Kereső toggle

Vele mindig történt valami

Idén lenne 90 éves Janikovszky Éva

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Életem legnagyobb elismerése az volt, amikor egy kislány megkérdezte tőlem: Éva néni, hogy tetszett arra rájönni, hogy a gyerekek csak kicsik, de nem buták?” - mondta egy ízben a hazai gyermek- és ifjúsági irodalom egyik kiváló képviselője. Csakhogy Janikovszky Éva életműve a felnőtteknek is szól, máig érdekes, aktuális, hiszen állandó témája a felnőtt–gyermek kapcsolat a sajátos élményeivel és konfliktusaival – egyszerűen nem tudott betelni ennek a viszonynak a boncolgatásával, a mindennapi dolgaink ironizálásával. Jellegzetes szemléletmódja, humora generációk meghatározó élménye, mert üzenetében fontos szerepet kap az őszinteség, a barátság, a munka és a játék.

Kucses Éva Etelka Nametta néven született Szegeden 1926. április 23-án. Vezetéknevét csak később magyarosíttatta Kispálra. Szinte teljes gyermekkorát anyai nagyapja, Bartos Lipót könyv- és papírkereskedésében töltötte, mely Szegeden a Kárász utca Klauzál téri sarkán állt. Szintén gyakran vendégeskedett itt Móra Ferenc, aki szerkesztője volt a nagyapja által kiadott Gyermekek Világa című hetilapnak.

Kalandregénybe illő, fordulatos pálya

Szülei válása után Éva szépirodalmi vonzódását nevelőapja, Donászy Ferenc inspirálta tovább, aki a Délmagyarország zenei – és színikritikusa, és aki egyben a paprikanemesítő intézet igazgatója is volt. Középiskolai tanulmányait a Szent Erzsébet Leánygimnáziumban (a mai Tömörkény István Gimnázium elődjében) végezte, ahol édesanyja szüleinek 1944-es deportálása után – a származása miatt – megszégyenítették. Ennek következtében a fiatal lány idegösszeroppanást kapott, és csak a megszokottnál később, szeptemberben tudott leérettségizni. Amúgy tizenegy éves korától naplót vezetett, amibe módszeresen mindent lejegyzett: mit gondol, mit nem ért, vagy épp mi bántja. Életrajzírói szerint borzalmas volt számára a háború, ám mégis szeretettel emlékezett erre az időszakra, elvégre ekkoriban volt az első, másik nem iránti rajongása, méghozzá egy fuvolás fiú személyében, aki a szegedi színházi zenekarban játszott – így erre az időszakra tehető az első szerelem.

Érettségi után újságíró akart lenni; tele világmegváltó tervekkel a Délmagyarországhoz került gyakornoknak. Mivel tudott gyorsírni, híreket fogalmazott majdnem egész nap. Aztán amikor eljött a nagy alkalom, élete első riportja, óriási lelkesedéssel vetette bele magát. Viszont kiderült, hogy sajnos csak a bolondját járatták vele, mire ő bosszúból a riportnak ezt a címet adta: „Első riport arról, ami nincs”. A cikk megjelenése után már újságírónak hitte magát és utána igaz, színikritikát is írt, ám hamar rá kellett jönnie, hogy keveset tud a szakmáról.

Felsőfokú tanulmányait a Szegedi Egyetemen kezdte: 1944–1948 között filozófia, néprajz, magyar és német irodalom szakra járt. 1948–1950 között Budapesten egészítette ki tanulmányait: az ELTE Bölcsészettudományi karán szociológiát, filozófiát és pszichológiát tanult. 1950-ben tanári oklevelet szerzett. Egyébként Éva már diákkorában részt vett baloldali tüntetéseken.

Első munkahelye – 1950–1953 között – a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, ahol a tankönyvosztályon lett főelőadó. Eközben ismerkedett meg Janikovszky Béla szegedi orvossal, és 1952 októberében házasságot is kötöttek. Csakhogy férjét 1953 februárjában letartóztatták, és az ifjú feleségnek el kellett hagynia a minisztériumot. Átmenetileg a Jegyzetellátónál helyezkedett el. Fél évvel később a férje kiszabadult és az Országos Onkológiai Intézetben kapott állást, míg Éva először a Tankönyvkiadó Vállalathoz került, később pedig az Ifjúsági (később Móra) Kiadó lektora, majd főszerkesztője lett.

Meg kell jegyezni: a minisztériumban és a kiadónál még a legnehezebb időszakban is mindig az emberség, a kiállás jellemezte, állítólag több üldözött és tiltólistára került írótársa neki köszönhette mind a megmenekülést, mind pedig a munkalehetőséget. Ám ellentmondásos, hogy miközben férje ÁVH-s (Államvédelmi Hatóság) volt, ő rejtegette a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumból „kisöpört” munkatársakat…

Első komoly írására Fazekas Anna – az Öreg néne őzikéje szerzője, a Móra Kiadó akkori vezetője – bízta meg, mégpedig hogy a víz körforgásáról írjon. Így született meg a Csip-Csup, melyet 1957-ben adtak ki, de még Kispál Éva néven. Ezt követte a két lányregény: 1960-ban a Szalmaláng, itt szerepelt először a magyar irodalomban védjeggyé vált – a férje után felvett – Janikovszky Éva név, 1962-ben pedig az Aranyeső. Utána 32 könyvet írt még. 1965-ben jelent meg első világsikert hozó műve a Ha én felnőtt volnék.

A legismertebb művei közül néhány: Te is tudod?, Akár hiszed, akár nem, Felelj szépen, ha kérdeznek, Velem mindig történik valami, Kire ütött ez a gyerek?, Már óvodás vagyok, A lemez két oldala, Örülj, hogy fiú, Örülj, hogy lány, Felnőtteknek írtam, Mosolyogni tessék, Ájlávjú, De szép az élet, Ráadás.

Könyveinek témái és humora világszerte ma is tarolnak: értő olvasókra találnak, nem véletlen, hogy műveit harmincöt nyelvre fordították le, negyven kiadásban jelentek meg, és hozzátehetjük: mindenütt töretlen sikert aratnak. Sőt, egy-egy kötetének címe vagy híres mondata napjainkra szólássá vált. De több forgatókönyvéből készült sikeres ifjúsági film, rajzfilm vagy tévéjáték is, például az Égigérő fűből.

A szerethetőség és a siker titka

Janikovszky Éva, aki nemcsak értette, de beszélte is a gyermekek nyelvét, ábrázolásmódjában olyan írói világot tudott megteremteni, amely páratlan a magyar irodalomban. Meséi révén a gyermekek bepillanthatnak a felnőttek világába, gondolkodásába,

a felnőttek pedig – ha elég figyelmesen olvasnak –, jobban megérthetik a gyermekek észjárását. Mindezt frappáns, ironikus mondatok révén fogalmazta meg, miközben a nézőpont váltogatásával állandó feszültséget teremtett, amit a mindennapok közhelyeit kifordító megfogalmazásával rendre fel is oldott. Épp ezért írásait korhatár nélkül szeretik, összetéveszthetetlen, ahogy a generációk világát, vitáit, ütközéseit és végül egymásra találását remek humorral és mélységes emberséggel, bölcsességgel ábrázolja – valamiféle gyermekmonológ formájában.

Írástechnikájának egyik jellemzője, hogy nála az éremnek valóban mindig két oldala van: ez humorának egyik forrása is. Például ha egy kisgyerek szavaival mesél arról, minek örül, rögtön utána elmeséli azt is, hogy az anyukája miért nem örül ennek ugyanennyire. Ez a fajta kettősség, a maga rövid, tömör mondataival roppant mulatságos és persze mindnyájunk számára ismerős helyzeteket villant fel. A másik humorforrás az, hogy az írónő hitelesen szól akár egy óvodás, akár egy kisiskolás vagy akár egy kamasz gyerek hangján – mindezt gazdag nyelvi játékkal fűszerezve.

Lélekben közel tudott maradni a tizenéves korosztályhoz is, hiszen vallotta, hogy a kamaszkor az emberi élet egyik legnehezebb korszaka, a tinédzserek és a szülők számára is embert próbáló feladatokkal, amiket csak közösen lehet átvészelni. Talán legkedvesebb könyve, a Kire ütött ez a gyerek? is épp abban az időszakban született, amikor egyetlen gyermeke, a fia kamasz volt, így a könyv kiindulópontja kettejük kapcsolata lett, a szavak pedig azért olyan hitelesek, mert a szerző megpróbálta beleképzelni magát a fia helyzetébe.

Persze szerencsés módon méltó alkotótársra is lelt – a már szintén elhunyt – Réber László grafikus személyében, aki egyetlen vonallal rajzolta meg tréfás, groteszk módon, amit az írónő néha kevés szóval írt le. Ezzel a módszerrel ugyanis rengeteg teret engedtek a szabad asszociációnak: leegyszerűsítették, modellszerűvé tették a világot. Réber nyakiglábjai nélkül a kötetek jóval szegényebbek lennének.

Igazán aktív évekkel búcsúzik

1987-ben ugyan nyugdíjba vonul, de továbbra is a Móra kiadónál dolgozik, annak igazgatósági tagjaként. 1978 és 1995 között a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa (IBBY) megbízott elnöke, a nemzetközi Andersen-bizottság tagja, az UNICEF Magyar Bizottságának elnökségi tagja, 1991-től a hátrányos helyzetű gyermekek továbbtanulását segítő Staféta Alapítvány kuratóriumának elnöke, 1996-tól pedig az Írószövetség Gyermekirodalmi szakosztályának elnöke. 1999-től jelennek meg írásai a Hölgyvilág című hetilapban.

Írói munkásságáért megkapta a József Attila-díjat, az Ifjúsági díjat, a Gyermekekért-díjat, a Greve-díjat, a Budapestért-díjat, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének gyermekirodalmi díját. De a Mosolyrend Lovagjává választott írót a Magyar Köztársaság Érdemrend Tiszti-keresztjével, valamint a Móra- és a Szent Imre-díjjal is kitüntették. A Kossuth-díjat 2003-ban – néhány hónappal halála előtt – otthonában sajnos már nagybetegen vehette át.

Utolsó interjúi egyikében azon tűnődött: lelkének gyermeki vonásait talán azért is sikerült idős koráig megőriznie, mert hatvanhat éves koráig édesanyja társaságában élhetett. Hosszú betegség után, 2003. július 14-én hunyt el Budapesten. A Farkasréti temetőben a síremlékén – a tőle elválaszthatatlan – Mercédesz nevű írógépének mása bronzszobor formájában hever.

„Gyerek, felnőtt megrendülten néz utánad, az olvasók, az öregek, az elfáradtak, akik életerejét írásaiban visszaperelted, gyerekek, akik ábrázolásod révén emberközelbe kerülhettek végre a szüleikkel” – ezekkel a megható szavakkal búcsúzott tőle pályatársa, Szabó Magda, aki róla mintázta az Abigél című regényében Horn Micit.

Emlékét alapítvány gondozza, mely a szellemi örökség megőrzésén túl feladatának tekinti az irodalmi műveltség formálását, az olvasás-írás népszerűsítését. Nevét meseíró pályázat és díj is viseli, melyet a felnőtt, valamint a felnövekvő nemzedék együttélésének életszerű helyzeteit bemutató művészeti alkotásért ítélnek oda.

Idézetek Janikovszky Évától

„A felnőttek mindent előre tudnak. Azt is, hogy leesem onnan, azt is, hogy összetöröm, azt is, hogy felgyújtom, azt is, hogy kiöntöm, azt is, hogy megfázom, azt is, hogy tönkreteszem, és azt is, hogy nem lesz ennek jó vége. Csak azt nem értem, hogy akkor miért mérgesek, amikor a végén igazuk lesz.”

„Apukám sokszor mondja nekem, hogy vigyázz, mert kihozol a sodromból. De mindig későn szól, mert olyankor már kint van.”

„Amikor apukám azt mondja, hogy gyere csak ide, kisfiam, beszélni akarok veled, akkor már biztos, hogy baj van. Mert ha nincs baj, akkor nem mondja, hogy beszélni akar velem, hanem mindjárt beszél.”

„Mosolyogni tessék! Persze nem szüntelenül, nem reggeltől estig, de bujkáljon bennünk a mosoly – minden eshetőségre készen –, hogy bármikor felragyoghasson. Mert a mosoly meggyőződésem szerint mindig egy kis fényt hoz az életünkbe, meg a máséba is. Kicsike fényt, de sok kicsi, mint tudjuk, sokra megy.”

„Első szerelmünk, ha a régi címen ránk találna, talán meg sem ismerne. Amíg rá nem mosolygunk. A mosoly ugyanis nem öregszik. És kell valami állandóság.”

„De úgy gondolom, hogy a legfontosabb nem változott. Nem változott a pályaválasztás buktatókkal teli, gyakran csalódásokat tartogató útja, ma is gyakran átélik a fiatalok azt a fájó ütközést, amellyel a jövőről szőtt illúzióik a valósággal szembesülnek. Nem változott – sőt rövid háttérbe szorulás után újra divatba jött – az érzelmek elsőbbsége az emberi kapcsolatokban. Talán nem így beszélnek egymással a mai szerelmesek, mint e könyv fiataljai, azonban azt remélem, hogy ugyanúgy éreznek.”

„Amennyire igaz az a mondás, hogy derűre ború, legalább annyira igaz, hogy borúra meg derű. Csak arra kell vigyáznunk, hogy a végére is maradjon egy kis derű.”

Olvasson tovább: