Kereső toggle

Henrietta Lacks halhatatlan élete

Családregény mikroszkóp alatt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Henrietta Lackstől a tudta nélkül vettek szövetmintát, mielőtt 1951-ben méhnyakrákban meghalt. A sejtek – HeLa kódnéven – az orvostudomány felfedezéseinek egyik legfontosabb motorjai lettek. Azon túl, hogy a segítségükkel kifejlesztett gyógyszerekhez a Lacks család tagjainak sokszor nehézséget jelentett hozzájutni, sokkal nagyobb fájdalmat okozott számukra, hogy soha nem kaptak megfelelő tájékoztatást arról, mi zajlik a háttérben.

A laborasszisztens petricsészékbe tette a kórboncnok által kivágott mintákat. Gondosan kerülte, hogy az élettelen szemekbe kelljen néznie. Aztán pillantása a halott lábfejére esett, és meglátta a letöredezett élénkpiros lakkot a körmén. „Jóég, ez egy ember” – hasított belé, és megjelent előtte a kép, ahogy a nő a fürdőszobában ülve a körmeit festi. Akkor gondolt először arra, hogy a sejtek, amiket a laborban használtak, egy valóságos személytől származnak.

Nos, igen, a nő, akinek a még mindig élő sejtjeit billiós nagyságrendben adják-veszik a laboratóriumok, és amelyekkel megannyi átütő orvostudományi sikert értek el, hús-vér ember volt, a maga lebilincselő történetével.

Henrietta

Senki sem tudja, hogyan lett Henrietta; amikor Roanoke-ban 1920. augusztus 18-án megszületett, Lorettának nevezték el. Anyja négy évvel később, a tizedik gyermek világrahozatalakor meghalt. Az apa Cloverbe vitte a gyerekeket, ahol rokonai ugyanazokat a dohányföldeket művelték, melyeken az elődeik rabszolgaként dolgoztak. Henrietta a nagyapjához került.

Az öreg Tommy Lacks a négyszobás széljárta faházban már nevelt egy másik unokát, a kilencéves Davidet (nevét Daynek ejtették). A három kilométernyire lévő iskolába csak néhány évet járhattak, kellett a segítő kéz az ültetvényen. A nagypapánál mégis jó volt az élet. A ház mellett futó patakon a közelben lakó seregnyi unokatestvérrel gátat építettek kövekből, és faágakról ugráltak a vízbe. Este a nagy tölgyfára függesztett kötélen hintázva bámulták a csillagokat. A kisváros mozijában cowboyfilmeket néztek, amire a fehér gazdák ültetvényein keresték meg a pénzt.

Henriettát tartották a legszebbnek a környéken. Day-jel kezdettől egy szobában aludt, és senki sem csodálkozott, amikor tizennégy éves korában megszületett Lawrence, majd négy évvel később Elsie. 1941 áprilisában házasodtak össze. Azon a télen az Egyesült Államok belépett a háborúba, és a dohánygyártás fellendült. Ebből azonban csak a nagyobb ültetvények tudtak profitálni, így hiába volt több munka, az ifjú házasok egyre nehezebben boldogultak.

Amikor Pearl Harbor bombázása után az acél iránt is megnőtt a kereslet, a nagy migráció a négytagú Lacks családot is északra sodorta (1920 és 1970 között több mint hatmillió afroamerikai vándorolt el a déli államokból). A Bethlehem Steel acélgyár közelébe, a baltimore-i Turner Stationbe költöztek. Sonny, Deborah és Joe már itt születtek.

1951 januárjában – Joe csak néhány hónapos volt – Henrietta nem halogathatta tovább, hogy orvoshoz menjen. Több mint egy éve érezte már, hogy csomó van a méhénél, és újabban vérezni is kezdett. A csaknem harminckét kilométerre lévő Johns Hopkins kórház volt a legközelebbi intézmény, amely fogadott fekete betegeket.

Amikor megjött az eredmény – rosszindulatú méhnyakrák –, Henrietta csak annyit mondott, hogy vissza kell mennie újabb vizsgálatokra. Továbbra is főzött Dayre és a gyerekekre, meg az unokatestvérekre, akik közül valaki mindig betoppant éhesen; hétvégente pedig visszamenekült a városból Cloverbe a gyerekekkel. Hétköznap esténként, ha Day dolgozni ment, Sadie-vel, az unokahúgával megvárták, amíg becsapódik mögötte a bejárati ajtó, aztán kiugrottak az ágyból, kiöltöztek, és táncolni mentek.

Azonban, ahogy teltek a hónapok, Henrietta egyre rosszabbul lett, végül a kórházban kellett maradnia. Day eleinte mindennap ugyanabban az időben a Hopkinshoz vitte a gyerekeket, leültek egy kis pázsitra, Henrietta pedig az ablakhoz vonszolta magát, hogy nézhesse, ahogy játszanak. Napról napra újabb daganatok jelentek meg a testében – a rák szinte mindenhová átterjedt. A fájdalomcsillapító módszerek rendre kudarcot vallottak. Gladys, a nővére párnával a térdén ült mellette, amit a rohamoknál Henrietta szájába nyomott, nehogy elharapja a nyelvét. „Mondd meg Daynek, hogy vigyázzon a gyerekekre! Ne hagyd, hogy bármi történjen velük” – ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt 1951. október 4-én meghalt. A kicsiknek – Sonnynak, Deborah-nak és Joe-nak – senki sem mondta el, mi történt.

A HeLa-sejtek

Az első rádiumkezelés előtt az orvos mintát vett Henrietta egészséges és rákos sejtjeiből. A szövetek George Gey laborjába kerültek, aki harminc éve próbált rosszindulatú sejteket tenyészteni, hogy megtalálja a rák gyógymódját.

A laborasszisztens, miután lezárta a kémcsöveket, az akkori gyakorlat szerint a „donor” kereszt- és vezetéknevének első két betűjét írta rájuk: HeLa.

Henrietta egészséges sejtjei rövid időn belül elpusztultak, de a rákosak rendkívül intenzíven szaporodni kezdtek. Gey – akit soha nem a pénz motivált – minden olyan tudósnak szétküldte a sejteket, aki fel tudta használni azokat a rákkutatásban. A HeLa eljutott Texasba, New Yorkba, Indiába, Amszterdamba, sőt teherhordó szamarakon a chilei hegyekbe.

A szélesebb közvélemény, de legfőképpen a család mindeközben mit sem tudott arról, hogy Henrietta sejtjei a világ különböző laborjaiban tovább élnek.

Ipari termelés

Henrietta halála nagyjából egybeesett a poliojárvány kirobbanásával. 1952 elején Jonas Salk bejelentette, hogy kifejlesztette a vakcinát, de az ellenszerek teszteléséhez használt, majmokból nyert sejtek a szükséges ipari mennyiségben túlságosan sokba kerültek volna.

Az NFIP (National Foundation for Infantile Paralysis, a gyermekbénulásból felépült Franklin Delano Roosevelt által létrehozott alapítvány) sejttenyésztéssel foglalkozó tudósokhoz, köztük Gey-hez fordult. Utóbbi ekkorra már tisztában volt a HeLa-sejtek elképesztő növekedési képességével. Amikor az is bebizonyosodott, hogy a polióra minden más sejtnél érzékenyebbek, az NFIP létrehozott egy HeLa elosztóközpontot a Tuskegee Intézetben, az ország legnevesebb fekete egyetemén (az alapítvány egyik igazgatója polgárjogi aktivistaként is tevékenykedett). Hamarosan heti 20 ezer kémcsőnyi HeLát állítottak elő, Stalk széruma pedig hatékonynak bizonyult.

Logikus következményként adódott, hogy a HeLa-sejteket más kutatási célokra is elérhetővé tegyék. A Tuskegee egy idő után nem bírt lépést tartani a megnövekedett igényekkel. Két vállalkozó Microbiological Associates néven létrehozta az első „sejtgyárat”, amely már valóban ipari méretekben, profitszerzés céljából állított elő sejteket. Megszületett az emberi biológiai anyagokat forgalmazó, milliárd dolláros üzletág.

Tudományos robbanás

Henrietta sejtjei óriási lökést adtak a virológia és a genetika fejlődésének (segítségükkel számolták meg például, hogy az emberi sejt negyvenhat kromoszómát tartalmaz, ami lehetővé tette a genetikai betegségek diagnosztizálását). A gyógyszerkutatók a HeLán tesztelték például a szteroidok, kemoterápiás szerek, hormonok, vitaminok hatását. Amikor a hidegháború „forrósodott”, a tudósok Henrietta sejtjein figyelték, hogyan pusztítaná el az atombomba a sejteket. A HeLa-sejtek az űrbe is eljutottak, és megdöbbentően viselkedtek: minden úttal egyre edzettebbek lettek és gyorsabban szaporodtak. „Tudtad, hogy anya sejtjeit fel tudják használni, hogy Stevie Wonder lásson?” – újságolta Henrietta fia, Lawrence Sonnynak, amikor megtudta, hogy Henrietta sejtjeinek köszönhetően parányi mintából új szaruhártyát lehet kitenyészteni.

Bő harminc évvel Henrietta halála után, a sejtjein végzett kutatások feltárták, hogyan alakult ki a rákja. 1984-ben Harald zur Hausen azonosította a nemi úton terjedő humán papillómavírus 18-at (HPV 18). (Henriettának egyébként férje hűtlensége miatt szifilisze és gonorrhoeája is volt.) Hausen megfigyelte, hogy a HPV átadja a DNS-ét a gazdasejtnek, ahol az rákot előidéző fehérjéket kezd termelni. Ezek alapján létrehozta a HPV elleni vakcinát, amiért Nobel-díjat kapott. 

Nem utolsósorban, a kilencvenes években a HeLa-sejtek halhatatlanságának titkára is fény derült. Korábban is ismert volt, hogy az egészséges sejtek nagyjából ötvenszer képesek osztódni, utána elpusztulnak. A kromoszómák végén lévő DNS-lánc, a telomer ugyanis minden alkalommal rövidebb lesz. A Yale Egyetem egyik kutatója vette észre, hogy a HeLa-sejtek a telomereket újraépítő enzimet tartalmaznak, amit telomeráznak neveztek el.

Rémképek és félelmek

Henrietta családja a véletlennek köszönhetően szerzett tudomást a HeLa-sejtekről. Lawrence felesége, Bobette egyik barátnőjének a sógora épp látogatóba érkezett Washingtonból, ahol a Nemzeti Rákkutató Intézet alkalmazottja volt. A Lacks családnév hallatán elmondta, hogy évek óta dolgozik olyan sejtekkel, melyek egy Henrietta Lacks nevű nőtől származnak, aki az ötvenes években halt meg.

Senki sem tudta, mit kezdjen a hírrel. Bobette ismerte a hírhedt Tuskegee-szifiliszkísérleteket (afroamerikai munkások szifiliszét nem kezelték, hogy a betegség lefolyását vizsgálhassák) és a mendemondákat, melyek szerint a Hopkins orvosai az utcáról rabolták el az embereket a kutatásaikhoz. Day azt hitte, Henrietta életben van, Lawrence pedig felhívta a kórházat, hogy Henrietta iránt érdeklődjön.   

1973-ban, miután tudósok rájöttek, hogy a HeLa képes a levegőn, porszemcséken vagy akár ruhán keresztül terjedni, és megfertőzte a leggyakrabban használt sejtkultúrák zömét, megkeresték a családot. A sejtek származás szerinti „szortírozásához” ugyanis a legközelebbi rokonoktól vett DNS-mintákra lett volna szükség. A helyzet csak újabb zavart és félreértést szült, főként, miután a Hopkins genetikusa az angolul alig beszélő kínai asszisztensét bízta meg a feladattal. A kommunikációs akadályok miatt Day és a gyerekek azt hitték, azért van szükség a vérvételre, hogy megnézzék, rákosak-e. Deborah pánikba esett. Tudta, hogy Henrietta harmincévesen lett beteg, és mindig is rettegve gondolt saját harmincadik születésnapjára (ekkor a húszas évei elején járt, és két kicsi gyereke volt).

Henrietta Lacks története 1976-ban jelent meg először a mainstream médiában, a Rolling Stone hasábjain. Lawrence és Sonny felháborodva olvasta, mennyit keresnek mások az anyjuk sejtjein, miközben ők sokszor saját biztosításukat és gyógyszereiket sem tudták fizetni. Deborah-ban csillapíthatatlan vágy támadt, hogy végre megtudja, ki volt az anyja (vajon szoptatta őt?) és mi történt vele. Zakariyya számára szintén Henrietta hiánya volt a legfájdalmasabb: „Lehet, hogy a sejtjei segítettek másoknak, de én inkább azt mondom, bárcsak itt lett volna az anyám. (…) Most sokkal jobb ember lennék.”

Akadt azonban olyan orvos, aki együttérzéssel fordult a Lacks családhoz. Egyikük, Christoph Lengauer, a Hopkins rákkutatója a HeLa segítségével fejlesztette ki a fluoreszcens in situ hibridizáció (FISH) nevű, a kromoszómarendellenességek kimutatására szolgáló festéses eljárást. Egy Henrietta beszínezett kromoszómáiról nyomtatott és bekeretezett képet ajándékozott Deborah-nak. Nem sokkal később a laborjába is meghívta Zakariyyával együtt, ahol megmutatta nekik a HeLa-sejteket kémcsőben és mikroszkóp alá helyezve és kivetítve. Épp sikerült elkapniuk egy pillanatot is, amikor az egyik sejt kettéosztódott. Ennél közelebb csecsemőkoruk óta nem kerültek ahhoz az élményhez, hogy az anyjukból lássanak valamit, ami él.

Kié a szövet?

Annak a kérdése, hogy kinek a tulajdonát képezik a testen kívül a sejtek, ingoványos terület. A betegek sokszor nem az anyagi haszonból szeretnének részesedni, inkább arra vágynak, beleszólhassanak, mire használják fel a „részeiket”. Egyes kutatók szerint erkölcsi felelősségünk a tudomány fejlődése érdekében rendelkezésre bocsátani a szöveteinket. Mások úgy látják, nem a tudomány a legfelsőbbrendű érték a társadalomban – megelőzi például az önrendelkezési vagy a személyes szabadsághoz való jog.

2013-ban a Lacks leszármazottak megállapodtak a Nemzeti Egészségügyi Intézettel (NIH), hogy Henrietta genomjának adataihoz csak azok férhetnek ezután hozzá, akik erre megkapják az engedélyt. A család két tagja részt vehet a kérelmek elbírálásában.

Várva várt ismertség

Rebecca Skloot újságíró egy biológiaórán hallott először Henrietta Lacksről, amikor még nagyon kevesen ismerték ezt a nevet. Valami ellenállhatatlanul vonzotta, hogy megismerje és elmesélje a történetét. Tízévnyi kutatómunkával sikerült felgöngyölítenie az eseményeket. Henrietta Lacks halhatatlan élete című könyve 2010-ben jelent meg, és még ebben az évben létrehozta a Henrietta Lacks Alapítványt, amely olyan személyeket támogat, akiknek a szövetein a beleegyezésük nélkül végeztek kísérleteket.

A könyv nyomán a közelmúltban film készült, Deborah szerepében Oprah Winfrey-vel.

Olvasson tovább: