Kereső toggle

A gyermeklélektan tudósa

30 éve hunyt el Mérei Ferenc

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A gyermeklélektan, a klinikai és a szociál­-pszichológia kiemelkedő kutatójának megha­tározó szerepe volt a pedagógiai-pszichológiai és értelmiségi szellemi közélet újraindítá­sában, sőt olyan máig ható pozitív változások beindításában, mint például a nyolcosztályos általános iskola bevezetése, az analfabetizmus felszámolása vagy a felsőoktatásnak az alsóbb társadalmi rétegekből származó tehet­ségek előtt való megnyitása. Az ország leghí­resebb Kossuth-díjas gyermekpszichológusának – fordulatokban gazdag, izgalmas, bár ellentmondásos élete mellett – szakmai értékei vitathatatlanok. Egyik tanítványával, Binét Ágnessel közösen írt Gyermeklélektan című könyve, valamint a szintén vele írt Ablak-Zsiráf című, kisiskolásoknak szóló lexikona számos kiadást megért, sőt bestsellerek lettek.

Budapesten született 1909. november 24-én. Szülei (Mérei Gáspár Géza és Klein Valéria) fényképészek voltak, műtermük a pesti Thököly úton állt. Apja halála után három féltestvérrel együtt édesanyja nevelte. A tehetséges, de nyugtalan Ferenc a nyolc gimnáziumi osztályt öt intézményben végezte el. Már gyerekként rengeteget olvasott, akár 4-500 oldalas könyveket is egyvégtében. Érettségi után, 1928-tól a párizsi Sorbonne-on tanult. Politikai gazdaságtannal, statisztikával, irodalommal és tizenegy nyelvvel foglalkozott. Két diplomát szerzett; egyet a pályaválasztási tanácsadó főiskolán, és egyet a Sorbonne bölcsészkarán. Végül a gyermekpszichológia és a pályaválasztási tanácsadás kötötte le igazán. Az egyetemen Henri Wallon tanai keltették fel a figyelmét, az ő nyomán alakította ki saját kulcseszméjét, amelynek lényege: az ember társas meghatározottsága.

Még Magyarországon, az író-képzőművész Kassák Lajos hatására került kapcsolatba a munkásmozgalommal. A magyar szociáldemokrata és kommunista párt tagja lett. Itthon ezért letartóztatták, majd kiutasították, így titokban tért vissza Franciaországba, ahol 1930-ban belépett a francia kommunista pártba. 1934-ben friss diplomásként jött haza, de állást nem kapott, így az Állami Gyermeklélektani Intézetben, majd a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán dolgozott fizetés nélküli pszichológusként. Ekkor kötött házasságot a gyógypedagógus Molnár Veronikával. Mérei fő kutatási témája az egyénre ható társas élmény volt. Első jelentős tanulmányait is ebben az időszakban írta A gombozó gyermek és Az országépítő gyermek címmel, de mivel fizetést továbbra sem kapott, nyelvtanításból élt.

Ám a zsidótörvények miatt végleg állás nélkül maradt, majd behívták munkaszolgálatosnak. 1942–44 között a keleti fronton végzett kényszermunkát.  A frontvonalon átszökve szovjet hadifogoly lett, ekkor csatlakozott a Vörös Hadsereghez. 1944 decemberében tért haza szovjet századosként.

1945-től a Fővárosi Lélektani Intézet és a NÉKOSZ (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) központi szemináriumának vezetője. A szervezet alapelve, miszerint „neveletlenek nevelnek neveletleneket”, jelentős hatást gyakorolt rá. A népi kollégiumokat saját modelljének tekintette. Szocialista meggyőződése akkor rendült meg, amikor 1948-ban megkezdődött a magyar pedagógiai rendszer ebben a szellemben történő átalakítása. Ennek hátterében a pedológia (individualista, polgári nevelési elmélet) 19. század végén kialakult, a gyermek megismerését a nevelés előfeltételének tekintő egyesült államokbeli reformpedagógiai irányzatának sztálini kollektivizmussal való összeférhetetlensége állhatott. Mivel a reformpedagógia legfontosabb nevelési elve az individualitás, olyan iskolát akartak létrehozni, amely figyelembe veszi a gyermekek közötti egyéni különbségeket. Ez ellentétben állt a szocialista eszmékkel, ezért a Szovjetunióban már a ’30-as évektől kezdve elutasították.

1949-ben pedagógiai munkásságáért Kossuth-díjat kapott, valamint kinevezték az Országos Neveléstudományi Intézet (ONI) élére. Ebben a korszakban is számos tanulmányt és három könyvet írt. Az együttes élmény című munkája hozta meg számára a nemzetközi elismertséget, melyben tudománytörténetileg is nevezetes kísérletsorozata eredményét fejtette ki. Jelentőségét növeli, hogy eredményeit az Egyesült Államokban már 1949-ben átvették, és bekerült a bizonyított pszichológiai kísérletek gyűjteményébe is. A kísérlet óvodai vizsgálatokon alapult, melyben azt tanulmányozták, hogy alkalmasak-e a társaslélektani vizsgálatok arra, hogy választ adjanak történelmi jelenségek kérdéseire.

Méreiben a háború során átélt tapasztalatok érlelték ki a csoportos viszonyok ehhez kapcsolódó kérdéseit. Feltevései magját a kiscsoportok alapvető értékei alkották, a spontaneitás, az együttesség és a kreativitás ösztönzése. A szociológus szerint a kiscsoport, mint társadalmi sejt a történelmi események, illetve a demokrácia és a diktatúra működésének modelljeként is szemlélhető.  Ugyanis ebben a közegben figyelhető meg, hogy az egyén hogyan vesz részt a körülötte lévő viszonyok alakításában, vagyis milyen kompromisszumokat hoz, milyen konfliktusai vannak a társadalom részeként. A kutatás tehát elsősorban nem a gyerekekről szólt, hanem a fasizmus és a vészkorszak kérdéseire próbált válaszokat adni. „Gondolatmenete szerint milliós tömegeket destruktív és barbár cselekedetek elkövetésére csak úgy lehetett befolyásolni, hogy a vezetők felhasználták, manipulálták mindazt, ami az emberekben már eleve benne volt. A vezető a könyv fő megállapítása szerint erősebb az egyes csoporttagoknál, de gyengébb magánál az alakzatnál. Bármilyen nagy társas hatóerővel rendelkezzen is, akaratát csak a csoportban meglévő hagyományokra, szokásokra, a társadalmi alakzatokban érvényesülő csoportdinamikai sajátosságokra építve képes rákényszeríteni a csoport egészére” – olvashatjuk Erős Ferenc szociálpszichológus Mérei Az együttes élmény című munkájának összefoglalásaként.

Mérei Gyermektanulmány című könyvében a gyermeki világképpel és logikával foglalkozott saját kísérleti eredményeivel összefüggésben. Az erkölcs alakulását, a társas magatartást, az osztályok társas életének szociometrikus vizsgálatát, a gyermeki világnézetet és az értékek alakulását elemezte. 1950-ben azonban „burzsoá elhajlónak” bélyegezték, és a fent említett „pedológia becsempészésével” vádolva kizárták a Magyar Dolgozók Pártjából, állásából elbocsátották, intézetét, az ONI-t felszámolták. Felmerült letartóztatása is, de ezt végül nem hajtották végre. Mérei így 1950-től 1956-ig irodalmi és szakfordításból élt. 1956-ban végül az MTA és az MDP is rehabilitálta.

Ekkor vált a sztálinizmussal való szakítást képviselő reformkommunisták képviselőjévé. A második szovjet intervenció után részt vett a szellemi ellenállásban, tervezetek készítésében, tájékoztatásban, a letartóztatottak családtagjainak támogatásában. Végül hosszas megfigyelés után, 1958 októberében tartóztatták le, és 1959-ben a népbírósági tanács a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetéséért tíz év börtönbüntetésre ítélte.

1960-ban került a sátoraljaújhelyi börtönbe, ahol elkezdte írni – mivel mással nem rendelkezett, rabtársai által gyűjtött WC-papírra – a Lélektani Naplót, amelyet részletekben csempésztek ki a börtön falai közül. Fogva tartása alatt egészségi állapota megromlott, agyérgörcsöt kapott. A halálközelség leküzdése viszont erőfeszítésekre ösztönözte – saját álmait kezdte el kutatni és elemezni.

Binét Ágnessel együtt írt műve évtize­dekkel később is jelentős tankönyvnek számított.
1963 márciusában amnesztia keretében szabadult, de az államvédelem egészen a halála előtti napokig megfigyelés alatt tartotta. Ezek után nem taníthatott egyetemen, és nem dolgozhatott az MTA tudományos intézeteiben. Viszont Binét Ágnessel együtt megírta Gyermeklélektan című művét, amely évtizedekkel később is jelentős tankönyvnek számított. A szintén Binét Ágnessel együtt írt Ablak-Zsiráf című képes gyermeklexikon pedig közvetlenül a gyerekeknek szólt, és közel 30 kiadást ért meg.

1964-től az általa alapított Klinikai Pszichológiai Laboratórium vezetője lett, mely a magyar pszichológusképzés központjává vált. Szociometriai vizsgálatokat folytattak a csoportok belső viszonyairól, az egyének csoportban elfoglalt helyéről, valamint az egyén szerepeit kutatták.

Az 1970-es években további jelentős műveket írt, melyek közül kiemelkedik A közösségek rejtett hálózata című könyv, amely egyik legismertebb műve. Arról szól, hogy mi a szociometria. A csoport iránti érdeklődés hátterében az állt, hogy a különböző csoportokat valóságos vonzalmakra kellene alapozni, a vezetést pedig a hatékonyságra és a hozzáértésre, nem a hivatalos döntésre. A politikán kívüli szerveződés szükségességét is hangsúlyozta, ami a szavazásra és választásra épül, de ez nem létezett a magyar társadalmi életben. Oktatáspolitikai nézeteit a Demokrácia az iskolában című tanulmányában fejtette ki. A gyermekközpontú, cselekvésre, önálló véleményalkotásra nevelő iskola volt az eszményképe.

1964-től 1976-ig, nyugdíjaztatásáig a Lipót Pszichodiagnosztikai, majd Klinikai Pszichológiai Laboratóriumának alapítója, vezetője. Ez a hely lett a magyar klinikai pszichológia bölcsője: a pszichológusképzés, a klinikus szakképzés megalapozója. 1982-ben az MTA a pszichológiai tudományok doktorává avatta. 1982-ben ismét agyérgörcsöt kapott, de legendás életerejével ezt is túlélte, újra megtanult mozogni, beszélni, nyelni. 1985-ig a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola logopédiai tanszékén tanított.

Küzdelmes életszakaszai ellenére élete végéig derűs, harmonikus ember maradt, aki képes volt tanulni és épülni a keserves élményekből is. 1986. február 23-án halt meg Budapesten. Nevét és emlékét a Mérei Ferenc Publikációs Díj és a Mérei Ferenc Fővárosi Pedagógiai és Pályaválasztási Tanácsadó Intézet is őrzi.

Olvasson tovább:

  • Az önkéntes száműzött

    „Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot.
  • Új fejezet a tenisz- krónikás könyvében

    Hat hónap egészségügyi szünet után 17. kiemeltként hét mérkőzést nyert meg. Három top tízes ellenfelet most vert meg először ötszettes játszmában, a 18 éve tartó profi pályafutása során.
  • Prof Demokrácia

    A rendszerváltást előkészítő műhelyek számára Bibó István vált kiindulóponttá mint a hiányzó, 20. századi demokratikus hagyományok egyetlen képviselője. Szinte minden demokratikus politikai programnak az ő gondolatmenete szolgált alapul.