Kereső toggle

Most tudok igazán kibontakozni

Beszélgetés Radics Gigivel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Sok fiatal szeretne híres lenni. Fontos kérdés, hogy az emberben van-e istenadta tehetség, de sajnos ez nem mindig elég, küzdeni is kell az álmokért. Lényeges viszont, hogy ne csak álmodni merjünk, tegyünk is a sikerért. Ez sokszor nagyon nehéz, mert erős akaratra van szükség – mondja Radics Gigi énekesnő, aki nyolcéves kora óta színpadon áll, és motivációs roadshow-kon is megosztja tapasztalatait roma és nem roma fiatalokkal egyaránt.

Hogyan jutottál el odáig, hogy a Dal 2017 döntője alkalmából Quincy Jones kiemelt téged a saját Facebook-oldalán?

– Ez nekem is elképesztően sokat jelent, hogy egy ilyen kaliberű embert ismerhetek, aki olyan világsztárokkal dolgozott együtt, mint Michael Jackson, Ray Charles vagy Frank Sinatra. Havonta egyszer egymásra írunk, hogy ki hogy van, és így elmondtam neki, hogy lesz ez a verseny, készülök rá nagyon, és izgulok, mert a See it Through című saját dalommal indulok. Ő pedig észben tartotta, hogy mikor van a döntő, és előtte való éjjel kiposztolta, hogy nagyon sok sikert holnapra. Ez nekem szinte felfoghatatlan volt.

Végül nem te nyertél.

– Pápai Joci megérdemelten nyert, ő egy nagyon jószívű ember, kitűnő zenész, nagyon örültem a sikerének. Vele együtt kerültem be az első négybe egy erős mezőnyben, ez így volt rendben.

Quincy Jonesszal hogyan ismertétek meg egymást?

– Mint kiderült, valaki elküldte neki két megasztáros videómat. Aztán egyszer, amikor épp utaztunk egy fellépésre, jött egy e-mail, hogy Quincy Jones, a világ egyik legnagyobb zenei producere nem gondolta volna, hogy egy 15 éves lány még könnyeket tud csalni a szemébe. Azt hittem, hogy valaki szórakozik velünk. Pedig a hír igaz volt, annyira, hogy három hétre rá már a Montreux-i Jazz Fesztiválon énekeltem, ahová Quincy hívott meg személyesen. Los Angelesben is többször találkoztunk a házában, mert amikor kint voltunk a családommal, meghívott minket vendégségbe. Szóval abszurd az egész történet.

A Megasztár első díjazottjaként jutottál ki Amerikába. Hogyan érezted magad kint?

– Nagy élmény volt, már csak amiatt is, mert Amerika az őshazája azoknak a zenei stílusoknak, amelyek nagyon közel állnak hozzám: az R&B, a soul, a gospel. Nagyon szerettem volna eljutni olyan helyekre, ahol ez a zene szól, kicsit próbálkozni, akár fellépni jammelős formációkban, ami az angol nyelvtanulás szempontjából is hasznos volt.

Mi az, hogy jammelős hely?

– Amikor olyan zenészek társaságában énekelek, akik nem ismerik egymást. Ez egy spontán helyzet, ami ott alakul ki. Jazz Monday a hely neve, ahol én is énekeltem, ott bárki bármikor beállhat, bármi megtörténhet: Stevie Wonderrel is ott találkoztam. Egyszerűen kíváncsi voltam, hogyan reagálják le, hogy azt a zenei stílust éneklem, amit igazából ők teremtettek meg. Mindenki fekete volt ott, mi voltunk a családommal az egyetlen fehérek. Nagyon tetszett nekik, amit énekeltem: amikor lement a dal, mindenki odajött gratulálni. Ott rendkívül közvetlenek az emberek.

Szoktál még énekórákat venni?

– Lengyel Judit volt az énektanárom nyolctól tizenöt éves koromig, jártam szolfézsra és zongorázni is, szóval sikerült elsajátítanom a zenei alapokat. Később nem láttam szükségét további énekóráknak – különösen, hogy más tanárokkal való próbálkozásaim során voltak olyan elvárások, amik nem tettek jót a hangomnak.

Persze az ember holtig tanul, akár a netről is. Én nagyon szeretek böngészni az interneten számomra ismeretlen énekesek után.

Kicsit olyan ez, ahogyan a nagy zenészgeneráció tagjai tanultak, akik az ötvenes években a rádióban, lemezeken hallott zenéket leutánozták otthon a gitárjukon…

– Igen, legjobban másoktól lehet tanulni, mindenkitől valamit, amit aztán összeraksz egy egésszé.

Mennyire használod ma a szolfézst?

– Az elektronika már annyira felfejlődött, hogy nincs arra szükség, hogy kottákból tanuljam meg a dolgokat. De most fogok érettségizni, és az egyik vizsgatárgyam az ének, amiben szolfézs is lesz – remélem, megmaradt belőle valami.

Érettségi után akarsz-e továbbtanulni?

– Egyelőre az érettségi a fő cél. Hála Istennek, elértem már valamit az életben, ráadásul abban, amit nagyon szeretek, és amihez nem is feltétlenül kell érettségi, de tudom, hogy ez egy fontos dolog, és azért, hogy emberszámba vegyenek, meg fogom csinálni. Később zenei téren szeretnék továbbtanulni, az is lehet, hogy Amerikában.

Hogyan tudod beiktatni a tanulást az életedbe?

– Mindig versenyt futok az idővel. Szerencsére a szüleim kiskoromtól igyekeztek ránevelni a szigorú napirendre: délelőtt suli, délután zeneiskola, este edzés, utána otthon leckeírás. Megtanultam, hogy nagyon tudatosan osszak be minden percet, s ez a fegyelmezettség most az érettségihez is nagyon kell – többek között emiatt is nagyon hálás vagyok a szüleimnek.

Most ugye, a családod menedzsel téged?

– Igen, két éve menedzsmentet váltottam, így az apukám lett a menedzserem, a legjobb barátom a marketingesem, sőt szövegíróm, az öcsém a fotósom, a barátom a zongoristám, és így tovább, szóval csupa hozzám közel álló ember vesz körül. Ők abszolút támogatnak mindenben, engednek kibontakozni. Nagyon sokat köszönhetek az előző csapatnak is, akik a Megasztár után menedzseltek engem, de nekik nagyon határozott elképzelésük volt arról, hogy mi az, ami piacképes. Amit én szerettem volna, az szerintük nem volt az, így kicsit elnyomva éreztem magam.

Saját útról beszélsz, de a Megasztár inkább a világsikerek újraéneklését jelentette. Nem akartad ezt lerázni soha?

– Nem, mert nagyon jó volt egy csomó stílusban kipróbálni magam. A verseny alatt sok minden megváltozott, a zenei stílusom, ízlésvilágom is csiszolódott, és lett egy elképzelésem arról, hogyan lépjek tovább ezen a pályán. A Vadonatúj érzés című dalom nagy áttörés volt utána, de mégis úgy éreztem, hogy valami mást szeretnék. A pop uralja a világot, én meg nagyon szeretem a kicsit elvontabb zenei stílusokat, de mindezt úgy kell vegyíteni, hogy az emberek is el tudják fogadni azt, amit az előadó szeret. Ez nem könnyű feladat.

Kiskorod óta színpadon énekelsz. Soha nem érezted úgy, hogy kimaradt a gyerekkorod?

– Nem, arra emlékszem, hogy sokat játszottam az öcsémmel és a barátnőimmel, ugyanúgy, mint bárki más. Volt gyerekkorom, de a zene mindennél jobban kitöltötte az életemet, nem éreztem azt, hogy vesztenék bármit is. De valóban érettebb lettem a koromnál. Amikor a családommal a Megasztár után felköltöztünk Budapestre, és beiratkoztam egy nappali tagozatos gimnáziumba, az elég nehéz időszak volt. Akkor realizáltam azt, hogy a többiek tudásban sokkal előrébb vannak nálam. De ha zenéről volt szó, akkor én voltam tapasztaltabb az átlagnál. Két hétig suliba jártam, három hetet hiányoztam, így se tanulni, se barátkozni nem volt könnyű. Végül magántanuló lettem, ez sokkal összeegyeztethetőbb volt az állandó fellépésekkel.

A szüleid mindig támogattak ezen a pályán?

– Igen: édesapám fedezte fel a tehetségemet már hatéves koromban. Ő maga is zenész és énekes volt, ebből tartotta el a családot is. Egyszer egy foniátriai vizsgálaton közölték vele, hogy baj van a hangszálaival, és ha nem hagyja abba az éneklést, akkor meg is némulhat. Onnantól kezdve csak zenélt. Amikor egyszer otthon zongorázott, meghallotta, hogy én a kisszobában éneklek azokra a harmóniákra, amiket ő lefogott. Átjött, és mondta, gyere csak ide, és akkor elkezdtem énekelni neki. Az volt a szerencsém, hogy ő felismerte és támogatta a tehetségemet, mert én mindig arról álmodoztam, hogy elismert énekes leszek. Nyolcéves koromban édesapám már zenekart alapított nekem, és jártunk mindenfelé az országban. Így már gyerekként nagy rutint szereztem az akkori zenekarom mellett, akik még ingyen is eljöttek velünk, hogy segítsenek ismertté válni.

Te kislányként tényleg élvezted ezt az életet?

– Soha nem éreztem úgy, hogy ez rám lenne erőltetve. Szokták kérdezni, hogy nem az édesapád volt az, aki rajtad keresztül szerette volna megvalósítani az álmát? Nem, ő csak hozzásegített ahhoz, amit én nagyon szerettem volna – egy pillanatig sem éreztem ezt kényszerhelyzetnek. A színpadra állást sem, a gyakorlást sem. Én imádtam ezt, minden pillanatomat ez töltötte ki, és állandóan a zene járt a fejemben.

Hol laktatok akkoriban?

– Salgótarján mellett, Endrefalván, egy kis faluban nőttem fel. Nagyon szerettem ott lakni, az egy igazi kis közösség volt.

A veled egykorú roma lányoknak gyakran már családjuk van. Hogyan fogadta a környezeted a te „önmegvalósításodat”?

– Azt tapasztaltam, hogy amikor hazamegyek, akkor azok az emberek, akik tradicionális módon élnek, nagyon büszkék rám. Köztudott, hogy roma vagyok, és romák között nőttem fel: olyan suliba jártam, ahol 99 százalékban roma gyerekek tanultak, és én nagyon szerettem köztük lenni. Sokan közülük egész fiatalon családot alapítottak: kijárták a nyolc osztályt, aztán önállósodtak. Egy kis faluban, ahol nem sok egyéb lehetőség van, ez elég gyakori. Az unokatestvéreim között is van rá példa, hogy egészen fiatalon szültek. Nekem ez nem volt a fejemben soha, hogy én ott szeretnék maradni és családot alapítani valakivel, mert teljesen más volt az életképem.

A jövőt illetően is?

– Nem, mivel én is szeretnék majd családot, de úgy gondolom, hogy ez most még korai lenne, mert kaptam Istentől egy olyan tehetséget, amiért hálásnak kell lennem, és amit meg kell osztanom az emberekkel. Fontosnak tartom, hogy valaki fiatalon legyen anya, ha nem is 15-16 évesen, de 25-26 évesen már igen, mert akkor még nincs nagy korkülönbség közte és a gyermeke között. Nekem egy nagyon pozitív családképem van: a szüleim, akik nagyon szeretik egymást, 22 éve együtt vannak, kitartanak egymás mellett, ez nekem egy rendkívüli példa, amit nagyon szeretnék úgy csinálni, ahogy ők.

A közönséged körében sok a roma?

– Úgy gondolom, hogy igen, mert sok pozitív hangvételű levelet kapok romáktól – mi úgy mondjuk egymás között, hogy testvérektől –, hogy milyen jó, hogy elértem valamit úgy, hogy közülük indultam. Ez nagyon jólesik. Az is érdekes, hogy ha elmegyünk egy olyan rendezvényre, ahol sok roma van, akkor már nem kiabálják be nekem, hogy énekeljek valami pattogósat – régen ez így volt, mert tudni kell, hogy itthon előtérben van a mulatós zene, amit nagyon szeretnek a romák is –, hanem most már azokat a dalokat várják, amik a sajátjaim, akár egy Aretha Franklin-dalt is. Velem együtt, rajtam keresztül megszerették és értékelik azt, ami nekem fontos, ami elképesztően nagy dolog.

Neked volt a romaságodból hátrányod valaha?

– Nem éreztem igazából, vagy csak nagyon ritkán. Egyszer nagyon régen, amikor elindultunk fellépésre, elment mellettünk egy nagy autó, és kikiabálták, hogy „büdös cigányok”. Ezt nem tudtam hova tenni, és ennek hatására született a Barna lány című dalom. Nyilván a rasszista embereket kevésbé tudom megváltoztatni vele, de legalább a bizonytalanokhoz eljut, remélem. Szoktam mondani, hogy azokat a romákat, akik balhésak, csúnyán beszélnek, mi sem szeretjük, de azt gondolom, ugyanígy működik ez fordított esetben is. Bízom benne, hogy vannak pozitív változások, a magam módján én is ezeknek az ellentéteknek az enyhítésére törekszem. (Közreműködött: Fabini Piroska)

 

Az interjúról készült videofelvételt meg is nézheti a Hetek Youtube-csatornáján.

Olvasson tovább: