„Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt” – ezt a drámai hangú nyilatkozatot olvasta be a rádióba Nagy Imre kormányfő 1956. november 4-én, majd elhagyta a Parlamentet, és a jugoszláv nagykövetségre távozott. Ezután érkezett meg az egynapos kormány új államminisztere az érte küldött autóval. Az első kormányülés így elmaradt.
Bibó István akár haza is mehetett volna, a Parlament kiürült, a kormányból csak ő maradt. Az addigi ’56-os történések nagyon nem hozták lázba, kicsit kívül is maradt az eseményeken, a kormányba pártja, a Petőfi Párt (a Nemzeti Parasztpárt utódja) delegáltjaként került be. Bibó azonban átérezve a kitüntetett pillanatot, amit a sors ruházott rá, hozzálátott a hivatásának megfelelő feladat végrehajtásához. Amikor a szovjet katonák megérkeztek, ott találták ezt a szemüveges embert, amint a Nagy Imre-kormány utolsó nyilatkozatát fogalmazza mint a törvényes kabinet utolsó jelenlévő, legitim képviselője. A szovjet katonák nem igazán tudtak mit kezdeni vele, így aztán 1956. november 6-án „jó egészségben, önként hazament”.
A híres nyilatkozat, amit akkor fogalmazott, a frissen született magyar legitimitás segélykiáltása volt. „Felhívás! Magyarok!” kezdetű deklarációját a címzettek mellett eljuttatta az amerikai, angol és francia követségre is. A nyilatkozat meghatározza az ’56-os forradalom alaphelyzetét is, benne egy nemzet önrendelkezési jogával szemben történteket (amelynek alapján indultak a demokratikus változások), valamint felszólítja a nemzetközi hatalmakat és az ENSZ-t a magyar nemzet szabadságának védelmében való fellépésre. Emellett a szovjeteket is biztosítja, hogy Magyarországnak nem volt szándékában szovjetellenes politikát folytatni.
2017. 01.27. (XXI/04)
