Kereső toggle

A popkultúra forradalma

50 éves a Sgt. Pepper

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Hát ennyi. Végre nem vagyok többé Beatle!” – sóhajtotta felszabadultan a huszonhárom éves George Harrison, miután a Beatles repülőgépe este 11-kor felszállt San Franciscóból, az együttes utolsó, fizető közönség előtt megrendezett koncertje után. A zenekar kulturális hatását tekintve mindez mégis egy új korszak nyitányát jelentette. A Beatles hátat fordított az élő fellépéseknek, hogy a stúdióban forradalmasítsa a modern populáris zenét. Ötven éve, 1967. június 1-jén jelent meg az Egyesült Királyságban a rockzene egyik legbefolyásosabb albuma: a Sergeant Pepper’s Lonely Hearts Club Band – az együttes zenei teljesítményének csúcspontja, egyben a hatvanas évek szexen, drogokon és keleti miszticizmuson felnőtt ellenkultúrájának mérföldköve és korhű lenyomata.

John Lennon, aki tisztában volt a pillanat jelentőségével, a Candlestick Park színpadán még sietve elkattintott magáról egy önarcképet – szelfiről ekkoriban természetesen szó sem volt –, a fotó hátterében a rajongók tömegével. A világ leghíresebb zenekara, egyszersmind korának legnagyobb hatású kulturális jelensége 1966. augusztus 29-én – nagyjából 1400 közös fellépés után – maga mögött hagyta a koncertezés taposómalmát.

A Brian Epstein menedzser kötötte turnészerződések értelmében az együttesnek évekkel korábbi popstílusú dalait kellett nap nap után, visító közönség előtt ledarálnia. Pedig a Beatles zenei identitása egészen meglepő fordulatokat vett, és új irányokban teljesedett ki. Ezt a Revolver című, alig egy hónappal korábban piacra dobott hetedik albumuk után a legszőrösebb szívű kritikusok sem vitatták. Paul McCartney mégis olyan festőkhöz hasonlította a szinte minden nap fellépő együttes tagjait, mint akiket eltiltottak az ecsettől, és most korábbi mázolmányaikkal házalva róják a vidéket.

Az Epstein akaratából kordába préselt Beatlesnek elege volt a vándoréletből, a tolakodó sajtóból, az ekkorra egyre ódivatúbb gombafrizurából (jóllehet az úgynevezett „brit invázió” zenekarai körében ez az egyenfazon még évekig népszerű volt), leginkább pedig abból, hogy saját maguk számára is csak a csendes és visszafogott japán közönség előtt derült ki, mennyire csapnivalóan játszanak már a színpadon. Erre reflektáltak később Lennon szavai: „A zenét nem is hallotta senki. Nem is volt igazi koncert, csak látványosság, ahol mi voltunk az attrakció, és a zenének semmi köze nem volt hozzá.”

Ezt részben a technika korlátai magyarázták. Manapság már nem jelent problémát, hogy bizonyos effekteket, a szalaghurkok hangzását vagy egyéb trükkösebb zenei megoldásokat digitálisan reprodukáljanak a koncerttermekben. Ezek közül nem egyet, nem kettőt, sokszor úttörő módon, és az akkori stúdiótechnika csúcsteljesítményeként elsőként a Beatles szólaltatott meg. Elévülhetetlen érdeme volt ebben George Martin producernek és többek között Geoff Emerick hangmérnök invenciózus közreműködésének. A Beatles új számainak többsége azonban menthetetlenül soványan szólalt meg nagyközönség előtt – akkoriban képtelenség volt ezeket élőben, koncerten felidézni. A pódiumon nem is igen volt más, csak a hangszereik és néhány hangfal – még kontroll-láda sem. Ám annak, hogy felhagytak a koncertezéssel, volt egy másik oka is.

Ostoba blaszfémia

A Beatles felett 1966 nyarán beborult az ég. Lennon ostoba, nagyképű és blaszfém kijelentést tett a London Evening Standard március 4-i számában: a Beatles népszerűségét Jézuséval mérte össze, és az összehasonlításból a zenekart hozta ki győztesként. Ez a megjegyzése Angliában nem sok vizet zavart, de az amerikai Délen, a Biblia-övezetben élő keresztények körében óriási felháborodást váltott ki. Ők az erre a célra rendszeresített átvevőpontokon adhatták le megsemmisítésre szánt Beatles-korongjaikat, hiszen a zenekar korábban az ő köreikben is nagy népszerűségnek örvendett.

A megszeppent Lennon magyarázkodásának nem sok foganatja volt. Annak idején, 1964 februárjában – kevesebb mint három hónappal John F. Kennedy meggyilkolása után – az Egyesült Államok depresszív és jeges atmoszférájába berobbanó Beatles pillanatok alatt meghódította az országot. 1966 forró nyarán azonban már nem csak az egykori konzervatívabb rajongók bojkottja fogadta – a bakelitmáglyák fellángolásával egy időben konkrét fenyegetések is érkeztek, többek között a Ku-Klux-Klan háza tájáról: „Terrorszervezetként ismernek minket. Megvannak az eszközeink és módszereink, hogy véget vessünk a dolognak” – nyilatkozta a társaság egyik memphisi aktivistája.

Tony Barrow, az együttes sajtófőnöke később így emlékezett vissza a baljós, feszült légkörre: „A memphisi koncert közben valaki elhajított egy petárdát, és mindenki – beleértve minket a színpad mellett és a másik három Beatles-fiút is – azonnal John irányába nézett. Abban a pillanatban nem lettünk volna meglepve, ha holtan esik össze.”

A zenekarnak egyébként a Fülöp-szigeteken lett végképp elege az Epstein szervezte utakból. A Marcos házaspár diktatórikus uralma alatt nyögő Manilában a július 4-ei délutáni és esti fellépések előtt az elnöki palotában rendezett ebédre lettek volna hivatalosak. Menedzserük azonban nem említette előttük, majd le is mondta a meghívást, mivel ezt fölösleges politikai állásfoglalásnak tekintette volna a Beatles részéről. Csakhogy ugyanezt a szervezők is elfelejtették közölni az elnöki párral, így az együttes tagjai szállodai szobájukból nézték végig, amint az állami tévé csupán a hűlt helyüket és a csalódott elnöki csemetéket mutatja az ebédlőasztal körül. Miután valahogy megúszták, hogy ezek után örökre Manilában ragadjanak, hazafelé a reptéren a fegyveres biztonságiak ordítozva taszigálták a csomagjait cipelő Lennont: „Maga csak közönséges utas! Közönséges utas!” Mire Lennon, aki ijed-tében három apáca és két szerzetes között próbált elbúj-ni, visszakérdezett: „Miért, itt a közönséges utasokat rugdosni szokták?” Amikor végre feljutottak a gépre, Paul McCartney örömében megcsókolta az ülést.

Keleti nyitás

Mivel az EMI kiadóval éppen két szerződés közötti, átmeneti időszakban voltak (újabb szerződés csak 1967. január 27-én köttetett), senki nem gyakorolt nyomást a zenészekre, hogy új anyagot rögzítsenek vagy adjanak ki. Annak ellenére, hogy az együttes tagjai végre külön útjaikat járva pihenték ki a fáradalmakat, a Beatles feloszlásáról felröppenő hírek ekkor még alaptalannak bizonyultak.

A saját művész-zenész mivoltát a többieknél racionálisabban megközelítő, meglepően széles látókörű és a londoni avantgárd világában is honos McCartney nyolcmil-liméteres Kodak filmfelvevőjével álbajuszban és hátrazselézett hajjal járta Franciaországot. Ezúttal az amatőr-filmezés rejtelmeiben merült el, míg végül Mal Evansszel, a Beatles mindenesével egy kenyai szafarin, a Kilimandzsáró lábainál kötött ki. Talán éppen az álruhás utazgatás adta az ötletet, hogy a Fab Four sztereotip és menet közben elfáradt, kimerült figurái helyett új karaktert találjon zenekarának. A Beatles tagjai végtére is be akarták bizonyítani, hogy művészileg és saját arculatukat tekintve is túlléptek a gyerekkoron.

George Harrison, akit újdonsült feleségével, Pattie Boyddal együtt a világhírű szitárművész, Ravi Shankar látott vendégül Bombayben, éppen valami ilyesmin munkálkodott, csak egész más módon. Ő, az együttes legfiatalabb tagja ekkortájt kezdett kilépni a két vezéregyéniség, Lennon és McCartney árnyékából. Önazonosságát, és az utat, amelyen egész életében kitartott, az indiai zenében és a hindu filozófiában vélte megtalálni. Talán éppen ezért őt érdekelte legkevésbé az együttes további, közös sorsa. (Még kevésbé egy mesterkélt és hamis önképet projektáló, és az igazi felnőttkornak éppen, hogy útjában álló újsütetű Beatles-arculat.)

Harrison érdeklődését már 1965 tavaszán, a Help! című film forgatása idején felkeltette a szitár és az indiai zene, amely ekkortájt – részint az ő közreműködésével – kezdett meggyökerezni a nyugati popzenében. Ez a Beatles zenei összképén is nyilvánvaló nyomot hagyott, különösen ami a Revolver hangzásvilágát illeti. Ezen szerepelt Harrison első olyan szerzeménye – a Love You To –, amely már egészében alkalmazkodott a klasszikus hindusztáni hangszereléshez és struktúrához; de indiai hatás fedezhető fel a Taxman odafelé és az I’m Only Sleeping visszafelé játszott gitárszólójától (előbbi McCartney műve) az I Want to Tell You vokálelúszásáig számos helyen. Az is egyértelmű volt, hogy a hanganyag és a dalszövegek egy része hallucinogén szerek, drogos élmények és okkult textusok – a Tibeti halottaskönyv – közvetlen hatása alatt keletkezett (Tomorrow Never Knows; She Said, She Said; I’m Only Sleeping; Doctor Robert; Got To Get You Into My Life – legtöbbjük Lennon kompozíciója).

A „pszichedelikus” kifejezést tíz évvel korábban Humphry Osmond pszichiáter használta először a tudattágító szerekre, egy Aldous Huxley-nak írt levelében. „Hogy felmérd a pokol mélységeit, vagy szárnyalj mint az angyalok, végy egy csipetnyi pszichedelikumot.” Huxley – egyébként Lennon egyik kedvenc írója – megjósolta, hogy az LSD lesz az a „szent vegyület”, amely a széles tömegek számá-ra is elérhetővé teszi majd a misztikus élményt – Isten nélkül –, egyfajta modern vallásos forradalmat előidézve. Később Timothy Leary, „az LSD apostola” hintette a szélbe ezeket a gondolatokat, melyeken kapva kapott az élet racionálisan meg nem ragadható értékeit sóváran kereső, a szüleik materialista látszatkereszténységétől meghasonlott, szellemileg talajvesztett és kiüresedett szívű baby boom-generáció.

A korábban csak az okkult kultuszok által használt hallucinogének fogyasztása éppen a racionalitás felszámolását szolgálta. Miközben az emberi psziché átlépte, „meghaladta” önnön természetes korlátait, egyúttal transzcendens erők előtt is megnyitotta magát. A Revolver záródala, a Tomorrow Never Knows minden áttételt mellőzve szólt az LSD-ről, és óriási, negatív előjelű társadalmi hatást váltott ki azzal, hogy megismertette a „szerrel” a nyugati világ fiatalságát, és széles ösvényt nyitott a keleti miszticizmus útján, amelyen – láss csodát! – megint csak a Beatles volt a zászlóvivő.

Ám a Beatles közös döntés alapján meghozott újabb szellemi fordulatára csak a Sgt. Pepper megjelenését követően, 1967. augusztus végén került sor. Ekkor utaztak Bangorba – ebbe a keleties hangzású neve ellenére Walesben található ódon városkába –, hogy egy transzcendentális meditációt propagáló tanfolyamon megismerkedjenek Maharishi Mahesh jógival. Fél évvel később, 1968 áprilisában közös indiai meditációs gyakorlatukról, Maharishi rishikeshi asramjából – spirituális táborából – azonban már Lennon is kételyek közt tért vissza Londonba.

Kifelé a skatulyából

McCartney és Evans tehát a Kenyából London felé tartó gépen ültek, amikor megszületett az új projekt ötlete: ne saját maguk legyenek, hanem önmaguk alteregói, egy „felnőtt Beatles”. Olyan új identitásokkal, amelyekben a tagok tökéletesen feloldódhatnak. Sőt, adott esetben a megszokottól teljesen eltérő stílussal rukkolhatnak elő. „Alteregóink által megengedhettük magunknak, hogy kicsit B. B. King, Stockhausen, Albert Ayler, Ravi Shankar bő-rébe bújjunk, vagy a Pet Sounds [a Beach Boys legendás albuma], esetleg a Doors stílusához hasonló számokat adjunk elő. Megtehettük, mert kibújtunk a korábban ránk kényszerített skatulyából” – nyilatkozta McCartney életrajzírójának, Barry Miles-nak.

A repülőgépen hangos gondolkodás közepette, az eléjük tett tálcán lévő „salt” és „pepper” feliratú tasakokkal babrálva hamarosan a név is megszületett: „salt and pepper” – némi asszociáció segítségével: Sergeant Pepper! Ezt kiegészítve az akkoriban divatos, kissé bizarr és kacifántos együttesnevek mintájára, már meg is volt az alteregó-zenekar teljes neve, egyben a következő album címe: Sergeant Pepper’s Lonely Hearts Club Band.

Fennmaradt azonban egy kérdőjel: képesek-e felülmúlni a Revolver kritikai és üzleti sikerét? Amikor a Beatles tagjai november vége felé kipihenten és frissen vasaltan összegyűltek az Abbey Road 2-es stúdiójában, még sejtelmük sem volt arról, hogy a következő album nemcsak felülmúlja majd korábbi lemezük sikerét, de porba dönti a popzene addigi korlátait is. Ahogy John Lennon fogalmazott később: „Fokozatos fejlődésen mentünk keresztül… Világos volt, hogy haladunk valami felé, éspedig igen jó látási viszonyok között.”

Egy kislemez dupla A-oldala

John Lennon egyébként Richard Lester rendező felkérésére Nyugat-Németországban és Spanyolországban forgatott. Gripweed káplárt alakította a How I Won the War? (Hogyan nyertem meg a háborút?) című második világháborús szatírában. A spanyolországi Almeriában látogatta meg őt Ringo, és a felvételek szüneteiben Lennon itt írta meg akusztikus gitárján prüntyögve kissé folkba hajló új dalkezdeményét, a Strawberry Fields Forevert. November 24-én ezzel a szerzeménnyel bukkant fel hosszú idő után az első stúdiótalálkozón, és ezzel kezdődtek az új lemez felvételei is. A dal struktúráját, témájátés obskúrus, álomszerű szövegvilágát tekintve is hétmérföldes lépéseket tett a pszichedélia irányába.

A George Martin felügyelte zenei megvalósítás igyekezett felvenni a versenyt Lennon fantáziájával, de a szerző végül nem volt igazán elégedett a végeredménnyel. Ennek ellenére Martin szerint a felvétel: „Valóságos hangköltemény – afféle mai Debussy.” A címben szereplő Strawberry Field utalás Lennon gyerekkorának egyik helyszínére. A liverpooli lakóhelyéhez közeli, Üdvhadsereg által fenntartott wooltoni gyermekotthon a dalban képzeletbeli menedékhely szerepét tölti be a bizonytalan, kábítószerektől réveteg szerző számára.

Az elveszett gyermekkor témáját eleveníti fel Lennon dalának párdarabja, a szintén liverpooli emlékképeket soroló, sokkal fényesebb hangzású és életörömöt sugárzó – ebben is a szerző, McCartney lelkivilágát tükröző – Penny Lane, amely címében Liverpool egyik főútvonalának nevét viseli.

A Sgt. Peppert szokás az első koncertalbumnak is tekinteni. Valóban, több szerzeményét is át- meg átszövi az „északi gyermekkor” vagy „életérzés” iránti nosztalgia (Lucy in the Sky with Diamonds; Getting Better; When I’m Sixty-Four; Good Morning, Good Morning), ami az eredeti tervek szerint egységes keretbe foglalhatta a dalok füzérét. McCartney 1995-ben ugyan cáfolta, hogy megfogalmazódott volna ilyen elképzelés, de láthatóan megfeledkezett arról (és ezt furcsa módon kevéssé szokták érvként felhozni), hogy a Strawberry Fields Forever/Penny Lane kislemez borítóján a négy tag gyermekkori fotóival jelent meg. Sajnos mivel több felvétel közül éppen az említett két dalt választották ki a következő, dupla A-oldalt tartalmazó kislemezre, a kor gyakorlata szerint ezek nem kerülhettek rá az új LP-re. A koncepció ezen a ponton tehát súlyos csorbát szenvedett –, de a réven sikerült visszanyerni azt, ami a vámon elveszett.

Képzeletbeli koncert képzeletbeli közönséggel

„Bors őrmester zenekara” nem volt több egy művészi elképzelés beteljesülésénél: a Beatlesnek esze ágában sem volt az elkészült anyaggal élőben fellépni. Mivel azonban minden együttes létezésének bázisát a koncertek, a rajongókkal való kapcsolattartás jelenti – amit a publikum el is vár –, valahogy fel kellett oldani ezt az ellentmondást. A felvételek vége felé Neil Aspinallnek, a másik Beatles-mindenesnek támadt az az ötlete, hogy a nagylemezt megnyitó Sgt. Pepper… című szám végül reprízként térjen vissza, és így kölcsönözzön koncertjelleget az albumnak. Ezután vették csak fel az átúsztatásokat, az első pillanatokban megszólaló hangolást, a közönség morajlását, értetlen nevetését vagy éppen hangos ovációját éppúgy, mint a lemezt lezáró nagyzenekari crescendo monumentális hangorkánját is. A dalok közötti szokásos 3 másodperces szünetet minimálisra csökkentették, mintha a számok egymásba folynának. (Talán érdemes megjegyezni, hogy míg a Beatles első nagylemezét egyetlen munkanap alatt rögzítették, a Sgt. Pepper 700 óra stúdióidőt emésztett fel.)

Képzeletbeli koncerthez képzeletbeli közönség is jár. Két hét alatt állt össze a lemezborító kollázsának tarkabarka, vásári színvilága, amely egyszerre reflektált az északi hagyományokra és az 1967-re kibontakozó hippimozgalomra. A rezesbandát alakító Beatles mögött ott sorakozott a bemondásos alapon kiválasztott, fotókivágásokból felkasírozott – a végeredményt tekintve mégis lelketlen, élettelen benyomást keltő – hallgatóság: Albert Einstein, Groucho Marx, Marilyn Monroe, Johnny Weissmuller, Marlene Dietrich, Bob Dylan, Tony Curtis, Marlon Brando és a többiek, önmaguk viaszfiguráit is beleértve.

George Harrison, aki a felvételek munkálatait mindvégig visszafogott távolságtartással figyelte, egyetlen nagyívű, indiai motívumokból építkező darabbal járult hozzá az albumhoz, amelyben a hindu filozófia nézőpontjából az adott kort uraló szellemi sivárságról prézsmitál. Bár Lennon „egyenesen gyönyörűnek” tartotta, a Within You, Without You fölött a rajongók többsége unottan pöckölte át a lemezjátszó gyémánttűjét. Harrison a fotók összeállításánál – érdeklődési körének megfelelően – hét guru nevét dobta be a közösbe, ebből hármat megtartottak. Ezzel szemben Mahatma Gandhit Sir Joseph Lockwood, az EMI elnöke szedette le a tablóról, nehogy felháborodást váltson ki a tengerentúli piacon, ha a szentként tisztelt függetlenségi és polgárjogi harcost együtt látják Sonny Liston ökövívóval vagy Diana Dors filmszínésznővel.

A zenekar egy részének okkult vonzalmait tükrözve szerepelt viszont a borítón a korábban már említett Aldous Huxley, a modern sátánizmus ősatyjának tartott Aleister Crowley, vagy Lewis Carroll az Alice Csodaországban írója. Utóbbi olvasmány Lennonnak és McCartney-nak egyaránt nagy kedvence volt. Az Alice hatása erősen érezhető a Lucy in the Sky with Diamonds (Lucy a gyémántos égen) szövegén, amit szokásuk szerint egymásnak dobált szóképekből ütöttek össze. A címet Juliannek, Lennon akkoriban négyéves kisfiának óvodai krétarajza ihlette, és ha hihetünk a szerzők későbbi nyilatkozatainak, a cím kezdőbetűiben rejlő, LSD-re tett utaláson maguk is elcsodálkoztak. A dal azonban – amelynek lejátszását az A Day in the Life-fal együtt több rádióállomás is megtagadta – a drogkultúra emblematikus alkotása lett.

Ok nélkül lázadók

Aki 1967. június elején Haight-Ashbury vagy London napfényben úszó utcáit járta, a kitárt ablakokból innen is, onnan is a Sgt. Pepper kiszűrődő hangfoszlányait hallhatta. A lemez megjelenése jelentős kulturális eseménynek számított. Felnőtt egy generáció, amely nem szenvedte meg, csak hallomásból ismerte a második világ-háborút. Nem akarta többé az apák háborús történeteit hallgatni – sokkal jobban érdekelte a jövő, és az, hogy maga mögött hagyja a szegénységet és a nélkülözést. A háborút követő demográfiai robbanás jómódban élő, de céltalanul bolyongó tizenévesek, az „ok nélkül lázadók” ezreit hajtotta az utcára – és a lemezboltokba, hogy a Beatles zenéjében megtalálják azt az élményt, amely mögé felsorakozhatnak.

Ian MacDonald, A fejek forradalma (Revolution in the Head) című kitűnő munkájában így foglalja össze az albumról alkotott véleményét: „A Sgt. Pepper hatására transzcendens borzongás futott végig a világon: az emberek szinte fizikailag, a bőrükön érezték, hogy egyik korszellem átadja helyét a másiknak. (…) Ostobaság volna úgy tenni, mintha nem az LSD formálta volna ilyenre a Sgt. Peppert. A lemez hangzása (…) mindmáig a pszichedelikus élmény leghitelesebb akusztikus megjelenítése. (…) A kor spirituális hangulatát nem a Sgt. Pepper teremtette meg, de szinte tökéletesen tükrözte, ezáltal felerősítette és szétsugározta az egész világon.”

Az ifjúsági ellenkultúra forradalmi napjait élte, bár Lennon bevallása szerint a Beatles soha nem hitegette magát azzal, hogy ők irányítanák ezt a „forradalmat”. „Egy hajóban eveztünk… Benne voltunk a felfedezésben. Az akkori változások velünk is ugyanúgy megtörténtek… Szóval, csak beszámoltunk arról, amit láttunk, és más esetleg nem látott. A Beatles csak ott csücsült az árbockosárban.”

Olvasson tovább: