Kereső toggle

Naivából rendszerellenség

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A nemrég elhunyt Krencsey Marianne neve és színészi karrierje elválaszthatatlanul összeforrt a Liliomfi bájos Mariskájának alakjával. Az 1954-es film után kitárult a nagyvilág kapuja a fiatal színésznő számára, aki valóságos sztár lett a szocialista Magyarországon, sőt sorra járta a külföldi filmfesztiválokat is. Karrierje akkor ért véget, amikor berendelték a Filmfőigazgatóságra és megkérték: jelentsen férjéről, akitől akkor már amúgy is válófélben volt. Krencsey nemet mondott, és ezzel véget is ért a tündérmese.

A nemesi családból származó Krencsey nő létére szokatlan pályára készült: színházi rendező szeretett volna lenni. Álma 1951-ben teljesül, amikor is egy diákcsere révén átkerül a bölcsészkarról a hőn áhított Színművészetire. Equinox 2001 – 35 év Budapesten, 35 év New Yorkban című önéletrajzi beszámolójából fény derül az ötvenes-hatvanas évek Magyarországán uralkodó közhangulatra, az akkori reményekre és csalódásokra. „1952: Ebben az évben munkavállaló is lettem, a főiskolai tanulmányok mellett. Tizenhárom éves koromtól kezdve rövidebb-hosszabb ideig dolgoztam minden nyári szünetben, ki akartam próbálni mindenfélét. Voltam »bébiszitter«, bolti kiszolgáló, irodai alkalmazott ismerős, baráti helyeken; legutóbb sztálinvárosi betonútépítő, hat hétig. Megfogadtam, hogy mindent vállalok, csak irodai alkalmazott nem leszek – aztán mégis több mint húsz évet dolgoztam bankban, nyugdíjintézetben, végül pedig orvosi rendelőben Amerikában.”

1954-ben már vizsgarendezésére készül: a debreceni Csokonai színházban kell egy szovjet darabot színpadra állítania. Ezt meg is teszi, ám amikor a főpróbán észreveszi, hogy a helyi főrendező átrendezte a darabot, sértődötten visszaviharzik Pestre. Itt már várja az üzenet: a filmgyárból keresik próbafelvételre, a Liliomfi című Makk Károly-filmhez. „Sikerült a próbafelvétel, a film öt hónap alatt készült el, 1955 elején volt a bemutatója, és ezzel egyik napról a másikra »sztár« lettem. Tündérmese kezdődött” – írja könyvében.

1955 tavaszán egymás után két új filmet kezd forgatni, májusban pedig – élete első külföldi útjára – a Cannes-i filmfesztiválra utazik a Liliomfival. „Csaknem két évig tartott ez az állapot, ez a boldogság! 1955 és 1956 izgalmas, örömmel és munkával töltött, szabadon szárnyaló időszak volt a számomra.”

1957-ben férjhez megy Makk Károly rendezőhöz. „De az az idő, az a kor, nem volt normális. Diktatúra volt a javából, még ha »puha« jelzőt is kapott! Abból élt, hogy a magánéleteket feldúlta, és kijátszotta egymás ellen az egyéneket” – emlékszik vissza Krencsey, aki nyomasztónak tartotta azt is, hogy 1951 és 1963 között mintegy nyolc közismert művész (köztük Bajor Gizi, Somlay Artúr, Soós Imre) lett öngyilkos. Halálukért közvetve vagy közvetlenül ő a rendszert okolja.

Bár Makk a Ház a sziklák alatt című filmjével 1958-ban díjat nyer San Franciscóban, sikerét itthon néma csend övezi. „Süket maradt a Filmfőigazgatóság, a nyugati díjra sem reagált, sőt arra sem, hogy a Szovjetunióban is nagy sikerrel ment ez a magyar film (…). Nem hagyták dolgozni, visszadobták a könyveit.” Noha Krencsey filmkarrierje mindeközben sikeresen haladt előre, hamarosan a Párt látókörébe került ő is. „Tizenkét otthoni munkás évemben tizenkét külföldi utazást tettem, amolyan hivatalos »kiküldetés« formájában. 1960-ban, első argentin utam előtt, berendeltek a Filmfőigazgatóságra. (…) Akkor láttam először a szakma legfőbb urát is, aki annyi nehézséget teremtett az akkor már válófélben lévő férjem számára. Magánéletemről jól informáltnak mutatkozott, és az is kiderült, hogy általam akarja Makk Károlyt végleg »levadászni«.”

Krencsey ekkor visszautasítja a felkérést – egyelőre retorziók nélkül. Aczél György később újra berendeli, ahol megismétli a korábbi ajánlatot, majd választ nem várva búcsúzik. Az ezt követő időszak életérzését a színésznő Illyés Gyula 1958-as szavaival jellemzi: „Szinte a pórusokon érezni, hogy húzódik el tőlem egy világ (egy lármás, nyüzsgő), és hogy emelkedik ugyanakkor körém egy elzáró fal…”

Krencseyt rövidesen kizárják az általa alapított Filmklubból, elmaradnak a filmszerep-ajánlatok, megjelenik egy rossz kritika is. „Az 1963–64-es évad meghozza nekem a Kádár-rendszerben az első és egyetlen budapesti szerződést! A két szerep, amit kiosztottak rám, világossá teszi (rendező szemével látva) a szándékot: a játék nem a színésznő igazolásáért, hanem ellene folyik. Tudomásul vettem, végigjártam…” Demeter Imre színikritikus telefonon értesíti, hogy „olyan tanácsot kaptak, hogy rólam kedvezőt nem kell (tehát nem lehet) írni”.

„…a szakmában eltöltött idő csupán egy évtized volt, ez a tíz év huszonöt filmet produkált, tizenegy filmfesztiválon vagy filmhéten vettem részt, néhány televízióműsorban szerepeltem, és emlékezetem szerint körülbelül 25 színházi darabot játszottam 1964-ig.” Filmszerepei között található a Gábor diák, a Kilences kórterem, az Eltüsszentett birodalom című mesejáték, a Szegény gazdagok, az Aranyember, az Egyiptomi történet és a Tenkes kapitánya is.

1962-ben hozzámegy Dr. Nemes Gyula nőgyógyászhoz, akivel kálváriája tovább folytatódik. Miután nem kap szerződéseket, az Országos Rendező Iroda (ORI) turnéival keresi kenyerét, de nincs oka panaszra: „az esztrádműsorokról köztudomású, hogy jól fizetett és fáradtságos munka”. 1965 nyarán férjével Londonba utaznak éves szabadságra, ám kifelé menet a vámosok hosszadalmas vizsgálatnak vetik alá autójukat, „láthatóan egyre türelmetlenebbé válva kerestek valamit. (…) Ez volt az első jele annak, hogy új fázisba léptünk, lefelé a lejtőn.” Mire hazaérnek, a házmester széles mosollyal üdvözli őket, szinte minden reggel ott sertepertél körülöttük, majd egyszer csak kiböki: „Doktor úr, mostanában elég sokat érdeklődnek maguk után.”

„Aztán 1965 decemberében egy rendőr csengetett az ajtón. Udvariasan, de minden magyarázat nélkül kérte férjem útlevelét. (…) azt mondta, parancsa van az útlevél bevonására. És elment.” Amikor egy hónappal később Krencsey beadja az útlevelét hosszabbításra, már ő sem kapja azt vissza. „A két útlevél bevonását, (…) csakis baljóslatú eseményként lehetett értelmezni. (…) Napokon át tépelődtünk, találgattuk, hogy mi történhetett.” Később derül csak ki, hogy valaki feljelentette őket – persze nem tudni, milyen indokkal.

A helyzetet végül Dr. Nemes egyik korábbi betege segít kibogozni, akinek életét a nőgyógyász mentette meg egy sürgős műtéttel. A hölgy kész segíteni, amihez meg is van a pozíciója, hiszen férje „nagyon magas beosztású, nagy hatalmú ember”. „Öt vagy hat nap múlva került sorra a rózsadombi ebéd. Elegáns villa, a kapuban egyenruhás őr. (…) Felmegyünk a lépcsőn, egy hallszerű előszobában fehér kötényes, bóbitás, régi filmekből ismerős komornára emlékeztető hölgy fogad bennünket.” Megjelenik a férj is, akit Krencsey csak „H. Andriska” néven emleget. „A székmozgásokra újra megjelenik a bóbitás és megszólal: »Nagyságos úr, hozhatom a levest?« Dermedt csend… (…) a mi nagyhatalmú vendéglátónk pedig rádörög a hölgyre: »Ugyan Juliska, már megint…« (…) aztán hozzánk fordulva: »Nem tud leszokni róla, azelőtt uraknál szolgált«.”

Andriska segítségével Dr. Nemes visszakapja az útlevelét, Krencsey ügye azonban bonyolultabb: az övét maga Aczél György vonatta be. A doktor – a nagyhatalmú pártfogó javaslatára – végül személyesen keresi fel Aczélt, aki Andriska neve hallatára végül ígéretet tesz az útlevél visszaadására. Napokig nem történik semmi, aztán a „nagyhatalmú” 1966 nyarán meghívja őket az egyik balatoni pártüdülőbe, ahol közli velük, hogy ebben a rendszerben senki sem juthat előre hátszél nélkül, és tekintve, hogy most ilyen jó „barátságba” kerültek, mostantól ő lesz számukra ez a pártfogó. „Eszembe jutott, most először, hogy azon csodálkoztam február közepe óta, hogy minden megváltozott. Újra van filmszerep… (…) Néhány kollégám újra mosolyog, ha lát. Hirtelen kinyílt a szemem. Végre értem, hogy itt, ebben a hűbéri társadalomban elég annak a puszta sejtése, hogy valami nagykutya áll az ember mögött, az már biztosítja a megkülönböztetett bánásmódot.”

Aztán Andriska félvállról megjegyzi: később, esetleg kérnek majd egy szívességet a házaspártól. Hiába hivatkoznak arra, hogy ők nem párttagok és nem jó káderek, a válasz már erre is kész: „Nem kell ahhoz sem párttagság, se jó káderlap, ellenkezőleg, sokkal több szívességet tud nekünk tenni az, akiről tudják, hogy nem közülünk való.” Hazafelé, az autóban születik meg az elhatározás. „Ezzel a beszélgetéssel minden eldőlt. (…) Mi ezt nem bírjuk ki, és nem tudjuk megcsinálni” – szólalt meg a férj. „Egyszóval innen menni kell” – böki ki Krencsey. Az okmányra még várni kell, „de azzal az útlevéllel mi csak egyszer lépjük át az országhatárt.”

A tervezés titokban zajlik, még szüleiknek sem mondhatják meg, hogy disszidálásra készülnek. „Ebből a helyzetből már nem volt más kiút. Vagy vállaljuk a kegyenc szerepét, ami elkötelezettséggel jár, kiszámíthatatlan következményekkel mindazokra, akiket ismerünk, vagy szembeszegülünk, és annak következményeit kell majd elviselni. Minden besúgó kis szívességekkel kezdi, az első megalkuvás után nincs megállás; aki a megalkuvást választja, bármilyen kis mértékben is, az a rendszer részévé válik.”

Július közepén végül megérkezik a színésznő útlevele, de mire megkapják a szükséges vízumokat, már hónap vége van. Titokban, egy bérelt garázsban csomagolnak, hogy senki ne lássa a bőröndöket. A mindig érdeklődő házmesternek azt mondják, balatoni nyaralásra indulnak.

A határátlépést egy hatalmas viharra időzítik, így a vámvizsgálat nem húzódik el, mindenki siet fedezékbe az eső elől. Bár úti céljuk Anglia, csak oda mehetnek, ahová éppen megkapták a vízumot. „Sok országot megjártunk. (…) Igazi kalandorokká lettünk. Előfordult olyan is, hogy nem találtunk aznapra szállást, így kissé vonakodva – mert éppen arrafelé gyakoriak voltak a medvék –, de az erdőben aludtunk. Abban az időszakban még az élelemszerzés is gondot jelentett” – idézte fel Krencsey egy 2009-es interjúban az Újbuda hasábjain. Ausztria, Svájc, Olaszország, Franciaország után Anglia jön, majd Izland – attól függően, éppen hova kapnak vízumot. Menetközben ismerősöknél, a magyar emigráció tagjainál húzzák meg magukat. „Európát kényszerűen körbejárva, 1966. november 22-én érkeztünk New Yorkba, mint »szökevény–menekült–jogfosztott« kelet-európaiak. Tizenhat hetünkbe került.”

Dr. Nemes már decemberben talált munkát, ám ahhoz, hogy szakorvosként magánpraxist nyithasson, újra tanulnia és keményen dolgoznia kellett. Krencsey banki asszisztensként helyezkedett el, majd a nyugdíjfolyósítóban lett ügyintéző. Később férje magánrendelésének mindennapi életét koordinálta. „Jólesett, hogy a legkisebb pozícióban is emberként bántak velem. Bárhová kerültem, örültem, hogy végre szabad vagyok, fizetést kapok, a színészévek sikere akkorra már alig jutott eszembe. (…) Úgy érzem, életem egy csodálatos időszaka volt a filmezés, egy szép mese, ami véget ért. Úgy is mondhatnám, két életem volt, egy budapesti, és egy New York-i. De hálás vagyok a sorsnak, hogy ennyi élményt megélhettem. (…) Sok irigy ember nehezítette meg az életemet, de mindig megúsztam. Jót tett nekem az élet, mert mindig újra harcolni kellett. A harc pedig életben tartja az embert.”

Olvasson tovább: