száműzték. A reformokra egészében igaz volt a felszínesség és korruptság, ami erősítette az ellenzéki hangokat.   

A Teheráni Kortárs Művészeti Múzeum életre hívása jól beleillett a haladási mozgalom képébe. A Párizsban tanult, modern felfogású és műkedvelő Farah Pahlavi a ’60-as években több kiállításon vett részt, művészekkel találkozott és vásárolt műveikből. „A gazdag emberek Iránban mindig a régi iráni műveket vették, sohasem a modernet. Egy festőnő egyszer azt mondta: »Szeretném, ha lenne egy állandó hely, ahol a munkáinkat kiállíthatnánk«, és megszületett az ötlet, hogy építsünk múzeumot iráni művészek számára” – idézte fel a néhai sah felesége. Az interjú kitért a kollekció egy botrányt keltő darabjára is, amely két egymás mellett fekvő meztelen férfit ábrázol (Francis Bacon: Two Figures Lying on a Bed with Attendants). A kérdésre, hogy Irán készen állt-e erre a ’70-es években, a következő válasz érkezett: „Semmilyen reakció nem volt, amikor megnyitották a múzeumot. Mindenki nagyon boldog volt és büszke. Nem mindenki fogadta el a melegeket akkor a társadalomban. Ott voltak, de nem olyan nyíltan mint a mai Európában.” Mindazonáltal a múzeum megnyitóján előadott tánc is meglehetősen avantgárdra sikeredett, néha már-már kéjsóvár elemekkel fűszerezettnek és provokatívnak tűnhetett az inkább tradicionális Irán számára, ahol a legtöbben szegénységben éltek.

Arra a kérdésre, hogy nem érzi-e úgy, hogy buborékban élt, a sahné így reagált: „Nem gondolom. Irán nem volt konzervatív ország. Nem tudom, hogy némelyek miért gondolják, hogy csak a Nyugatnak lehet kortárs művészete és múzeuma. Sokat utaztam Irán-szerte, és beszéltem az emberekkel. A férjem azon dolgozott, hogy előre vigye az országot.” A valóság azonban ezzel szemben az, hogy a neves családból származó Pahlavi felvilágosult családba született, már fiatal korában is jómódban élt, nyugati neveltetésben részesült, igazán soha nem tudott belelátni a szegény, mélyen vallásos és írástudatlan tömegek életébe. A modernizáció előtti Irán (1921-ben vette át a hatalmat Reza sah, Farah apósa) egy elmaradott, tradíciókövető, síita muszlim állam volt és a felszín alatt ez soha nem változott lényegesen.

Az 1941-től regnáló sah országa felett a ’70-es évek végére kezdtek gyülekezni a viharfelhők. Habár modernizálásra törekedtek, mégiscsak önkényuralmat valósítottak meg. A sah megszüntette a többpártrendszert, autokrata módon kormányzott, aki pedig szembeszegült vele, az könnyen a hírhedt politikai rendőrség, a SAVAK kezébe került. A volt sahné érezhetően kínosnak tartotta a német lap ezzel kapcsolatos faggatózását. Elsőként azzal érvel, hogy a bebörtönzött, megkínzott személyek száma a valóságban nagyságrendekkel alacsonyabb volt, mint amennyiről ma hivatalosan beszélnek. Végül a kérdésre, hogy szükséges volt-e a kínzás és a gyilkosságok, azt válaszolja: „Nem. És ha igaz volt, akkor sajnálom, hogy ezt tették. Bárcsak ne tették volna. Harmincnyolc év telt el, és mindig ezeket a negatív és erősen túlzó történeteket ismétlik újra meg újra. Azt szeretném, ha inkább arról írnának, hogy mi történik ma az Iráni Iszlám Köztársaságban.”  

A nép szemében visszatetsző volt a császári palota fényűző élete, luxuskiadásai. Hiába volt jelentős az olajbevétel, nagy részét felesleges hadikiadásokra költötték és a hatalmas bürokrácia fenntartására – alig maradt valami az életszínvonal emelésére. A ’70-es évek végére mérséklődtek az olajárak, így a túlnyomórészt olajexportőr országban felszínre kerültek a problémák. A sahot minden oldalról szorongatni kezdték: a régi vallási elit, az újonnan megalakult kommunista szerveződések, a diákok és a modernizációt támogató, de ugyanakkor köztársaságban gondolkodó erők. Khomeini mindeközben szorgosan terjesztette ideológiai-vallási nézeteit a nyugati sajtón keresztül és kellő számú hívet szerzett Iránon belül is. Habár a legtöbben nem egy iszlám fundamentalista fordulatra számítottak Iránban, az ajatollahnak mégis azonnal sikerült magához ragadnia a hatalmat, mikor hazatért, és létre is hozta a ma is fennálló iszlám köztársaságot.                

A jelenleg is száműzetésben élő Farah Pahlavi arra a kérdésre, hogy milyennek látja Irán jövőjét, a következőt nyilatkozta: „Én mindig pozitív akarok maradni. Hosszú történelmünk során sok ország megszállta Iránt, mindennek ellenére az iráni identitás fennmaradt. Az emberek bátrak, különösen a nők, akik a férfiaknál is elszántabbak.”

Olvasson tovább: