Kereső toggle

Prof Demokrácia

A megkerülhetetlen Bibó István

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A rendszerváltást előkészítő műhelyek számára Bibó István vált kiindulóponttá mint a hiányzó, 20. századi demokratikus hagyományok egyetlen képviselője. Szinte minden demokratikus politikai programnak az ő gondolatmenete szolgált alapul.

„Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt” – ezt a drámai hangú nyilatkozatot olvasta be a rádióba Nagy Imre kormányfő 1956. november 4-én, majd elhagyta a Parlamentet, és a jugoszláv nagykövetségre távozott. Ezután érkezett meg az egynapos kormány új államminisztere az érte küldött autóval. Az első kormányülés így elmaradt.

Bibó István akár haza is mehetett volna, a Parlament kiürült, a kormányból csak ő maradt. Az addigi ’56-os történések nagyon nem hozták lázba, kicsit kívül is maradt az eseményeken, a kormányba pártja, a Petőfi Párt (a Nemzeti Parasztpárt utódja) delegáltjaként került be. Bibó azonban átérezve a kitüntetett pillanatot, amit a sors ruházott rá, hozzálátott a hivatásának megfelelő feladat végrehajtásához. Amikor a szovjet katonák megérkeztek, ott találták ezt a szemüveges embert, amint a Nagy Imre-kormány utolsó nyilatkozatát fogalmazza mint a törvényes kabinet utolsó jelenlévő, legitim képviselője. A szovjet katonák nem igazán tudtak mit kezdeni vele, így aztán 1956. november 6-án „jó egészségben, önként hazament”.

A híres nyilatkozat, amit akkor fogalmazott, a frissen született magyar legitimitás segélykiáltása volt. „Felhívás! Magyarok!” kezdetű deklarációját a címzettek mellett eljuttatta az amerikai, angol és francia követségre is. A nyilatkozat meghatározza az ’56-os forradalom alaphelyzetét is, benne egy nemzet önrendelkezési jogával szemben történteket (amelynek alapján indultak a demokratikus változások), valamint felszólítja a nemzetközi hatalmakat és az ENSZ-t a magyar nemzet szabadságának védelmében való fellépésre. Emellett a szovjeteket is biztosítja, hogy Magyarországnak nem volt szándékában szovjetellenes politikát folytatni.

Ezen kívül még két nyilatkozatot és kibontakozási tervet készített, amelyeket eljuttatott több nemzetközi fórumhoz is. Jog és politika: az elsősorban a legitimitás kérdéseit vizsgáló jogászprofesszor ott lépett ki a történelem színpadára, ahol az egész életpályáján megnyilvánuló gondolatmenete legerősebben tudott hatni, itt nyert értelmet tulajdonképpen egész életműve.

Bibó István 1911. augusztus 7-én született, református, nemesi származású hivatalnokcsalád sarja, édesanyja Elzászból származó francia–német katolikus család leszármazottja. Nagy László Új Iskolája (ahol már figyelembe vették a gyermekek érzelmi és értelmi fejlődését az oktatásban) és a szegedi Piarista Gimnázium után a szegedi egyetem joghallgatója. Az egyetemen nagy hatást gyakorol rá Horváth Barna, a nemzetközi hírű jogtudós, akinek leghíresebb munkája az angol jogelmélettel foglalkozik, és munkássága megjeleníti az angol jogfelfogást a magyar jogi gondolkodásban. Nem véletlen, hogy Bibó első jelentős munkája pont a szabadság és kényszer kérdéseivel foglalkozik. Bibó gondolkodását meghatározó események voltak a külföldi ösztöndíjak, ahol a magyartól különböző jogfelfogások nagy hatást gyakoroltak világképére. Ilyen volt Guglielmo Ferrero felfogása is, akinek a társadalmi egyensúlyról és a legitimitásról szóló elmélete nagyban befolyásolta Bibó gondolkodásmódját.

További meghatározó személy az egyetemen barátja, Erdei Ferenc paraszti származású népi író, szociológus, majd parasztpárti politikus. Bibó Erdein keresztül kerül később a politikába, konkrétan a Nemzeti Parasztpárt soraiba. Baráti társaságuk, szellemi közösségük harmadik tagja az a Reitzer Béla jogász, szociológus, aki később munkaszolgálatosként halt meg a keleti fronton.

Az egyetem után jogi, bírósági pályán indult el, majd 1940-től a szegedi egyetem magántanára Horváth Barna javaslatára, ami azt is jelenti, hogy Észak-Erdély visszacsatolásával, miután az egyetem visszatér Kolozsvárra, itt is tanít. 1940-ben veszi feleségül Ravasz Boriskát, Ravasz László református püspök lányát. 1944-ben a Gestapo zsidómentés miatt letartóztatja, majd minisztériumi közbenjárásra szabadul.

Itt ki kell térnünk egy korabeli, nem elhanyagolható jelenségre: a Horthy-korszak rendszerszintű antiszemitizmusa megfertőzte nemcsak az egész úri középosztályt, hanem az egyházakat, a kispolgárságot, a parasztságot és talán minden társadalmi réteget. Ez alól Bibóék sem voltak kivételek, olyannyira, hogy Bibóval együtt barátja, a zsidó származású Reitzer Béla is a kor „mérsékeltebb” antiszemita téziseit vallotta. Az após, Ravasz László református püspök pedig régebbi antiszemita írásai után az első két zsidótörvény megszavazásáig is eljutott. A harmadikat már nem szavazta meg, és a vészkorszakban próbált fellépni a zsidóság megsemmisítése ellen. Bibó is, saját bevallott antiszemitizmusa után, zsidómentés miatt került a Gestapo börtönébe, majd 1945 után megírta egyik legjelentősebb tanulmányát a magyarországi zsidókérdésről, ami elindíthatta volna a kérdés tisztázását a magyar társadalomban, de végül a kommunista diktatúra kiteljesedése ezt megakadályozta.

Bibó ’45 után a Belügyminisztérium alkalmazásába került Erdei Ferenc hívására, ahol osztályvezetőként a megyerendszer újjászervezésével foglalkozott, majd kinevezték a szegedi egyetem rendes tanárává. Az hamar bebizonyosodott, hogy a kommunista rendszer számára nagyobb problémát jelent – nincs új a nap alatt – az önálló, demokratikus gondolkodású reformértelmiséggel való együttműködés, mint a kisnyilasok integrálása, így az ötvenes évekre könyvtárosi pozícióban tevékenykedik az egy-két évvel korábbi egyetemi tanár.

Az 1945–47 közötti időszak volt számára az, amelyben alkotói munkássága kiteljesedett. Egy anekdota szerint állítólag később még azt is mondta, hogy a sírjára majd azt írják rá: „Élt 1945–47 között”. Az újjáépítés lendülete és a demokrácia illúziója az egész közélet figyelme előtt elhomályosította a diktatúra fenyegetését. Az előzőleg jogi témájú írások után figyelme érthető módon politikai kérdések felé fordult. 1942 és 1944 között született meg tanulmánya, amelyben már körvonalazódik az a gondolatmenet, amellyel próbálja megragadni annak a válságnak az okait, amely a világháborúkhoz és a magyar megközelítés oldaláról a „zsákutcás történelmi fejlődéshez” (legendás bibói kifejezés!) vezetett. Az ő felfogása szerint a társadalmi ellentéteket nem megszüntetni kell, hanem olyan rendszert kialakítani, amely biztosítja a kölcsönös előnyök megvalósulását. Ilyen rendszer volt az ő felfogásában az egykori hűbéri rendszer, amely lehetővé tette a társadalom egyensúlyát a szabadság kis, belső köreinek biztosításával. A kulcs tehát az egyensúly létrehozása a társadalmon belül, illetve egy kontinensen az országok között is. Ennek az egyensúlynak a megvalósulása politikai szinten például a hatalmi ágak szétválasztásának elve.

Probléma akkor következik be, ha az egyensúly felborul, és kialakul a társadalmi vagy politikai „hisztéria” állapota. Ez a politikai hisztéria legitimációs válságot hoz létre, amely a közvetlen kiváltó oka a politikai válságoknak. A további krízisek kiindulópontja alapvetően a francia forradalom volt, de ilyen hisztéria eredménye például a fasizmus, vagy Trianon is ilyen módon hat. A hisztéria káros hatásai ellen – mint a félelem – megoldás a demokrácia, ami a tények elfogadásán és az értékek tiszteletben tartásán nyugszik. Erről szól a talán leghíresebb Bibó-idézet is: „Abban a görcsös félelmi állapotban, mely elhiszi, hogy a szabadság előrehaladása veszélyezteti a nemzet ügyét, nem lehet élni a demokrácia javaival. Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük. Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azokká válni.”

Bibó felfogása azért jelentős, mert a szabadságjogok nagy európai rendszerét nem külső beavatkozásnak tekinti, hanem az európai kultúrkör és társadalom szerves fejlődésének produktumaként. Ez akkor különösen fontos gondolat, amikor az emberi jogokat valamilyen kultúrától elválasztó szikének tekintjük, amellyel műtéteket végezhetünk egy társadalom szerkezetében. Elemzi írásában a szabadságjogok európai rendszerét, amelyet „lényegében az angol politikai gyakorlat és a francia forradalomnak az ideológiai programja együttesen dolgozott ki. Ennek döntő elemei a hatalmak elválasztása, az általános választás útján létrejövő népképviseleti parlament, a parlamentnek felelős vagy valamilyen módon a nép által kiküldött és visszahívható vagy határidős végrehajtó hatalom, a végrehajtó hatalomtól független bíráskodás, amelynek a hatásköre valamilyen formában kiterjed magára a hatalomnak az aktusaira is; a mindeme intézmények ellenőrzését lehetővé tevő szabad sajtó, gondolat-, gyülekezési és egyéb szabadságok, kiterjedt helyi önkormányzat, amelyek mind egymással összefüggő, egymást láncszerűen kölcsönösen tartó rendszert alkotnak, amiből egyetlenegy elemet sem lehet úgy kiemelni, hogy azzal az egész láncolat és az egész rendszer kárt ne szenvedjen. Ez a rendszer nemcsak hogy nem szorítható ilyen rövid lejáratú átmeneti jelenségekre, amilyenek a kapitalizmus és az uralmon lévő nagyburzsoázia vagy a polgári ideológia, hanem ezeknél sokkal messzebbre nyúlik vissza a múltba és remélhetőleg előre a jövőbe. Úgy minősíthető ez az egész rendszer, mint a nyugati kultúrkör egyik legvitánkívülibb, egyik legtartósabb, egyik leghitelesebb, leghumánusabb, legkevesebb veszélyt fölidéző nagy teljesítménye”.

A válságok tanulmányozásakor Bibót leginkább a konfliktuskezelés érdekli, hogy lehet egy beteg társadalmat, akut helyzetet orvosolni. Az foglalkoztatja, ami neki végül is ’56-ban nem sikerült, ugyanis ebben megakadályozta a kommunistáknak, „az ideológiai mindentudás megszállottjainak” tárgyalásképtelensége. Ezt a konokságot az alábbi eset hűen tükrözi:

„1956. november 4-én a már szovjet katonák által megszállt magyar Parlamentben Bibó István az íróasztalnál ült, és fogalmazta a Nagy Imre-kormány utolsó nyilatkozatát. Belép egy szovjet tiszt, érdeklődik: »Ki ez az ember?« Mondják: »miniszter«. A szovjet tiszt sarkon fordul, átmegy tájékozódni az épület másik szárnyába, ahol néhány, eddig lapító kommunista tanácskozik, s várja a fejleményeket. A Parlamentben jön-megy Majláth Jolán, Erdei Ferenc felesége... A szovjet tiszt érdeklődik: »Ki az a Bibó István?« Majláth Jolán válaszol: »A Nagy Imre-kormány államminisztere«. »Szóval fasiszta!« – mondja a szovjet tiszt. »Nem!« – válaszol riadtan Majláth Jolán. »Kommunista?« – kérdezi a tiszt. »Nem« – mondja határozottan Majláth Jolán. »Fasiszta!« – zárja le a vitát a szovjet katona.” (Szigethy Gábor, Kortárs 2003. 1. sz.)

Életútjára visszakanyarodva: ’56 után börtönbe került, állítólag Nehru, indiai miniszterelnök közbenjárására álltak el a halálbüntetéstől. 1963-ban az általános amnesztiával szabadult, nyugdíjig a KSH könyvtárosaként dolgozott, több tanulmányt írt még, amelyek vagy halála után vagy külföldön jelentek meg. 1979-ben hunyt el, temetésén Illyés Gyula is beszédet mondott.

Olvasson tovább: