Kereső toggle

 Deborah: Elvesztette a szeretteit, de a hitét nem

A nigériai dzsihádista terror ismeretlen áldozatai

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Deborah Shettima a nigériai Maiduguriban, a Boko Haram terrorszervezet szülővárosában élt azóta, hogy a lázadó mozgalom 2009-ben gyors növekedésnek indult. Már az is csoda volt, hogy túlélte az állandó harcokat, öngyilkos robbantásokat és merényleteket. Még nagyobb csoda, hogy meg tudta őrizni hitét azt követően is, hogy a Boko Haram megfosztotta minden családtagjától. A keresztény asszonynak - sok más szenvedő társához hasonlóan - az Open Doors emberi jogi szervezet segített talpon maradni.

2012. április 25-én a Boko Haram fegyveres támadói berontottak Deborah Shettima házába (a nevet biztonsági okokból megváltoztattuk). Szeme láttára lelőtték és megölték a férjét, valamint elrabolták két leánygyermekét, a hét-éves Tabitah-t és a kilencéves Sarah-t. Deborah végig könyörgött nekik, hogy engedjék el a leányait, de az egyetlen válasz, amit kapott, az volt, hogy az egyik terrorista puskatussal arcba verte, mire eszméletlenül a földre zuhant.

Három hónappal később újra a terrorszervezet támogatói törtek be az otthonába. Ekkor megölték Deborah egyetlen fiát. Ezek a lesújtó események mélyen megrázták Deborah-t, és a környezetében mindenki csodálta, hogyan tudta egyáltalán megőrizni a hitét.

Deborah muszlim hitről tért át a kereszténységre, és családja akarata ellenére ment férjhez. Nem várt tőlük segítséget az őt ért csapások után, és nem volt meglepve, hogy a tragédiát rokonai arra akarták felhasználni, hogy visszatérítsék az iszlám hitre. Muszlim szomszédai szintén megfenyegették őt. Azonban ahelyett, hogy engedett volna a követeléseiknek, úgy döntött, hogy elköltözik. A férje által épített házat minden fájdalmas emlékével együtt otthagyta, és másutt bérelt lakást magának.

„Nehéz körülmények között élek – mondta az Open Doors aktivistáinak, amikor meglátogatták. A hitét azonban nem adta fel. – Elfogadtam Krisztust, és amíg élek, keresztény maradok. Nem számít, milyen fenyegetés ér” – jelentette ki bátran.

A szenvedések nemcsak megviselték, hanem éretté is tették Deborah-t. Kijelentette: „Az élet nem volt kíméletes hozzám, de az Úr kegyelme által tovább tudok menni. A helyzetem, és amit átéltem, nem azt jelenti, hogy Isten nem törődik velem. Törődik. És ezért dicsérem Őt még ebben a helyzetben is. Ki tudja? Talán jóra fordítja a helyzetemet, mert szeret engem, én pedig soha nem fogom elhagyni Őt.”

Semmi önsajnálatot nem lehetett felfedezni a viselkedésében, inkább ő maga is csodálkozott azon, hogy túlélte a támadásokat. Ennek magyarázatát igazából akkor értette meg, amikor hallotta, hogy sok hívő világszerte imádkozik érte. Váratlanul érte, amikor az Open Doors egyik stábja a harcok sújtotta Maiduguriba érkezett, és az aktivisták őt is felkeresték. Deborah hálás volt a támogatásért, amit kapott, de a látogatóknak is megrendítő, ugyanakkor felemelő  volt, amit láttak nála.

Az elmúlt négy év megviselte az özvegyasszonyt, aki aggasztó módon lefogyott. „Mindig sírtam, amikor eszembe jutottak a leányaim. Sokszor szinte a szememet kisírtam éjszakánként, miközben vártam, hogy Isten a megsegítésemre siet. Várom, hogy megmutassa kegyelmét ebben a helyzetben, de tudom, hogy a szerető Mennyei Atyám meghallgatja a kérésem” – mondta. Az Open Doors segítsége éppen a megfelelő pillanatban érkezett, mert a lakás tulajdonosa kétszeresére emelte a lakbért, ezért Deborah hamarosan az utcára került volna. „Honnan is szereztem volna pénzt? A régi otthonomba nem térhetek vissza, a fájdalmas emlékeket sem tudnám elviselni. Hálás vagyok, hogy itt maradhattam” – folytatta. 

Világszerte sokan imádkoztak Deborah-ért, miután története ismertté vált. A képeslapokat, amelyeket a keresztény hívőktől kapott, a szobája falára tűzte. „Bár továbbra is rettegek a leányaim sorsa miatt, akik a Boko Haram markában vannak, ezek az üzenetek azt közvetítik a számomra, hogy keresztények sokasága áll mellettünk imában. Lehet, hogy nem ismerem őket, sem a körülményeiket, de hiszem, hogy a hitük és az imáik megtartanak engem. Időnként elegem van az életből, és inkább a halált kívánom, mintsem az életet. Amikor azonban elolvasok egy ilyen üzenetet, az emlékeztet arra, hogy az emberek imádkoznak – és így megváltoznak az érzéseim. Másként kezdek nézni a világra, és ez nagy áldás. Még ha nem is látnám viszont a lányaimat ebben az életben, tudom, hogy Jézus lábánál találkozni fogunk.”

Olvasson tovább: