Kereső toggle

Az önkéntes száműzött

Márai Sándor (1900–1989)

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.”  Másoktól talán banális lenne ez a gondolat, de Márai Sándor életének minden napja, életművének minden oldala bizonyíték arra, hogy az ő esetében ez a kijelentés hús-vér valóság. A jelképes időpontban: 1900-ban született Márai életének nyolcvankilenc éve alatt olyan sorsot élt meg, amely ma is példát mutat arról, hogy az igazi magyarság és igazi européerség nagyon is jól összefér egymással.

Akassai szász (cipszer) családba született Grosschmid Sándor 14 évesen szökött el először otthonról, hogy azután soha többé ne találjon haza. „Választott ember vagyok, és sokra fogom vinni, vagy semmire se fogom vinni, de produkálni fogok, érzem, tudom, hogy ez kikerülhetetlen” – írta szökése után három évvel egyik barátjának.

A gimnazista diák úgy érezte, hogy sem szülei, sem tanárai nem értékelik kellőképpen az írásaiban megmutatkozó zsenijét: „senkim, egy emberem sincs, akihez írhatnék”. Márai lázadó tinédzser volt és maradt egész életében.

Életében hetven könyve jelent meg, ma százharminc különféle művét ismerjük. Legtermékenyebb periódusa 1930 és a 1942 közé esik. Ekkoriban Magyarország egyik legolvasottabb prózaírója, s a műveiből készült darabokat a legjobb budapesti színházakban játsszák a korszak legkitűnőbb színészei. Ez az a bizonyos „jól menő íróság” – később nem csekély öniróniával nyilatkozik róla –, amely lehetővé teszi számára, hogy a Vár alatti Mikó utcában vegyen lakást, és saját autóval furikázzon a fővárosban. Márai könnyű kézzel veti papírra műveit és rengeteget publikál – újságcikkeinek (a „lírom-lárom” írásoknak) száma ötezer körül mozog. Az emigrációból visszatekintve azonban ő is úgy látja, hogy legmaradandóbb művei az Egy polgár vallomásai című önéletrajzi regény (1934), amelyet trilógiává bővít az emigrációban írt Hallgatni akartam (1948) és a Föld, föld! (1949) című kötetekkel; valamint ötrészes család- és nemzedékregénye, A Garrenek műve, amely enciklopédiája mindannak, amiért élt és alkotott; és természetesen a naplók, ezek a páratlan értékű kordokumentumok. Az 1942-ben kiadott A gyertyák csonkig égnek című regénye – amely angolul Embers címen jelent meg – valódi világhírre tett szert. 1998-ban ez a regény volt a Frankfurti Könyvvásár legnagyobb könyvsikere, és ugyanabban az évben még az olasz kiadás példányszáma is elérte a százezret.

Márai Sándor ízig-vérig polgárember volt, s szinte minden művében a polgári életformának állított emléket. Ennek lényege a klasszikus 19. századi szabadelvű hagyományokra és az európai műveltségre alapozott humanizmus, amit Márai kétségkívül a szülői házból és Kassáról hozott magával, s nemcsak két évtizedes budai tartózkodása idején, hanem az önkéntes emigrációban is mindvégig megőrzött. Mindeközben ugyanúgy magába szívta a Nyugat szellemiségét, ahogyan korának minden jelentős írója és költője Adytól József Attilán keresztül Radnótiig. Frankfurtban Európa legnevesebb polgári lapjának munkatársa lesz – itt még Thomas Mann számára is megtiszteltetés volt publikálni –, Márainak minden héten megjelent egy írása a Zeitungban. Párizsban, ahová háromhetes látogatásra érkezett, majd hat évig marad, a Le Dőme és Coupole művészkávéházak állandó vendége. Itt testközelből figyelheti meg Tzarát, Picassót, Ezra Poundot, Hemingwayt és persze a magyar művészemigráció tagjait, akiktől igyekszik távolságot tartani. Közben felfedezi Kafkát, akinek műveit elsőként fordítja magyarra.

A modern nyugati műveltséggel áthatott, de magyar gyökerekből táplálkozó polgári humanista értékrend – Márai ezt világosan érzékeli – már az első világháborúban halálos sebet kapott, majd az olasz, spanyol és német fasizmus, továbbá a kommunizmus előretörésével végleg halálra lett ítélve. Ennek ellenére kitart mellette. Az Újság 1933-ban őt küldi ki azzal a feladattal, hogy helyszíni tudósítást küldjön Adolf Hitler hatalomátvételéről, mire Messiás a Sportpalastban címmel megírja az ébredő nácizmus egyik legjobb szatíráját: „Ez itt nem politika, nem pártgyűlés. Ez vallás, istentisztelet” – foglalja össze a hitlerizmus lényegét akkor, amikor ezt még csak nagyon kevesen látták vagy akarták látni Európában. A sztálinizmusról nem kevésbé elítélő a véleménye. Csodálkozik azokon, akik naivul ámuldoznak Sztálin terror-államán: egy alapjaiban inhumánus rendszert, mint amilyen a kommunizmus, csakis inhumánus módszerekkel lehet az emberekre kényszeríteni. A kommunista terror tehát nem valamiféle kisiklás, hanem a rendszer belső lényegéhez tartozik. A második világháborút követően Márai világosan látta, hogy a Szovjetunió által leigázott kelet-európai országokban a polgári életforma végleg megsemmisülésre ítéltetett. A munkások, parasztok és a „haladó értelmiségiek” mellett nem maradt hely a polgárságnak. És ahol polgárokra nincs szüksége a rendszernek, ott a „kártékonynak” minősített polgári irodalom sem kell.

Manapság divatos dolog a költők és írók magánéletében vájkálni. Márai mindvégig óvta intim szféráját a kíváncsi tekintetektől, még naplóiban is csak ritkán nyilatkozik erről a témáról. Mindenesetre köztudott, hogy az író húszévesen, egy berlini teadélutánon ismerkedett meg feleségével, az ugyancsak kassai születésű, de zsidó családból származó Matzner Ilonával, akit Lolának becézett. Bár egy városban nőttek fel, berlini találkozásuk előtt nem ismerték egymást. Itt azonban rögtön elhatározzák, hogy összekötik életüket. „Mi voltunk az első hippik, nem tartottunk esküvőt” – írja később Márai. Valójában csak polgári házasságot kötöttek 1923-ban; az egyházi esküvőt 1936-ban tartották meg, miután Lola – talán a növekvő zsidóellenesség hatására – kikeresztelkedett. Márai 66 évig élt házasságban Matzner Ilonával. A szomszédságukban lakó Kosztolányi szerint Lolát valami láthatatlan muzsika lengte körül, és aki csak találkozott vele, szépsége és intelligenciája hatása alá került. Kezdettől szerettek volna gyereket, de csak közel húsz évvel megismerkedésük után született meg fiuk, Kristóf. Örömük nem tartott sokáig: a csecsemő néhány hetes korában meghalt.

A veszteség Márait legalább annyira megviselte, mint Lolát. Versekben gyászolta kisfiát, akinek halála napjáról élete végéig megemlékezett naplójában. Talán ennek a traumának is köszönhető, hogy a ’40-es években házasságuk megromlott, eltávolodtak egymástól. Márai szerelemi kalandokba bonyolódott, többek között Tolnay Klárival és Mezey Máriával. „Egy sikeres kapcsolat záloga az, hogy az egyik eltűri, hogy a másik jobban szeret” – írta erről az időszakról naplójában.

Az egész magyar társadalom számára a legnagyobb erőpróba a második világháború éveiben következett el. Bár Márai szívből gyűlölte a kommunizmust, a két háború közötti jobboldali „keresztény kurzus” visszásságát, sőt jóvátehetetlen bűneit is világosan látta. Tanulságos ezeket a gondolatokat szó szerint, kissé hosszabban idézni:

„Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a »jobboldaliság« címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő mint »keresztény magyar ember«, előjogokkal élhet e világban; egyszerűen azért, mert »keresztény magyar úriember«, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem »keresztény magyar« vagy »úriember«, tartani a markát, s a keresztény magyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a jobboldaliság igazi értelme.

S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt harmincéves, és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen; talán megalkuszik, fogcsikorgatva, s mert önző és gyáva: bizonnyal hajlong majd az új rend előtt; de szíve mélyén örökké visszasírja a »jobboldali, keresztény, nemzeti« világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni és aladárkodni a nagyvállalatokban, képzettség és hozzáértés nélkül. (…) Ez a fajta soha nem változik meg. De amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.”

A zsidók gettósítását és megsemmisítő táborokba hurcolását megbocsáthatatlan bűnnek tartotta: „Esztendő előtt magyar állampolgárok százezreit rúgták ki lakásukból, elvették minden holmijukat, nyomorúságos batyukkal gettókba, téglagyárakba, disznóhizlaldákba zárták őket, onnan nyolcvanával, leplombált vagonokba préselték – gyermeket, asszonyt, férfit vegyesen – ezt a nyomorult tömeget, s a vagonokban, égő hőségben hat napig utaztak a lengyelországi deportációs telepek felé, megőrültek a szomjúságtól, anyák szültek a vagonokban, és a gyermek ott hevert halottan az ölükben, a férfiak tébolyodottan ültek a halottak mellett, húsz százalék volt egyes vagonokban a mortalitás [halálozás]. És végül az auschwitzi, olmützi Vernichtungslagerekben [megsemmisítő táborokban] a gyermekeket, öregeket gázkamrákban megölték, a munkabírókat egy ideig még dolgoztatták, lányokat és asszonyokat a kísérleti telepeken beoltották betegségekkel.” Az idézetből kitűnik, hogy Márainak már 1946-ban nagyon pontos értesülései voltak a holokauszt borzalmairól.

A háború alatt feleségét és annak rokonait Leányfalun bújtatta, bár Kassán élő apósát és anyósát már nem tudta megmenteni. Hogy kettejüknek milyen sorsot szánt a náci hatalom, nem kétséges: mialatt Leányfalun húzták meg magukat, a nyilasok betörtek üres lakásukba, és jobb célpont híján a ruhásszekrényeikre lődöztek pisztollyal. Márai később nem sokat beszélt erről az időszakról, és ebben nem volt egyedül. Ottlik Géza, aki saját lakásában bújtatta a költő Vas Istvánt, később soha nem hozta fel e cselekedetét annak igazolására, hogy „ő is igaz ember”. Egyszerűen azt tette, amit erkölcsi elvei diktálta kötelességének tartott.

Végül már csak két kérdésre kell választ adnunk. Miért választotta Márai 1948-ban az önkéntes emigrációt, és negyven évre rá miért vetett véget önkezével saját életének?

Az előbbi kérdésre viszonylag egyszerűbb válaszolni, hiszen a fenti előzményekből következik. Márai a kommunisták itthoni győzelmétől semmi jót sem remélhetett. Nem az volt a legnagyobb baj, hogy életművét az új hatalom korifeusai „kártékonynak” minősítették, és írásai többé nem jelenhettek meg, hanem hogy a kommunizmusban hallgatni sem lehetett. Ha valaki nem állt be a pártról dicshimnuszokat zengők kórusába, azt egyszerűen megsemmisítették. Miért volt mégis nehéz döntés az emigráció? Egyfelől kiszabadulni sem volt egyszerű, de ezt valamilyen rejtélyes oknál fogva mégis engedélyezték. Másfelől 1946-ban tett nyugat-európai körútján keserűen tapasztalta, hogy a háború után a „szabad világban” is minden megváltozott. A romok között didergő Franciaországban éppúgy, mint a szemtelenül gazdag Svájcban jeges közöny vette körül a kelet-európai idegeneket. Talán még Olaszországban talált – a mérhetetlen szegénység közepette – némi szimpátiára, ezért is költözött néhány hetes svájci tartózkodás után Nápolyba, ahol azután négy esztendőt töltött (1948–1952).

Magyar író számára az emigráció legnagyobb kihívása az olvasóközönség elvesztése volt. Könyvei ugyan hébe-hóba megjelentek, de legfeljebb csak 1000 példányban, s még azok után sem mindig kapta meg a tiszteletdíjat. Mivel a háború utáni Olaszországban az író és családja rendőri felügyelet alatt élő „hontalan” volt, jogi helyzetük rendezése nem tűrt halasztást. Ezért 1952-ben átköltöztek New Yorkba, ahol 1967-ig igen szűkösen éltek. (Lola egy áruházban vállalt eladói munkát.) Közben felnőtt örökbefogadott fiuk, Babócsai János („Jánoska”), akit Leányfaluról hoztak magukkal, s akinek most már jövőt tudtak biztosítani Amerikában. Márai az 1956-os októberi események hírére Münchenbe repült, de mire megérkezett, már késő volt. A forradalmat leverték. 1967 és 1979 között visszaköltöztek Olaszországba, ahol Salernóban telepedtek le. 1980-ban tértek vissza az Egyesült Államokba, ezúttal a kaliforniai San Diegóba, amit Márai az összes amerikai város közül a legjobban szeretett. Felesége hat évvel később hunyt el, majd egy évre rá Jánoska is – aki addigra már 46 éves, kétgyermekes családapa – váratlanul elment. Szívinfarktus végzett vele. Márait talán ez a haláleset viselte meg a legjobban. Gondolt-e arra, hogy hazaköltözzön? Bizonyára igen, hiszen öccse, Radványi Géza, a neves filmrendező is visszatért 1977-ben. Márai azonban nem érte meg a rendszerváltást. A rákbetegséggel küzdő, félig vak író 1989. február 21-én San Diego-i otthonában a korábban vásárolt pisztollyal főbe lőtte magát. Hamvait kívánsága szerint a Csendes-óceánba szórták. (Az írás teljes terjedelmében a  Határtalan magyarok 3. bookazine-ban jelent meg, amely megrendelhető a www.hetek.hu/konyvek címen.)

Olvasson tovább: