Kereső toggle

Aki a stábfotókról lemaradt

20 éve hunyt el Lévai Sándor báb- és díszlettervező

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Színdarabokból, filmekből sokáig emlékszünk egy-egy dalra vagy klasszikussá vált párbeszédre, de a legritkább esetben gondolkodunk azon, kik és hogyan alkotnak a színfalak mögött. Süsü a sárkány, Dörmögőék, Böbe baba, Futrinka utca lakói és Hakapeszi Maki – csak néhány azok közül a remekművek közül, melyeket Lévai Sándor, a magyar televíziós bábjátszás meghatározó alakja tervezett.

Lévai Sándor 1930-ban született, gyermekéveit Kemencén, egy börzsönyi kis faluban töltötte. Édesapja, a falu jegyzője otthon is fegyelmet és rendet követelt, jól kiegészítették egymást 23 évvel fiatalabb, melegszívű, művészetkedvelő feleségével. A családhoz tartozott Veres ángyi, a ház nagyszájú mindenese, aki régi históriákkal és palóc dalokkal járult hozzá a Lévai gyerekek kulturális örökségéhez. Sándor kézügyessége korán megmutatkozott, a családi krónikák szerint már kiskorában abban lelte kedvét, hogy állatfigurákat formált a falu környékén található agyagból. 12 éves volt, amikor édesapja nyugdíjba ment, s egy közeli kisvárosba, Ipolyságra költöztek. Itt vészelték át a második világháborút, azonban hamarosan kiutasították őket a csehszlovák hatóságok. Fejenként 30 kilós csomagjukkal tértek vissza Kemencére, ahol Veres ángyi fogadta be őket. Ipolyságon elkezdett gimnáziumi tanulmányait Sándor nem folytathatta, ötödik és hatodik osztályból magántanulóként tett vizsgát. Ezután felvételt nyert a balassagyarmati Madách Imre Népi Kollégiumba, ahol „a tananyagon túl a demokrácia és az önkormányzat művészete volt a lecke”, hétvégenként pedig a Csillebérci Úttörőtábort építették. Sikeresen felvételizett a Magyar Iparművészeti Főiskolára és a Zivatar utcai népi kollégiumba, ahonnan azonban hamarosan többedmagával távoznia kellett – mint utólag rájöttek, a „felmenőikben volt a hiba”.

Új műfaj születik

A Magyar Iparművészeti Főiskola díszlet- és jelmeztervező szakán a munka megszállottja lett. Mentora, Bod László 1955-ben az Állami Bábszínházhoz szerződtette a fiatal művészt. Alig egy éve dolgozott a Bábszínházban, amikor mesterét egy pártkáder váltotta az igazgatói székben, ezért több társával együtt Győrbe távozott. Két évad múltán társaival együtt visszatért a Bábszínházba, ahol belevetette magát a munkába: nemcsak tervezett, de szerepeket is játszott. Megint csalódnia kellett, ezért 1960-ban felmondott. Ekkor csöppent az éppen születő, alakulóban levő televíziózásba. A gyermekműsorok között egyre több lett a bábos történet, s a tervezői feladatokat természetesen az ekkorra már számos bábszínházi darabban tapasztalatot szerzett Lévai kapta. Mivel rögzítésre ebben az időben még nem volt mód, a műsorok kizárólag élőben mentek, amihez viszont rengeteg próba és pontos képi forgatókönyv volt szükséges. A kesztyűs báb Lévai tehetségének köszönhetően a korszak sztárja lett. Heti egy élő adással indult a Futrinka utca története, és azonnal bebizonyosodott, hogy a bábjátéknak helye van a televízióban. Egyfajta szappanopera szerepet töltött be – egy ország várta a folytatásokat –, ugyanakkor a magyar gyerekirodalom legjobbjai írtak bábjátékokat a televízió számára. A hetente jelentkező sorozatok mellett készültek nagy mesejátékok is, mint például az 53 perces Süsü, a sárkány.

Maximalista álmodozó

Már fiatalkori hányattatásaiból sejthető, hogy megalkuvást nem tűrő, az elveinek és a munkájának élő ember volt, s ezt hajdani kollégái is megerősítik. Takács Vera így ír Lévai Sándor és Szabó Attila rendező kapcsolatáról: „Szoros alkotói barátságban voltak. Ordítoztak, örökre összevesztek, másnap mindketten új tervekkel álltak elő, amin persze összekaptak, aztán átalakították, és jó lett. Egyikük sem tűrt semmilyen megalkuvást. Agyongyötörték a munkatársaikat, akik ennek ellenére rajongtak és ragaszkodtak hozzájuk, mert tudták, hogy ami a végén elkészül, az jó lesz.” Mire a mű elkészült, Lévai már a következő projekten dolgozott, a forgatásokon rendszerint már ott sem volt, a munka végén készülő stábfotókról pedig szándékosan távol maradt.

A tervezés és megvalósítás mellett folyton álmodott. Álmodott egy folyóiratról, mely informálja a gyerekeket a bábszínházi, cirkuszi és televízió-műsorokról, valamint játékkészítési útmutatókat tartalmaz. Álmodott egy erdei kisvárosról, mely Mikes Lajos Sanyi manó könyve című művének televíziós forgatásához épült volna Tündérhegyen, s a bebútorozott házikókat a forgatás után otthagyták volna a gyerekeknek játszani. „Úgy képzelem, hogy e házakat majd nem csupán lakják a gyerekek, az arra járók, hanem részt vesznek az építésben, magában a mesében is. Majd bemondja a tévéhíradó, hogy Sanyi Manó házához rézre, akácfára, szögre van szükség, s azon a hétvégén a gyerekek maguk hozzák el saját kezűleg a hiányzó nyersanyagot, alkatrészt, s valóban kezük nyomán épül az ő városkájuk”– ábrándozott. Egész csapatot gyűjtött maga köré, hogy megvalósítsa ezt az elképzelést. Elkészültek a házak makettjei és a tizenhárom részes forgatókönyv is, de az álom a különféle hivatalnokok asztalán szertefoszlott.

A projekt kudarca után megszervezte az Interdiszciplináris Tudományos Diákkört, és építészek, közgazdászok, orvosok, szociológusok bevonásával elmélkedett egy lakótelepről, ahol a különféle foglalkozások képviselői megfelelő arányban „elegyednek” és közösen építik meg lakókörnyezetüket.

Ezen utópiáknál jóval nagyobb sikere volt a Játsszunk bábszínházat sorozatnak, melynek kitalálója és aktivistája volt. A kilenc évadot megért sorozatban országos előválogatás és megyei döntők után gyerekcsoportok adtak elő bábelőadást a televízióban. Lévai pedig járta az országot, hogy segítse a gyerekek felkészülését, és minden eszközzel támogatta a pedagógusokat a gyerekek vizuális fejlesztésében.

Bár a virágkor után kerültek még adásba bábsorozatok (pl. Dörmögőék kalandjai), a kilencvenes években a televíziós bábjátszás megfáradt: új alkotók nem érkeztek, és a technika is egészen más irányba vitte a szórakoztatást.

A televízió ekkoriban már nem is készített bábfilmeket, Lévai utolsó két munkája a Szombathelyen bemutatott Ludas Matyi és a Budapest Bábszínházban bemutatott Hófehérke volt. Ahogy a bábjátszásnak leáldozott, a művészt úgy hagyta el az egészsége. 1997 januárjában, 66 évesen távozott.

 

NEGYVENÉVES A HÍRES EGYFEJŰ

Süsü történetét Miroslav Nastosijevic szerb szerző rádiójátékából ismerte meg a dramaturg, Takács Vera. A Magyar Televízió gyermekműsorok készítésével megbízott főszerkesztőségén elérte, hogy Süsü történetéből zenés bábjáték készüljön. A forgatókönyv megírásával Csukás Istvánt bízták meg. A báb- és díszlettervezés már a forgatókönyv írása idején megkezdődött. Takács Vera dramaturg, Szabó Attila rendező és Lévai Sándor bábtervező ütköztette szakmai szempontjait nap mint nap.
A legnagyobb nehézséget a főszereplő elkészítése okozta, hiszen az ember-szereplők a karmérethez igazítva kb. ötven centiméteresre készültek, de a sárkánynak nagyobbnak, ugyanakkor mozgathatónak kellett lennie. Süsüt végül a színészre, Pehartz Imrére szabták, ő hordta a testet, egyik kezével a báb  száját-szemét mozgató mechanizmust irányította, a másikkal a sárkány kezébe bújt.
 A másik kéz és a farok mozgatása két másik ember feladata volt. Sokáig töprengtek a fej és a test arányán is, végül a kisgyerekek testarányaihoz hasonlóan a relatíve nagy fej mellett döntöttek.
Az alkotók eltértek a szokásos színpadszerű, szemből fényképezett feldolgozástól, és élőszereplős filmhez hasonló módszerekkel kezdtek dolgozni. A paravánok között a díszletben sétálni lehetett a bábokkal, és a kamera is körbejárhatott a helyszínen. A finoman kidolgozott világítás a bábszemeket is élővé tette. „1976 őszén elkészült az első rész. Nagyon szerettük, de a bemutató után a kritika fanyalgott. Szenteste délutánján sugározták, a nézők mással voltak elfoglalva, kevesen látták. Meg voltunk szeppenve” – írja Takács Vera. A Gyerekműsorok Szemléjén azonban már nagy elismerést kaptak, és a piac is őket igazolta: másfél év alatt 27 ország vásárolta meg a felvételt, és 1984-ig nyolc újabb epizód készült.

Olvasson tovább: