Kereső toggle

Cipőkereskedőből prédikátor

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

180 éve született Dwight Lyman Moody (1837-1899), aki élete során több mint százmillió emberhez juttatta el az evangélium üzenetét. A korán félárvaságra jutott, mélyszegény háttérből érkező, aluliskolázott fiatalemberről senki nem gondolta volna, hogy Oxfordban, Cambridge-ben fog prédikálni, és olyan gyümölcsöző életpályát fut majd be, amelynek szellemi öröksége még a 21. századra is kihat. Az általa alapított gyülekezet, iskolák, könyvkiadó jelenleg is működnek. Moody igehirdetése nagymértékben formálta a 19. századi Amerikát és a fejlett világot, munkásságát amerikai elnökök is méltatták. Története arra is választ ad, hogy valójában milyen emberek alakították – és tették naggyá – az Egyesült Államokat az elmúlt évszázadokban.

Egy unitárius család hatodik gyermekeként született 1837 februárjában Dwight Lyman Moody a Massachusetts államban található Northfieldben. A település három állam találkozásánál helyezkedik el New Yorktól Északra, nem messze attól a helytől, ahol Jonathan Edward szolgált az első Nagy ébredési hullám (Great Awakening) során az 1730-as években.

Moody abban az évben született, amelyben Charles Dickens befejezte világhírű regényét, a korrajzként is értelmezhető Twist Olivért. Az ipari forradalmak hajnalán, amikor új amerikai városok születtek, vagy éppen a meglevők népessége növekedett drasztikusan, jelentős rétegek küszködtek a szegénységgel. Moody is viszontagságos körülmények között nevelkedett, élettörténete pedig nem kevésbé könyvbe – avagy filmbe – illő, mint az említett regényhősé. Ráadásul olyan, valódi történet az övé, amely az evangélium nyomán lett sikeressé.

Az árral szemben

A kiindulópont egy hőssé vált anya, aki a tragikus sorscsapások idején sem adta fel, hanem megkapaszkodott a Biblia ígéreteiben. A nélkülözés akkor köszöntött be a Moody család életébe, amikor Dwight négyéves korában elveszítette az apját – értelemszerűen Betsey Moody pedig a negyvenegy éves férjét. A farmot, ahol tíz év alatt hét gyermeke született, Edwin, az apa, kölcsönből vásárolta, és  kőművesmunkáinak jövedelméből még nem tudta rendezni a tartozást. Felesége, a puritán családból származó Betsey ikreket szült az apa halála után, így kilenc kiskorú gyermek és egy vissza nem fizetett kölcsön maradt az özvegyre. „Lehetetlen ekkora családot egyedül felnevelni” – mondták a szomszédok, és azt tanácsolták, hogy adja örökbe a gyermekeit. Máskülönben – tették hozzá – „a fiúk börtönben végzik vagy pedig akasztófán”. Dwight anyját azonban keményebb fából faragták. Ismerte a Bibliában olvasható ígéretet, miszerint Isten az özvegyek és az árvák gyámolítója. Így felelt: „Amíg a két karomat emelni tudom, addig nem teszem.” Esténként ugyan sírásba fordult bánata, de a gyermekei előtt mindig vidámnak mutatkozott. Még az sem tudta megtörni, hogy négy nappal az ikrek megszületése után megjelent a család hitelezője, hogy behajtsa rajtuk egyéves adósságát. Betsey egy kis időt kért a tartozás rendezésére, a látogató pedig szitokáradattal távozott. Rokonok, ismerősök és egy kongregacionalista lelkész, Oliver Everett segítségével sikerült túlélni ezeket a viszontagságos éveket, amelyeket olyan téli napok is jellemeztek, amikor a gyerekeknek az iskolakezdésig ágyban kellett maradniuk a hideg miatt – a hitelezők ugyanis még a tűzifát is elvitték.

Betsey Moody családja azonban nem esett szét, az anya mélyen gyökerező szeretetben alapozta meg a gyermekek jövőjét. Dwight ebből erőt merített, és később is, amikor csak tehette, mindig meglátogatta az anyját. „Ha mindenkinek ilyen anyja lenne, mint amilyen az enyém volt, (….) nem volna szükség börtönökre” – mondta Dwight Moody anyja temetésén, aki kilencvenkét évesen távozott a földi létből.

A bostoni fordulat

Dwight az elemi iskolát csak  tízéves koráig folytathatta. Munkába kellett állnia a megélhetésért: teheneket gondozott, tűzifát hordott heti egy cent fizetésért. Tizenhét éves korában azonban elege lett a vidéki perspektívából, és Bostonba, a nagyvárosba költözött. Ez önmagában is kihívást jelentett egy vidéki, képzetlen, rosszul öltözött és kommunikációs nehézségekkel küzdő, lapos pénztárcájú tinédzserfiú számára. Céljai, érthető módon, főként anyagiak voltak: kitörni a szegénységből, sőt, összegyűjteni egy nagyobb összeget, százezer dollárt.

A kor dinamikája, gazdasága, találmányok hozta forradalmi változások (gőzgép, vasút, távíró…) és az urbanizáció kedvező körülményeknek tűntek a tervei megvalósítására. Főleg, miután nagybátyja, Samuel Holton cipőkereskedésében jövedelmező munkát is kapott. „Uncle Sam” azonban feltételhez kötötte a munkaviszony létesítését: unokaöccsének vasárnaponként el kellett járnia a Vernon-hegyi Kongregacionalista Gyülekezetbe, valamint részt kell vennie a vasárnapi iskola óráin.

A Vernon-hegyi gyülekezet akkoriban fontos ébredési központnak számított Edward N. Kirk vezetésével. A fiú mégis értetlenül hallgatta a prédikációkat, és a gyülekezetben aludta ki a dolgos hétköznapok fáradalmait. Dwight szívét nem a magas teológia képzettséggel rendelkező lelkész, hanem a vasárnapi iskola laikus tanára, Edward Kimball által érintette meg az evangélium üzenete. Dwight egy alkalommal kínos helyzetbe került, amikor a vasárnapi iskolai foglalkozáson a János evangéliumot valahol az Ószövetségben kereste. A többiek biztos kinevették volna, Edward Kimball azonban mély empátiától vezéreltetve, ügyesen kimentette őt a megszégyenítő szituációból: saját Bibliáját adta oda neki a megfelelő résznél kinyitva. Kimball ezután a cipőüzletben is felkereste őt, és elé tárta Krisztus szeretetét. „Nem emlékszem már, hogy milyen szavakat használt, azonban erőt éreztem, amint a vállamra tette a kezét…” – emlékezett vissza Dwight a történetre, amely a fordulópontot jelentette számára, és hamarosan átadta az életét Megváltójának. Szívében kigyulladt a fény, elméje azonban még annyira zavaros volt, hogy egyszerű teológiai kérdésekre sem tudta a választ. A gyülekezetbe csak egy év tanulás után fogadták el teljes értékű tagnak 1856-ban.

Szelek városa

Dwight nagyobb üzleti sikerre vágyott, és „Nyugatra”, azaz a Bostontól ezer mérföldre (másfél ezer kilométerre) lévő Chicagóba utazott. A „Szeles város” (Windy city) akkor még csak néhány évtizedes múltra nézhetett vissza, azonban dinamikus fejlődésnek, népességnövekedésnek nézett elébe. Dwight döntése jónak bizonyult, mert a cipőüzlet egyre jobban virágzott, a profitját pedig ingatlanba fektetve megsokszorozta a hasznát. „Többet keresek itt egy hét alatt, mint Bostonban egy egész hónapban” – írta édesanyjának, és összegyűjtött több ezer dollárt. Azonban ennél is nagyobb izgalommal töltötte el az, hogy a környék szegénynegyedében hirdethette az evangéliumot. Gyermekkori tapasztalatai mélyen a lelkébe ivódtak, és együttérzéssel tudta megszólítani a fiatalokat. Hamarosan olyan létszámban gyülekeztek köréje, hogy saját vasárnapi iskolát létesített számukra 1858-ban. Először még egy üres kocsmahelyiségben, később a város tulajdonában lévő északi vásárcsarnokban jöttek össze Chicago polgármesterének a támogatásával. Létszámuk hamarosan elérte az 1500-at, és szükségessé vált egy saját épület felállítása. Dwight alkalmazta az üzleti életben szerzett tapasztalatait, és 40 ezer, egyenként 25 centért árusított részvényt bocsátott ki az „Északi Vásárcsarnoki Vasárnapi Iskolai Egyesülete” financiális alapjai számára. Az intézmény létrejött, és olyan népszerűvé vált, hogy még az elnökjelölt Abraham Lincoln is meglátogatta őket.

Moody tanításaiban és prédikációiban nem felekezeti tanokat hirdetett, hanem a lehető legegyszerűbb bibliamagyarázattal szolgált. Evangelizációs szolgálatát nagyra értékelték a más felekezethez tartozók is. Az iskola módszereihez tartozott, hogy a diákok szabadon átmehettek egyik osztályból a másikba, így sikerült kiszűrnie az alkalmatlan tanárokat, akinek az osztálytermei hamar kiürültek.

Chicagóban Moody nagy lendülettel kapcsolódott be a Keresztény Ifjúsági Egyesület (Young Man’s Christian Association – YMCA) munkájába is. (Női változata a Young Woman’s Christian Association – YWCA.)

A szervezet hamarosan világméretűvé vált, első magyar szervezete például 1883-ban alakult meg Budapesti KIE – Keresztyén Ifjak Egyesülete – néven.

Az YMCA intézményes keretei tették lehetővé, hogy az 1861–65 közötti amerikai polgárháború idején lelkészi munkát végezzen a katonák között. Moody nem tett különbséget az északi és a déli csapatok katonái között, hanem az uniformis színétől függetlenül télen-nyáron ott volt a frontokon, a kórházakban vagy a börtönökben, hogy lelkészi és emberi segítségben részesítse a katonákat. Máskor, tűzszünet idején, bibliaórákat tartott nekik, vagy éppen a sátraikban látogatta meg őket. 1861-ben már feladta a biztos megélhetést nyújtó üzleti vállalkozását, és teljes idejét a lelkészi szolgálatra szánta. Munkája közben ismerte meg Emma Charlotte Revellt, akivel 1862-ben esküdtek örök hűséget, és aki három gyermeknek adott életet.

Moody vezetése alatt az YMCA az egész városban hathatós munkát végzett. Létszámuk folyamatosan növekedett, és 1864-ben az Illinois-úti Független Gyülekezet megalakulásába torkollott. S noha a következő évben az épület leégett, egy év múlva felavatták a következő gyülekezeti házat, amely sok tekintetben felülmúlta az elsőt. Moodyt 1865-ben az YMCA elnökévé választották, aki az evangelizáción kívül is mindent megtett a szükségben lévők támogatására – például munkaközvetítő hivatallal segítette az álláskeresést.

Nemzetközi vizeken

Moody életét az intuitív döntések jellemezték. Prédikációira úgy készült, hogy vett néhány borítékot, és ráírta a központi témát („23. zsoltár”, „mennyország” stb.), azután minden, a témához illő feljegyzést, újságcikket, kommentárt, illusztratív anyagot, tanításokból kimásolt részletet az adott borítékban helyezett el. Prédikációja előtt átfutotta a tartalmát, s kiválogatta azokat az anyagokat, amelyekről beszélni akart, majd ezekből vázlatot készített magának. A kulcsszavakat papírszalagokra írta, és azokat gumiszalaggal a Bibliájához erősítette. 

Iskolázatlanságát, beszédben elkövetett nyelvtani hibáit sokan szóvá tették. Egyszer egy kritikusának így felelt: „Sok fogyatékosságom van, de megteszem, ami tőlem telik. Önnek azonban kiváló nyelvtani tudása van, de mit tett már vele Jézusért?” S valóban, hibái ellenére nemzetközi szolgálata is kialakult: 1867-ben Nagy-Britanniába utazott, ahol találkozott Charles H. Spurgeon baptista „prédikátorfejedelemmel” és az árvaházalapító Müller Györggyel. Személyes ismeretséget kötött egy vagány prédikátorral, Harry Moorhouse-szal is, aki nagy hatással volt rá és prédikációinak stílusára.

A következő útra, egy angliai evangelizációra 1870-ben került sor, amikor már Ira D. Sankey énekessel együtt szolgált, sokkal eredményesebben, mint korábban. Moody és Sankey újabb evangelizációs útjukon 1873-ban Anglián kívül Írországba és Skóciába is eljutottak. Moody kapcsolatokat épített a helyi gyülekezetek pásztoraival is, hogy a megtérők hitbéli gondozást kapjanak. Meglátása szerint ugyanis nem elég csupán megtérésre vezetni az embereket, hanem Jézus szavai alapján tanítványokká is kell tenni őket.

1875-ben tért vissza Amerikába, ahol szintén sokat utazott, és ébredési összejöveteleket vezetett. Egy ilyen alkalommal édesanyja is megtért. Szülővárosában, Northfieldben telepedett le véglegesen, ahol megalapította a Northfield Seminaryt leányoknak 1879-ben, és a Mount Hermon Schoolt fiúknak 1881-ben. 1886-ban alapította meg a Chicago Evangelizációs Társaságot, amely később a Moody Bibliaiskola nevet kapta. Ez bővült ki a keresztény irodalom terjesztésére létrehozott kiadóval (ma Moody Kiadó). Northfieldben rendszeresen nyári konferenciákat szervezett a Biblia tanulmányozása, valamint az evangélium hirdetése céljából, ezekből újabb missziós irányultságú diákszervezet nőtt ki (Student Volunteer Movement). Moody fontosnak látta más oktatási intézetek támogatását is, még ha neki nem is adatott meg, hogy magasabb szinten tanuljon.

1893-ban világeseménynek számított az Amerika felfedezésének 400. évfordulója alkalmából megrendezett Chicagói Világkiállítás (World’s Columbian Exposition), amelynek napi látogatottsága meghaladta a 100 ezer főt. Moody és munkatársai ekkor 6 hónapos evangelizációs kampányt szerveztek, melynek során hetente mintegy 150 ezer embernek hirdették a jó hírt.

Moody a természetes életben is megtalálta az örömöt, kikapcsolódást. Szívesen kertészkedett, és a csirkéi között is jól érezte magát. Szerette az élet megnyilvánulásait szemlélni, akár a növény, akár az állatvilágban. Kísérleteket végzett haszonnövényekkel is, és családokat látott el főzeléknek való zöldségekkel. Az általa alapított iskolához pedig egy egész „háztájit” csatolt bárányokkal, tehenekkel, különféle baromfifajtákkal a diákok élelmezése céljából. Legnagyobb örömöt azonban a családja jelentette számára, unokáit pedig rajongásig szerette.

Életének utolsó evangelizációs kampánya Kansas Cityben (Missouri) volt 1899 novemberében. Itt alkalmanként 15 ezer embernek prédikált. Utolsó hónapjaiban keveset mozgott, és 14 kiló túlsúlyt szedett fel, ami rontott egészségi állapotán. Nem sokkal az ezredforduló előtt, december 22-én költözött el a földi életből. Munkatársainak becslése szerint élete során kb. millió kilomérföldet utazott és több mint százmillió embernek hirdette az evangéliumot.

Az elnökök is felsorakoztak

D. L. Moody temetésére az USA 25. elnöke, William McKinley küldött részvéttáviratot Emmának, az özvegynek, majd többször találkozott a Fehér Házban Moody fiával, Willel. Beszélgetéseik során méltatta a prédikátor munkásságát, amelyet az elnök történelemformálónak ítélt. 1901-ben McKinley fegyveres merénylet áldozatá-vá lett, utódja, Theodore Roosevelt pedig továbbra is nyitva tartotta a Fehér Ház ajtaját Will Moody előtt. Sőt, az elnök rendszeresen ellátogatott a Northfieldi konferenciákra, s nagy tisztességben részesítette Moodyt. 1914-ben az USA 28. elnöke, Woodrow Wilson dicsekedett el azzal, hogy korábban személyesen is találkozhatott Moodyval, és kifejezte őszinte nagyrabecsülését az iránt a munka iránt, amelyet rajta keresztül végzett el a Mindenható.

Olvasson tovább: