Kereső toggle

„Még tartoztam édesapámnak egy csókkal”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Klein Erzsébet nem tudott elbúcsúzni az édesapjától, mikor a nyilasok elhurcolták 1944 őszén. Az elkövetkezendő nehéz hónapokban a ravensbrücki koncentrációs táborban az apjához való visszatérés gondolata adott neki erőt. Ma Zsóka néni egy 98 éves, életvidám, éles humorú hölgy. Ezerráncú arcában még ott világítanak az egykor vörös hajú, akaratos kisleány kék szemei.

Szegő Béláné Klein Erzsébet 1919-ben született Budapesten, ahogy fogalmaz: születése zárta le az első világháborút. Édesapja egy birtokot igazgatott, édesanyja pedig kiváló háziasszony volt. A szülők egy vonatúton találkoztak, és a történet szerint a szerelmes fiatalember már egy héttel a találkozás után megkérte a lány kezét. Két gyermekük született a háború alatt: Pál és Klári. A harmadik kislányt az anyja nem tervezte, de Zsóka azt mondja: ő már magzatként is akaratos volt, és bizony meg akart születni. Két évvel születése előtt, 1917-ben egy falusi zsidóellenes banda támadta meg a házukat, külön a gyerekszobát választva célpontul. Az édesapjuk hason kúszva ment be a két gyermekért, egyiket a hátán, másikat az ingénél fogva, a szájával húzta ki a szobából. Édesanyjuk elbeszélése alapján azon az éjszakán a fekete hajú apából ősz hajú apa lett. A háború után a család Nagyrécsére költözött, Nagykanizsa közelébe.

A polgári iskola elvégzése után Zsóka egy kanizsai katolikus iskolába felvételizett, amit apácák vezettek. Az iskola első napján az osztályfőnök ültetést tartott. Az akkori szabályok szerint a vallási hovatartozás még a naplóban is szerepelt minden leány neve mellett. Az ültetésről így mesél Zsóka néni: „Mindenki leült, ahogy az osztályfőnök mondta, senki nem nézett különösebben körbe. Amikor kicsöngettek, és mentünk ki a teremből, akkor tűnt fel, hogy az utolsó padba az öt zsidót összeültette. Akkor tudtam meg, hogy zsidó vagyok, addig ez nem volt téma.” Otthon nem követték a zsidó szokásokat, egy tanyán lehetetlen volt kóser konyhát fenntartani, de édesanyja minden pénteken meggyújtott egy sábeszi gyertyát. Az iskola után a testvérei felmentek Pestre dolgozni, ő pedig a szüleivel az érettségi után követte őket 1939-ben.

Pesten nagyon szeretett volna a Kertészeti Főiskolára menni, de zsidósága miatt nem kerülhetett be.  „Tanultam gyors- és gépírni egy évig, de tudtam, hogy nem ez lesz a munkám, mert utáltam az íróasztal mellett ülni. De valamit el kellett kezdeni dolgozni, s a nyomdatulajdonos nagybátyám kitalálta, hogy legyek könyvkötő. Így elhelyeztek egy maszek könyvkötőnél, akinél egy évig tanultam és kaptam egy segédlevelet. Aztán a Szociáldemokrata Pártba beléptem, és ők elhelyeztek a Tolnai Nyomdánál. Amikor ott dolgoztam, akkor jött a csillagviselés” – emlékszik vissza az idős asszony.

1944. április 5-étől törvényi rendelet mondta ki, hogy minden zsidónak csillagot kell viselnie az utcán.

A nyomdában, ahol dolgozott, sok vidéki volt, akikkel mindig együtt járt a Nyugati pályaudvarhoz, aminek a közelében laktak a szüleivel. „A csillagviselés első napján húztam az időt az öltözködéssel, mert nem akartam, hogy a kollégák lássák. Ők mégis megvártak, és hiába mondtam, hogy nem akarok velük tartani, azt felelték: csak mert ez a nyavalya magán van, már nem az, aki volt? Nem voltak hajlandóak elindulni, amíg nem mentem velük. Ilyen emberek is voltak. Csak nem lehet tudni, hogy mi volt többségben” – teszi hozzá.

A bátyja, Pali már 1940-ben behívót kapott munkaszolgálatra. 1941-ben Esztergomban egyszer meglátogathatták, ahol elmondta, hogy viszik a frontra. A húga kötött neki gyapjúból pulóvert, sapkát, hogy ne szenvedjen majd a hidegtől. Kétszer írt nekik, míg Magyarországon volt, a második levelében csak annyit írt már, hogy éhes és fázik, mert mindent elvettek tőle a magyar katonák. Soha többet nem hallottak felőle.

1944. október végén Zsókát egy barátnője figyelmeztette, hogy baj közeleg, és felajánlotta, hogy elbújtatja a lányt. Ő azonban félt, mi lesz a barátaival, ha lebuknak, ezért nem fogadta el a segítségüket. „Miután csillagos házba kellett vonulnunk, másnap egy plakát fogadott az ajtón. A házból minden 18 és 40 év közötti nőnek jelentkeznie kell a KISOK-pályán. Nem tudom, milyen indíttatásra, de a csomagomba beletettem egy kiló kockacukrot, ami valószínűleg megmentette az életemet. A korcsolyámról leszereltem a cipőrészt. Talán én vagyok az egyetlen a százezrek közül, aki ugyanabban a cipőben tért vissza, mint amiben elvitték. Másnap reggel szüleim elkísértek a villamosig. Anyámat megcsókoltam, de apámat nem tudtam, mert a villamos elindult” – idézi fel. A KISOK-pályán nagy volt a fejetlenség, többen haza is mentek.

A házukból ketten maradtak, ő és egy Kati nevű lány. Végül felolvasták a nevüket, és mindketten beálltak a kijelölt sorba, amit erőltetett menetben elindítottak Isaszeg felé.

Isaszegen két hétig voltak, a nyilasok árkot ásattak velük. Állandóan légitámadások voltak, aminek örültek, mert úgy érezték, a bombázók őket jönnek megmenteni. A nyilasok az ég elcsendesülése után tértek csak vissza. A nyilasok kapcsán Zsóka néni megjegyzi: „Nem tudom, mi van a magyarral – bár én is az vagyok. A magyar mindig jobb akar lenni a másiknál: a habsburgoknál habsburgabb, a németeknél németebb, aztán az oroszoknál oroszabb volt.” A nyilasok elvettek tőlük mindent, és biztosították őket, hogy az ő árokásásukon múlik a háború sikere. Erzsébet a Doxa óráját a sorban állva gyorsan a földre dobta, és cipőjével a földbe taposta, hogy ne vehessék el tőle. A nyilasok lelőttek mindenkit, aki menekülni próbált, és a többi lánnyal temettették el a holttestüket. Két hét után újra elindították őket, Gönyű felé. Az újabb kéthetes menet során egyszer egy futballpályán szállásolták el őket. A novemberi hidegben a lányok egy része nem fért a lelátóra, és a fagyos füvön kellett aludniuk. Zsóka azóta is gyűlöli a futballt.

Ekkor már sejtették, hogy Németországba viszik őket. Gönyű után a határnál marhavagonokra kellett szállniuk, olyan sok embert tömörítettek egy vagonba, hogy alig bírtak megmozdulni. Minden éjjel megálltak egy állomáson, ahol mellékvágányra állították a bezárt vonatot. A németek ilyenkor óvóhelyre vonultak, mert a pályaudvarok kiemelt célpontjai voltak a bombázóknak. „Kevesebb borzalmas élményben volt részem életem során, mint a bezárt, zsúfolt vagonokban töltött éjszakák, ahol az emberek egymást rugdosva próbáltak egy kis fekhelyet préselni maguknak, és szünet nélkül hallottuk a repülőgépekből ledobott bombák robbanásait” – jegyzi meg.

Az út tíz napig tartott. Amikor megállt a vonat, és kiszálltak, azonnal látták a feliratot az állomás homlokzatán: Ravensbrück. A tábort ekkor már nagyrészt nem az SS, hanem 14-16 éves Hitlerjugendek őrizték. A nőket egy nagy üres helyiségbe terelték, ahol át kellett öltözniük. Ravensbrückben nem volt csíkos börtönruha, a nők mind a meggyilkoltak fertőtlenített ruháit kapták meg. „Én egy nagyon szép, kék zsorzsett ruhát kaptam. Gyönyörű színe volt, csak nem volt elég meleg. A cipőmet nem vették el, mert ugye 35-ös lába kevés németnek van” – mondja Zsóka néni. Katival egy olyan barakkba kerültek, ahol volt WC és kút is, de a német felügyelő egy nagyon kemény nő volt, aki három éve volt fogoly, miután a saját fia feljelentette. A táborban minden reggel az Appelplatzon kellett felsorakozni, és ott álltak két-három órán át. Zsóka néni elmesélése szerint a régebbi foglyok nagy része szörnyű állapotban volt. Ennivalót alig kaptak, csak fekete lét minden reggel és este. Kati tífuszos lett. Erzsébet, amikor tudott, az ágya mellett volt, és mindent megtett, hogy barátnője felépüljön. A németek megígérték, hogy kórházba viszik őket, és bár ő gyanakodott, Kati ragaszkodott hozzá, hogy elvigyék. Amikor a betegeket szekérre rakták, egy német katona Erzsébetet is fel akarta segíteni, de ő visszautasította. Alig halt el a kerekek zaja, már hallotta a puskaropogást.

A háború iszonyú évei alatt egyetlen egyszer ejtett könnyet: amikor ellopták tőle a kenyeret, amiért fésűt szeretett volna szerezni. Még a halál és az iszonyat közepette sem viselte volna el azt a megaláztatást, hogy betetvesedjen. Hogy saját sorstársai addig aljasodtak, hogy kirabolják, már számára is soknak bizonyult. A fésűt végül sikerült megszereznie, de egy barakktársa feljelentette miatta. A német felügyelő azonban a besúgót büntette meg azzal, hogy kopaszra nyírta a haját.

A munka, éhezés és halál monotonitásából egy eseményt emel ki, ami mélyen beleégett az emlékezetébe. Egyszer nagyon fájt a foga, és cipőnagyságúra nőtt az arca, ezért a kápó elvitte a férfi lágerbe, amelynek a létezéséről nem is tudtak. „Miközben az ottani fogorvos fájdalomcsillapító nélkül húzta a fogamat, odajött a kápó, és bátorítóan megfogta a kezem. Arra gondoltam, hogy megőrült. Amikor visszaértünk, a többiek éppen az udvaron ástak. Egyikük megkérdezte, hogy fáj-e még. Mondtam, hogy már nem. Erre a kápó akkora pofont adott, hogy azt hittem, leesik a fejem. Azt kiabálta, hogy merek munka közben beszélni. Az az ember, aki megfogta a kezem egy emberi érzéstől vezérelve, a következő pillanatban – talán megbánva az elérzékenyülést – ezzel akart ellensúlyozni” – emlékszik vissza Zsóka néni.

A felszabadulás előtt egy-két héttel már állandó autódübörgést hallottak. Egy reggel orosz katonák üdvözölték őket, és lassan felfogták, hogy szabadok, és nem számok többé, hanem emberek. A kérdésre, hogy mi segítette leginkább a túlélésben, Zsóka néni azt mondja: „Az életben az egyik legfontosabb dolog az akaraterő. Azt mondtam, hogy nekem haza kell mennem. Apámat nem csókoltam meg, tartozok neki ezzel. Akkor ez az életet jelentette.”

Amikor végül hazaért, nem mert bemenni, a házmesternét kérte meg, hogy hívja le anyukáját. „Amikor meglátott, felkiáltott, hogy: Erzsi! Felmentünk, apukám az ablaknál állt, és azon keresztül húzott be, nem várta meg, hogy az ajtón menjek. Aztán meg is kapta az elmaradt csókot” – mondja Zsóka néni, akinek nővére is túlélte a háborút, a szüleit pedig egy angol grófnő mentette meg, aki szerzett számukra svájci menleveleket. (Közreműködött: Adorján Anna, Kiss Gréti)

Olvasson tovább: