Kereső toggle

A kávéház a mi átriumunk

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Egy barátom szürke házikabátot tart a kávéházban, de ott tartja a könyvtárát, az orvosságait, és a pincér mindennap szó nélkül hozza a Neurolinját, a könyvét, felnyitva azon a lapon, ahol tegnap abbahagyta. Ismerek kávéházat, amelyik fekete lobogót tűz ki, mikor meghal egy-egy vendége. A kávéház a mi átriumunk” – írja A Hét hasábjain Kosztolányi 1914-ben. A budapesti kávéházi kultúra színes-szagos forgatagába adunk most egy kis betekintést.

A kávé szót magyarul elsőként Zrínyi Miklós vetette papírra a Szigeti veszedelem harmadik énekében. A kezdetben az ördög italaként számon tartott, arab eredetű folyadékot ugyanis a törökök honosították meg hazánkban. A 16. században még csak kifejezetten a törökök számára érkezett kávészállítmány országunkba; a magyar borivó urak tisztán török szokásnak tartván, ekkor még nem is igen foglalkoztak vele. Egy délszláv származású, utcai kávékimérő fiú hozott létre elsőként a klasszikus értelemben vett kávéházat 1714-ben, melynek a Cavesieder Blasius, azaz Kávéfőző Balázs nevet adta. 1793-ra a pazar Kemnitzer kávéház is megnyitotta a kapuit, melynek vetélytársa csak 1833-ban akadt, a Vigadó elődjeként számon tartott Redoute. Ezt követően sorra jelentek meg a történelmi szerepet játszó kávéházak is, mint a Pilvax vagy a Philosophus, igazi lendületet azonban csak a kiegyezést követő városegyesítés nyomán vett a kávéházalapítás.

A dualizmusra jellemző módon sok helyen magas volt a népsűrűség, és a gázvilágítást is csak drága áron lehetett beszereltetni, ezért sokan esténként még gyertyával világítottak – nem is beszélve a bérházakban megszokott közös mellékhelyiségek okozta kényelmetlenségekről vagy a nehezen beszerezhető tüzelőanyagról. Ennél fogva nagyszerű élményt jelentett a városi polgárnak, ha otthonról kiszabadulva akár már néhány fillérért márványpalotában tölthette a napját, ahol friss és hasznos információkhoz jutott, és ügyes-bajos dolgait is elintézhette.

Ez a típusú kávéházi kultúra különös ismertetőjegye volt a magyar társadalomnak. „A kávéház Budapesten, ahol annyi szükséges és fontos közintézmény hiányzott, többi közt valóságos népakadémia és könyvtár volt. Orvos, ügyvéd, bíró, tanár, író pihenése közben átlapozhatta az újságok özönét, a folyóiratok tengerét, néhol még a lexikonokat is” – írja Szini Gyula 1917-ben. Évtizedek leforgása alatt olyan élő intézményévé vált a városnak, amely a közjót és a kultúrát szolgálta. Fiatal orvosok és ügyvédek rendeltek a kávéházban; no, nemcsak kávét, hanem főként délelőtt fogadták a kedves pácienseket. „Van hivatalnok-idő (reggel héttől nyolcig), ügyvéd-idő (reggel nyolctól fél tízig), orvos-idő (reggel fél tíztől fél tizenegyig), nyárspolgár-idő (fél egytől délután háromig), családidő (délután négytől este hétig), szieszta-idő (este fél nyolctól tizenegyig), lump-idő (este tizenegytől éjjel kettőig), művész-idő (éjjel kettőtől fél négyig) és ügynök-idő (mindig)” – avat be a részletekbe Kosztolányi.

Arra is módja nyílt némely vendégnek, hogy lakcíme helyett a törzshelyére címeztesse, és a kávéházban vegye át a postáját. A levelekért a főpincérek kezeskedtek. Ez minden szempontból praktikus megoldásnak tűnt, ugyanis az írók, költők, főszerkesztők, színészek nagy része szinte a kávéházakban élt. Bár máshol reggelizett, mint ahol ebédelt, vagy máshol merített ihletet, mint ahol adott esetben üzletet kötött, de mindenképpen volt törzshelye.

Ilyen törzshely volt például a belvárosi Centrál kávéház is, „A Hét főhadiszállása, az Athaeneum tőszomszédságában… Itt nyomták és ott, a kávéházban készült A Hét. Minden pénteken és szombaton gyanús külsejű urak foglalták le a kávéház különböző sarkait, akik ott hétközben soha meg nem fordultak. Órahosszat elültek egy pikkoló mellett egy helyen, és serényen rótták egymás alá a sorokat az egyformára szabott papirosokon. Ezek A Hét emberei voltak. A nyüzsgés, a moraj, az ide-oda röpködő beszédek kavargása, a vágni való füst őket nem bántotta, sőt, úgy látszik, mintha ez lett volna valódi elemük. [...] Itt, az eleven élet hullámzása közepett, mintegy a nyilvánosság ellenőrzése mellett íródott A Hét ” – írja Kiss József, a lap szerkesztője.

Valószínűleg nem sokáig maradhattak volna fenn eme nemes és neves találkozóhelyek, ha nincs valaki, aki az adott kávéházat és vendégeit mindenestől ismeri. Lehetett ez a tulajdonos, a főpincér vagy egy rokon: ő volt az, aki figyelte a vendégek igényeit, ő volt a kávés, ő volt a lelke mindennek.

A New York Kávéház egykori tulajdonosa, Harsányi Adolf eredetileg tanító lévén korábban több családnál oktatott. Mikor a felújított kávéház megnyílt a közönség előtt, alig volt valaki, aki bemerészkedett volna. Egy nap meglátta, és a kávéházba invitálta egy nagyon szeretett és rég nem látott diákját, majd megígértette vele, hogy ezentúl mindennap meglátogatja barátaival a New Yorkot. A diákot Heltai Jenőnek hívták, akit akkor már ünnepelt költőként ismert fővárosunk, baráti társasága pedig A Hét című neves hetilap modern szerkesztőbrigádja volt. Heltai írta egy helyen: „minden előkelőségével is demokratikus kávéház volt, egyformán vonzotta az arisztokratákat, a nyárspolgárokat, a bohémokat...”

Esténként aztán teljesen megteltek a kávéházak, egy talpalatnyi föld, ha volt, de szabad szék az biztos nem. Kosztolányi így emlékszik erről Esti Kornél című novelláskötetében: „Ezek mind egyszerre beszéltek. Hogy van-e az embernek szabad akarata, hogy milyen alakú a pestis baktérium, hogy mennyi Angliában a munkabér, hogy milyen messze van a Sirius, hogy mit értett Nietzsche az »örök visszatérés«-en, hogy jogos-e a homoszexualitás, és hogy Anatole France zsidó származású-e. Mindennek bele akartak hatolni az értelmébe, gyorsan és alaposan, mert bár nagyon fiatalok voltak valamennyien, alig többek húszévesnél, úgy érezték, hogy már nincs

Üzlet, törzshely, találkahely.
sok idejük.” De előrefelé tartottak, érezték, hogy együtt vannak és haladnak.

Ha mai szemlélettel ülnénk be egy századfordulói kávéházba, legfeltűnőbb jelenségnek minden bizonnyal a társadalmi rétegek sokszínű képviseletét találnánk; merthogy törzsvendég itt akárki lehetett. Igazi demokrácia volt. Amennyiben a párfilléres kávét valaki ki tudta fizetni – sőt, sokszor még ez sem kellett hozzá –, szívesen látták. Továbbá tisztán budapesti szokás volt pél­dául, hogy idő múltával nőket is beengedtek a kávéházakba; sehol máshol nem volt erre példa, sem Nyugaton, sem Keleten.

A világháborúk nyomán, ha az irodalom nem is, a kávé bizony gyöngült. Két-háromszoros lefőzés után is itták az emberek, mert egy idő után luxuscikknek számított, amit nem engedhetett meg magának akárki. A diktatúrának nem is magával a kávéval volt gondja elsősorban, hanem azzal a forradalmi szellemiséggel, lendülettel, ami a budapesti kávéházakat ekkortájt jellemezte. A fiatalság valahogy ráérezhetett, hogy van valami a levegőben, valami több, mint „ami reggel szétszed és este összerak”. Valami többért éltek; és nem csak éltek, harcoltak is. Nem az ifjakon múlt, hogy az októberi forradalom – a negyvennyolcas márciusival ellentétben – már nem kávéházakból indult: addigra teljes mértékben megszüntették őket, melegkonyhák és kifőzdék vették át a helyüket. Nem csak a kávéjától, a karakterétől fosztották meg a Budapestet.

Napjainkban egészen máshogy értelmezzük a kávézást, illetve a kávéházakat is. Ma nem kultúrája, sokkal inkább divatja van a kávézásnak, mert a diskurzus nagy része virtuális térbe terelődött. Ritkán zajlanak a kávézókban parázs forradalmi viták az életről, politikáról. Üdítő élmény azonban figyelni azokat a törekvéseket, melyekkel az egykori polgári szokást a 21. század modernségével és a kor igényeivel kívánják összekapcsolni: gondoljunk csak az „újhullámos” kávézókra vagy a szemek gyönyörködtetését is megcélzó, már-már művészi alkotással felérő latte macchiato költeményekre. A rendszerváltás óta kiemelt szerepet kapott a kávé minősége is. Míg a 19-20. századi kávékultúrában a közösségteremtés kapott hangsúlyosabb szerepet,   ma a termék jó minősége legalább olyan kiemelt jelentőséggel bír, mint az egykori diskurzusok.

 

Cukrászdák vidéken

Vidéken nem a kávéházak kerültek előtérbe, annál inkább a cukrászdák, melyeket főként svájci vég­zettségű mestercukrászok alapítottak országszerte, iskolát teremtve külföldről hazahozott szaktudásukkal. Magát a cukrászatot sokáig művé­szet­nek tartották, csak a 19. század közepén kerül be a mesterségek közé.
Pécsen 1789-től cukrászdaként működött a város egyik, 17. századi épülete. 1868-ban Svájcból települt Pécsre Caflisch Kristóf cukrászmester, aki először csak bérelte, majd megvette a főutcán lévő cukrászatot, megalapítva a Caflisch Kávéház és Cukrászdát. Korai halála miatt özvegye vette át az üzletet, aki a minőség megőrzése érdekében mestervizsgát tett, és még vagy négy évtizedig vezette a vendéglátóegységet.
Miskolcon 1828-ban alapították az első cukrászdát, melyet az utókor Rábel-Roráriusz néven ismerhetett meg – a cukrászda két legjelentő­sebb tulajdonosa és cukrászmestere, Rábel Albert és Roráriusz Gyula után. Megfordult itt többek között Déryné Széppataki Róza, Petőfi Sándor, Blaha Lujza és Jókainé Laborfalvi Róza is.
Gyulán 1841-ben alapította a ma Százéves Cukrászdaként ismert cukrászdát Salis András cukrászmester, melynek eredeti reformkori hangulatát a renoválásnak köszönhetően ma is szinte eredeti pompájában élvezheti a kedves látogató, az eredeti biedermeier stílusú bútorokkal együtt.

Olvasson tovább:

  • Júlia, az elátkozott özvegy - Petőfi özvegyének igazi arca

    Szendrey Júlia a magyar irodalomtörténetben hosszú évtizedeken át a hűtlenség szimbóluma volt. Sokak számára talán még most is az. Hiszen hiába fohászkodott hozzá szerelmes férje a Szeptember végén című versében, ő „eldobta az özvegyi fátyolt”. De vajon hogyan ítélte volna meg hitvese döntéseit...
  • Hollywood komponistája - John Williams 85 éves

    Pár hete ünnepelte 85. születésnapját az 5 Oscarral és 50 jelöléssel bíró John Williams, akit a díjak és jelölések számában csak Walt Disney előzött meg a valaha élt filmes alkotók közül.
  • Henry Ford, a korszakváltó

    Hetven évvel ezelőtt halt meg Henry Ford, aki a legendássá vált T-modellel „négy kerékre ültette” Amerikát. A Bádog Böskének (Tin Lizzy) is becézett népautóból, amelynek tervezője a makói származású Galamb József volt, több mint 15 milliót adtak el.