Kereső toggle

„Csak az igazat kell nekik mondani”

Françoise Dolto és a beszéd ereje a gyermeki lélekben

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A huszadik században a gyereknevelésben bekövetkezett gyökeres változások egyik úttörő alakja volt Franciaországban Françoise Dolto pszichoanalitikus. Az 1970-es években népszerű rádióadásainak köszönhetően széles körben kezdtek önálló egyénként gondolkodni a gyerekekről, akik a szülőkétől eltérő akarattal és vágyakkal rendelkeznek. Világossá tette, hogy már a beszédfejlődés korai szakaszában is nagyságrendekkel többet képesek megérteni, mint korábban hitték, és a traumák kóros hatásai alól úgy tudjuk őket felszabadítani, ha szavainkkal kimondjuk számukra a valóságot.

„Nem fogom elfelejteni, milyen volt gyereknek lenni, amikor nagy leszek” – tökélte el magában egy párizsi kislány valamikor a múlt század elején. Nem véletlenül: a jómódú családba született Françoise Marette-nek a kor elvárásai szerint nem illett a tudás után túlságosan vágyakoznia (gyakori kérdezősködését rendszeresen az esti desszert megvonásával büntették). Pedig érdeklődése szinte mindenre kiterjedt: falta a műszaki folyóiratokat, magától megtanulta a morzejeleket, és megépített egy rádiót (később ennek a működéséhez hasonlította, ahogyan a tudatalattink révén, látható anyagi eszközök nélkül kommunikálunk). Nyolcévesen kijelentette, „oktatási orvos” szeretne lenni, aki „segít a szülőknek nevelni és megérteni a gyermekeiket”. Ez maradéktalanul valóra is vált.

Azt, hogy gyerekorvos-pszichoanalitikusként családoknak tudott segíteni, emellett hatással volt az oktatásra, sőt a gyerekekről való gondolkodást alapjaiban átformálta, a személyes elhatáro-záson túl élete meghatározó eseményei készítették elő. Újszülöttként egy ír dadus gondjaira bízták, aki elárasztotta szeretettel, de hasonlóan erős szálakkal kötődött a kokainhoz is, amit Françoise anyjától elcsent ruhákban, Párizs egyik előkelő bordélyházában szerzett be. Mikor fény derült a titkos kiruccanásokra, azonnal elbocsátották, a családi legenda pedig a hirtelen elváláshoz köti, hogy a nyolc hónapos csecsemőnek súlyos tüdőgyulladása lett. Anyja a legkritikusabb 48 órában folyton beszélt hozzá, és a testéhez szorítva tartotta, hogy visszahozza az életbe. Elhamarkodott lenne ugyanakkor ebből későbbi szeretetteljes anya-lánya kapcsolatra következtetni. Suzanne Marette sehogyan sem értette lánya intellektuális éhségét, és biztosra vette, hogy tudós nőként arra lesz ítélve, hogy vénlányként, a társadalom szemében fekete bárányként éljen. Miután pedig a kedvenc gyermek, a tizennyolc-éves Jacqueline csontrákban meghalt, már nemcsak az anya kényszerítő elvárásai, hanem ideiglenes elmezavara is teherként nehezedett Françoise-ra. Hiába imádkozott anyja utasítására elsőáldozása előtti estén nővéréért (egy hiedelem szerint ilyenkor csoda történhet), ez nem segített. Suzanne összeomlott, és kijelentette, jobban örülne, ha kisebbik lánya halt volna meg a kék szemű, vonzó Jacqueline helyett.

Françoise lányként egyedül maradt a hétgyermekes családban. Mindenki más valószínűleg feladta volna továbbtanulási álmait az időskori elhagyatottságtól is félő Suzanne Marette kérlelhetetlen ellenállásával szemben. (Nem engedte a tanároknak, hogy lányát felterjesszék az érettségire, amikor pedig az apja közbelépésének köszönhetően ez mégis megtörtént, nem ébresztette fel a vizsga napján.) Egy ideig Françoise is a kor szokásainak megfelelően zongorázással, festéssel, olvasással töltötte éveit, majd engedelmes gyermekként igent mondott a család egy barátjának házassági ajánlatára. Huszonegy évesen végül beiratkozott a Sorbonne orvosi karára, ugyanakkor mindez olyan lelkiismeretfurdalást keltett benne anyjával és vőlegényével szemben (aki szintén nem akarta, hogy tanuljon), hogy felkereste René Laforgue pszichoanalitikust.

Pályakezdés

A három évig tartó kezelés során nyert bátorsággal és függetlenséggel belevetette magát mindabba, amire mindig is vágyott: felbontotta az eljegyzését, és bár gyermekorvosnak készült, Laforgue biztatására pszichoanalízist kezdett tanulni, emellett külsősként dolgozott az Hőpital Vaugirard gyermekpszichiátriáján. Ez ugyan inkább börtönként, mint kórházként működött, ahol szörnyű körülmények között éltek a gyerekek, volt azonban, aki empátiával fordult feléjük: Sophie Morgenstern (az első gyerekekkel foglalkozó és rajzokat is használó pszichoanalitikus) mély benyomást tett Françoise Doltóra azzal, ahogyan tüneteiket összefüggésbe hozta családtörténetükkel.

Az orvosi egyetem elvégzésekor, 1939-ben Dolto még mindig gyermekorvos szeretett volna lenni, de új tapasztalatait be kívánta építeni a gyógyítás hagyományos megközelítésébe – mint ezt diplomamunkájának címe is mutatja: Pszichoanalízis és gyermekgyógyászat. 1940-ben a l'hőpital Trousseau neuro-pszichiátriai osztályán saját gyermek-pszichoanalitikai rendelést indított, ahol csecsemőkkel is foglalkozott, megdöbbentő eredményekkel. A gyerekekben sokszor kreatív ötletekkel törte át a kommunikációval szembeni gátlást: a háború utáni években például készített egy virágfejű, arcvonások és végtagok nélküli babát (poupée fleur), miután megfigyelte, milyen gyakran rajzolnak virágokat a narcisztikus és anorexiás gyerekek. Kis betegeitől mindig azt kérte, hogy jelképesen (kaviccsal vagy más aprósággal) fizessenek az alkalmakért, azaz fejezzék ki, hogy akarják a kezelést.

Ami a magánéletét illeti, anyja aggodalmai nem váltak valóra: 1942-ben férjhez ment a fiatalon Oroszországból emigrált Boris Dolto (Doltovics) ukrán orvoshoz, és három gyermekük született.

Dolto munkássága – bár legizgalmasabb részét a gyerekekkel kapcsolatos meglátásai jelentik – abból a szempontból is nagyon érdekes, hogy egybeesett a francia pszichoanalitikai iskola kibontakozásával, és a különböző irányzatok sokszor viharos vetélkedésével. Különösen említésre méltó barátsága a mozgalom legismertebb teoretikusával, Jacques Lacannal, akivel együtt közel negyed századon keresztül csatázott a merev szabályok szerint működő francia és nemzetközi pszichoanalitikai intézményrendszerrel, melyekből kétszer is „kiátkozták” őket. Miközben Lacan elmélete döntő hatást gyakorolt az irodalomkritikára, nyelvészetre, filozófiára és más tudományágakra, Dolto tevékenysége kitörölhetetlen nyomot hagyott a hazai gyereknevelésben és oktatásban. Egy közismert anekdota szerint, amikor Dolto azt mondta kollégájának: „Nem is értem, amit írsz”, az így válaszolt: „Pedig én csak azt próbálom leírni, amit te a gyakorlatban csinálsz.”

Nem miniatűr felnőtt

Françoise kiváltképp a szívén viselte, hogy a pszichoanalízis észrevételeit a családok mindennapi életének szolgá-latába állítsa. 1969-től népszerűsítő könyveket publikált, tévében és rádióban szerepelt; a valódi ismertséget a France-Interen 1975-től futott műsora (Lorsque l’enfant paraît; Amikor a gyermek megjelenik) hozta meg nézeteinek. Két éven keresztül naponta 12 percben válaszolt hallgatói levelekre, de írásban külön reagált azokra is, amelyekre nem jutott idő az adásban. „Felvilágosító” munkájának központi üzenete volt, hogy a gyerekek nem miniatűr felnőttek, hanem saját fogalmakkal rendelkeznek a világról, az életről, halálról vagy a szexualitásról.

Tudatalatti családtörténet

Dolto meg volt róla győződve, hogy az ember a fogantatásától kezdve tudatalatti ismeretekkel és vágyakkal rendelkezik, és ezekből a nyelv által formálódik meg az egyén. Ezzel magyarázta, hogy a csecsemők bizonyíthatóan sokkal több mindent megértenek, mint hisszük, és magukban hordozzák a családtörténetüket, amely tudat alatt generációról generációra átadódik. Amikor a méhen belül, a születés során vagy azt követően trauma éri őket, a tapasztalataikat a beszéd révén értelmezni kell számukra, különben magukra hagyjuk őket az ezekkel való birkózásban. Hiszen nem maga az esemény a pszichózis kialakulásának az oka, hanem az azzal kapcsolatos szavak hiánya – az igazság lehet fájdalmas, de soha nem traumatizál. Nincs „alsó korhatár” (magukat a szavakat természetesen nem értik, de az elmondottak általános értelmét, a kommunikáció tudatalatti tartalmait képesek megragadni), és a nyílt beszéd a nagyokkal kapcsolatban is fontos kitétel: „az igazat kell nekik mondani arról, amit érzünk, bármi legyen is ez az igazság – az igazat, nem pedig a kitaláltat”.

Egy háromnapos Down-szindrómás kislány szüleinek például a rádióban azt tanácsolta, hogy egyből „mondják el neki, azért sírnak, mert genetikai rendellenességgel, 21-es triszómiával született; tanácstalanok, hogyan fogják tudni nevelni, és tartanak attól, hogy boldogtalan lesz”. Hasonlóan a nem kívánt gyermek, akinek nem beszélnek a születését megakadályozandó sikertelen abortuszkísérletekről, „olyan lesújtó fájdalommal küzd, amelynek következtében depresszívvé és rendkívül instabillá válik”.

Mivel a mélyen katolikus Dolto a pszichoanalízist áthatóan spirituális meggyőződésből közelítette meg (és fordítva, az evangéliumot pszichoanalitikus szemmel nézte), egyetlen gyermek világrajövetelét sem tekintette véletlennek. Még ha biológiai szülei nem is akarták, a tény, hogy megszületett, annak a bizonyítéka, hogy létezni akart. „Te választottad, hogy megszületsz” – mondta egy kezelés során egy kisfiúnak, akit az anyja megpróbált elvetetni.

A gyermeknek szüksége van rá, hogy ne rejtsék el előle mindazt, ami érinti a személyét, így a fogantatásának, a születésének a körülményeit. A hétéves Frédéric az iskolában mindenben részt vett a többiekkel együtt, de nem volt hajlandó olvasni, és nem tanult meg írni. Dolto felfigyelt rá, hogy rajzain gyakran megjelenik az „A” betű.

A család nem tudott senkiről, akinek így kezdődne a neve – kivéve a kisfiút magát, akit, amikor tizenegy hónapos korában adoptálták, Armandnak hívtak. Miután ezt az anyától megtudta, Dolto a következő kezelésen hangosan mondogatni kezdte a nevet, mintha keresne valakit. A gyerek érdeklődve figyelte, majd amikor a tekintetük találkozott, a pszichoanalitikus így szólt: „Armand voltál, amikor örökbe fogadtak” (Frédéric tudta, hogy nem a nevelőszülei biológiai gyermeke). A tünetek két héten belül megszűntek.

Határok és gyermekkirályok

A nyelv másik fontos szerepe az egyénné válásban, hogy segítségével tudják a szülők meghúzni azokat a határokat, amelyek átlépése nélkülözhetetlen a gyermek fejlődéséhez. Dolto súlyosan visszamaradott gyermekek rajzain archaikus, magzati életből származó, illetve a testnek a születés utáni első napokban jellemző érzékleteit tükröző képeket fedezett fel, melyekből arra következtetett, hogy már az anyaméhben rendelkezünk a „test tudatalatti képével”. Ennek a fejlődését a nyelv képes mederben tartani, mégpedig a fent említett határok felállításával, melyeket Dolto „jelképképző kasztrációnak” nevezett, mert mindig a hiány érzésével járnak, és mert a gyermek ezekkel szimbolizálja a személyiség formálódása során elkerülhetetlen elválásokat, veszteségeket.

A kasztráció fogalma a freudi értelmezéssel szemben (ahol a gyermek számára szenvedéssel járó esemény), Doltónál „jótékony” szimbolizációs folyamat. Lehetővé teszi az egyén számára, hogy ösztönös élete egyik fázisából a másikba lépjen: az anyaméhtől való elválástól (születés) az orális (elválasztás), majd az anális (szobatisztaság) és oidipuszi kasztrációig (a vérfertőzés tabujának tiszteletben tartása). Ha a felnőttek nem hajlandóak felelősséget vállalni, és ezeken a szakaszokon végigvezetni a gyermekeket, ez utóbbiak nem tudják elsajátítani a valóságelvet, eltűnik a generációk közötti különbség, a családban pedig vérfertőző típusú háromszög alakul ki, melynek a gyerekkirály az irányítója. (Dolto szerint az 1968-ban bejött, az egyén és a közösség felszabadítását célzó „tilos tiltani” elv éppen hogy a korlátok nélküli vágykielégítés zsarnokságához vezetett). Ha beszélünk a gyermekhez, lehetőségünk van meghatározni azt a keretet, mely segít neki felismerni saját helyét – igenis van hely, amely megilleti, de ez nem lehet a középpont.

Üvegházcsaládok

Dolto a pszichózisok megelőzését is küldetésének érezte, nemcsak a kezelésüket. Az 1970-es évekre a francia nagyvárosokban is általánossá váltak a magukba zárt, úgynevezett üvegházcsaládok, s annak érdekében, hogy a gyermeknek ne autonómiára való nevelés, felkészítés nélkül kelljen elválnia az anyjától néhány hónapos korban, amikor az visszamegy dolgozni, Dolto létrehozta a Maison Verte (zöld ház) nevű napköziket. Az első Párizs 15. kerületében nyílt 1979-ben, azóta több országban mint-egy kétszáz ilyen működik. Újszülöttektől háromévesekig fogadnak gyermekeket, akiket elkísér egy felnőtt, és jelen van egy pszichoanalitikus is.

A szülők így egymással és szakemberrel is találkozhatnak, megvitathatják a gyermekkel kapcsolatos kérdéseiket, tapasztalataikat, a kicsik számára pedig mindez átmenetet képez a családi közösség és a szélesebb társadalom között, és lehetőséget ad, hogy kielégítsék azt a – Dolto szerint – minden emberben korán megnyilvánuló vágyat, hogy másokkal kommunikáljanak. A Maison Verte azért is vált olyan sikeressé, mert a gyermek korai önállóságának elérhetővé tételével az anya megszabadul a gondoskodás terhe jelentette áldozatszereptől, ami amúgy veszélyeztetné a kicsi egészséges fejlődését a városi környezet miatt elszigetelt családban.

Nehéz ugyan megmondani, hogy a jelenlegi francia oktatási és gyermekgondozási rendszerben mi köszönhető ténylegesen Françoise Doltonak, abban vitathatatlanul oroszlánrésze volt, hogy természetessé vált beszélni a gyermekekhez, illetve fokozatosan felkészíteni őket, ha szükség van a szülőktől való bármilyen elválásra.

 

Nem harap a spenót

Pamela Druckerman, a The New York Times újságírónője igazi multikulti életet él: amerikaiként brit férfihez ment feleségül, akivel Párizsban telepedtek le. Gyermekeik születése után így adta magát a helyzet, hogy összehasonlítsa az angolszász és a francia gyermeknevelési szokásokat, amit a fenti című könyvében foglalt össze. Szorgosan utánajárt, hogy mitől kiegyensúlyozottabbak a francia szülők, és miért fegyelmezettebbek a francia kisgyermekek, mint amerikai társaik. Bár tapasztalatai főként a párizsi középosztálybeli családokhoz kötődnek, hasznos adalékokkal szolgál ahhoz, hogyan kerülhetjük el az önmagunk generálta felesleges stresszt szülőként, ami aztán a gyermekek fejlődésére is pozitívan hat vissza.

 

Françoise Dolto könyvei magyarul

A gyermek és a város. Pont Kiadó, 2002
A gyermek és az öröm. Pont Kiadó, 2002
A kamaszkor védelmében – Avagy a homár drámája. Pont Kiadó, 2013
Amikor a gyermek megjelenik. L’Harmattan Kiadó, 2013
Amikor a gyermek megjelenik, 2. kötet. L’Harmattan Kiadó, 2015

Olvasson tovább: