Farah Párizsban töltött diákéveitől kezdve lett különféle értékes műalkotások szenvedélyes gyűjtője. A teheráni múzeumot 1977-ben alapította, a megnyitót követően azonban hamarosan kitört a forradalom és hosszú ideig egyáltalán nem volt látogatható a tárlat, amely egyben szimbóluma is lett a sah rezsimjének.
A forradalom előtti Irán gyökeresen más volt, mint a mai. Sokan sóvárogva emlékeznek vissza azokra az időkre, amikor nem kellett csadort viselni a hölgyeknek, ugyanolyan színes ruházatuk, rövid nadrágjuk vagy akár kivágott felsőjük volt, mint nyugaton élő társaiknak. A csadort eredetileg még az első sah, Mohammad apja tiltotta be a modernizáció jegyében. A modernizációs törekvések azután áthatották a rezsim egész politikáját. A mélyen iszlám vallású országból politikai eszközökkel, felülről irányítva, pár évtized alatt szerettek volna nyugati mintaállamot, vezető hatalmat létrehozni a térségben. Nehéz azonban mérleget vonni az eredményekből és a szándékokból.
A német lap azzal kapcsolatos felvetésére, hogy a tradíciópártiak befolyásának visszaszorítása volt a cél, Farah a következőképp reagált: „Azt szerettük volna, hogy Irán modern állammá váljon. A férjem földreformot kezdeményezett azzal a céllal, hogy véget vessünk a feudális rendszernek, egyenlő jogokat biztosítsunk a nőknek, államosítsuk az erdőket és a vizeket. Mindenben a haladást szolgáltuk: az oktatás, kórházak, könyvtárak, gazdaság és ipar terén. A vallásos embereknek, amilyen Khomeini ajatollah is volt, természetesen mindez nem volt az ínyére.”
2017. 07.20. (XXI/29)
