Kereső toggle

Ecce homo?

Szerepzavarok a 21. században

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az emberiség fantáziáját mindig is izgatták a mitikus lények – állati tulajdonságokkal rendelkező emberek vagy természetfeletti képességekkel „megajándékozott” átlagos személyek elképzelt világa. Vajon mi lehet az oka, hogy most ismét felszínre törtek ezek a vágyak? A Galaxis őrzői, Thor, X-Men, Pókember, Macskanő, Amerika kapitány, Hulk, Superman, Wonderwoman és még hosszan lehetne sorolni azokat a 21. századi képregény-adaptációkat, amelyek őrületes mennyiségben áramlanak Hollywoodból.

Hollywoodot és az ott működő filmstúdiókat évek óta éri a vád, hogy a társadalmat érintő aktuális problémák helyett inkább a biztos sikert és magas bevételt hozó bestsellereket, életrajzi történeteket vagy már korábban megfilmesített történeteket visznek újra vászonra. Ebbe a sorba csatlakoznak be a képregény-adaptációk is. A napjainkban tapasztalt szuperhősáradat egyik karaktere sem mai kreáció. A szereplők zömében az 1930–40-es években születtek, amit a képregények aranykorának is szokás nevezni. Az amerikai szerkesztőségek, mint a Detective Comics (DC) vagy a Marvel, a második világháború borzalmait és kihívásait képzelt szuperhősök bevonásával próbálták elviselhetőbbé tenni a civil lakosság és a fronton harcoló katonák számára. Hollywood meglátta az ezekben a történetekben rejlő potenciált, amit a fejlődő technikai eszközök segítségével élethűen vászonra is vittek.

A korai képregényalkotók a legtöbb esetben nem tartották szükségesnek, hogy az emberfeletti képességekkel rendelkező hőseiknek előéletet kreáljanak. Ez alól az első kivétel az Amerika kapitány volt. A történet egy fiatal, vézna fiúról szól, aki sikertelen a lányok körében, mindig megverik az erősebb fiúk, és nem úgy néz ki, hogy valamire is vinné az életben. A sorozáson testi adottságai miatt alkalmatlanná nyilvánítják, azonban hazafias érzéseire felfigyelve lehetőséget adnak neki, hogy egy kísérleti fázisban levő kutatásban részt vegyen mint tesztalany. A kísérlet sikeres lesz, és megszületik „Amerika kapitánya”. A fiú azonnal a lányok bálványává, katonatársai példaképévé válik.

A képregényhősök megjelenését nem fogadta általános ováció. Többen hangot adtak aggodalmuknak, például Dr. Fredrich Wertham pszichológus is, aki megírta az Elcsábított ártatlanság című könyvét. Ebben részletesen taglalja, hogy a képregények hősei szexuális feszültségeket gerjesztenek a fiatalok körében, többek között az öltözködésük miatt, hiszen a férfiak minden esetben testre simuló kezeslábast viselnek, míg a női karaktereket kifejezetten hiányos öltözetben és felnagyított testi adottságokkal jelenítik meg a rajzolók. A problémával, amit Dr. Wertham felvetett, az amerikai szenátus is foglalkozott, és külön vizsgálóbizottságot hozott létre, amely elfogadta és megalapozottnak ítélte a pszichológus aggodalmait. Felülvizsgálták az addigra néhány esetben rajzolt pornómagazinná vagy horrorisztikus újsággá módosult képregények létjogosultságát, társadalmi hasznosságát.

Mára azonban a képregény-adaptációk iránti érdeklődés évről évre nő, így mind a Marvel, mind a DC – amelyek azóta már filmstúdiókként működnek – az igényeknek megfelelően termeli a messiáskomplexustól szenvedő hősöket. Deadpool, X-Men: Apokalipszis, Amerika Kapitány: Civilháború, Batman vs. Superman, csak néhány azon filmek közül, amelyeket 2016-ra gyártott a két népszerű stúdió.

Hablegény és kentaur

A kiméra szó azon mitológiai lényeket foglalja össze, amelyek részben emberi, részben állati tulajdonságokkal rendelkeznek. Ilyen például a görög mitológiából közismert Minotaurus, a bikafejű és embertestű szörny, vagy a kentaur, akinek alsó része ló, felsőteste emberi formájú, de idetarozik még például Meduza is, akinek fejét haj helyett kígyók borítják. A sort hosszan lehetne folytatni, hisz az egyiptomi mondavilág is tele van kimérákkal, ilyen a szfinx, a sólyomfejű, embertestű Hórusz vagy éppen a sakálfejű Anubisz. Talán az egyik „legnépszerűbb” hibrid a félig ember, félig hal élőlény, a sellő. Ezt látszik alátámasztani az is, hogy a Disney hercegnők közül Ariel, a kis hableány az egyet-len nem ember főszereplő.

A kiméra léthez való vonzódás az emberek számára nem ismeretlen. Vannak, akik tetoválással és más fájdalmas beavatkozásokkal próbálnak hasonlítani kedvenc lényükre, mások erdőt vásárolnak, hogy ott szabadon szaladgálhassanak, mintha maguk is farkasemberek lennének. Ennél is tovább ment azonban egy floridai fiatalember, Eric Ducharme, aki amióta az eszét tudja, megőrül a sellőkért, és így fokozatosan maga is sellővé vált. Saját bevallása szerint úgy eszik, úgy alszik, és úgy lélegzik, mint egy sellő. Jó idő esetén hetente háromszor több mint másfél órát utazik a környékbeli tóhoz, hogy ott saját készítésű sellőruhájában, természetes közegben úszkálhasson – a helyi horgászok legnagyobb megdöbbenésére. Ráadásul sikerült üzletet csinálnia különös „megszállottságából”: színes uszonyokat gyárt megrendelésre felnőtt- és gyerekméretben. Állítása szerint a bolt pörög, egyre többen vásárolnak tőle.

Egy másik hasonló eset az ugyancsak amerikai Kim Graham nevéhez köthető, aki szerint a lovak könnyedsége és szépsége évezredek óta kiváltja az emberek csodálatát. Graham végzettsége szerint szobrász, akit mindig is sokat foglalkoztatott a fantasyk világa. A kentaurok méltóságteljes mozgása nagy hatással volt rá, így elkezdett gondolkozni azok „életre keltésében”. Így sikerült kifejlesztenie a Digitigrade Leg Extensionst, ami úgy funkcionál, mint egyfajta lábhosszabbító eszköz, amely a feltaláló szerint „az állatok kecses és rejtélyes megjelenésével ruházza fel annak viselőjét”. Egyelőre azonban nem sokan kapkodnak a szerkezet után, aminek az ára 700 és 1000 dollár között mozog (közel 250 ezer forint). Többek szerint a szerkezet inkább hasonlít az ördög mitológiai megjelenítésére, mintsem a kecses lovakra.

Jelmezek Japánból

Évről évre exponenciálisan növekszik azoknak a száma, akiknek már nem kielégítő „csak nézni” kedvenc japán anime sorozataikat vagy „csak olvasni” a mangákat, hanem szeretnének azok szereplőinek a bőrébe is belebújni. Imádott karaktereiknek öltözetét, fegyverét, varázseszközét időt és pénzt nem kímélve elkészítik, majd felöltik ezeket a jelmezeket, hogy mások megcsodálhassák őket, és ők is másokat. Ez a jelenség a cosplay, ami az angol „costume” és „play” szavakból képzett mozaikszó. Azonban ez csak elnagyolt képet ad magáról a tevékenységről. Akik művelik, egyfajta előadó-művészeti irányzatként tekintenek rá, ami először Japánban hódított meg tömegeket, majd Nyugaton is egyre inkább elterjedt. Amerikában például nem ritkák a 200 ezres látogatottsággal rendelkező találkozók. Japán fővárosában, Tokióban pedig vannak városrészek, ahol az emberek mindennapos viselete a cosplay, így aki utazásai során arra jár, személyesen találkozhat Inuyashával vagy a Pokémon című rajzfilmsorozat Pikachujával.

A cosplayezés egyre nagyobb tömegeket vonz Magyarországon is. 2005-ben rendezték meg az első ilyen fesztivált egy művelődési házban két-háromszáz emberre számítva, így magukat a szervezőket is meglepte, hogy több mint hatszázan jelentek meg. 2015-re már a Hungexpo adta a helyszínt ezeknek a több mint hétezer látogatót számláló rendezvényeknek. A két komolyabb találkozó a Mondocon és a PlayIT, azonban ezeken kívül a rajongók kisebb, tematizált eseményeket is rendeznek egymás között. És hogy mi zajlik egy ilyen rendezvényen? Az általuk ellenségesnek vélt megjegyzések szerint „felnőtt farsangolás”. Azonban a farsangi mulatság és a cosplayezés között fontos különbség, hogy itt nem csupán egy viseletet másolnak le, hanem átveszik eredeti hősük belső tulajdonságait, szokásait, jellegzetes viselkedési formáit, mozgását, mimikáját is. Erre a napra azzá a karakterré válnak, akik a valóságban sosem lehetnének.

A cosplayezés a 14–35 éves korosztály között a legnépszerűbb, és érdekesség, hogy a férfiak körében ugyanolyan intenzív az érdeklődés iránta, mint a nők között. A cosplay egyik legkedveltebb irányzata azokra a karakterekre fókuszál – különösen a hölgyek esetében –, akiknek öltözetük feltűnően hiányos, és mindenképpen élénk reakciót váltanak ki a környezetükből. Egy másik igen népszerű irányzat az úgynevezett crossplay, amikor is a jelmezt viselő személy egy vele ellentétes nemű karakter bőrébe bújik bele. A Mondocon rendezvény résztvevői különböző kategóriákban mérettetik meg magukat. Ilyenek többek között a legjobb kosztüm, legjobb technika, legjobb kiegészítő, legjobb előadás, legjobb koreográfia.

De vajon mi visz rá valakit arra, hogy százezer forint feletti összegeket és felbecsülhetetlen mennyiségű időt öljön bele egy-egy ilyen projektbe? Erre nehéz választ adni. Egy megszállottan cosplayes svéd fiú, művésznevén Shiro Shamurai a következőképpen mesél erről az eseményről: „Hogy miért kezdtem el cosplayezni? Vidám gyerekkorom volt egészen addig, amíg a szüleim el nem váltak, amikor is anyukámmal több száz kilométerre elköltöztünk egy idegen városba. Ott a szokatlan akcentusom miatt, és mert én voltam az »új fiú«, folyamatosan szekáltak az osztálytársaim. Úgy éreztem, egy hatalmas ellentét áldozata vagyok: ami nálunk otthon menő volt, az itt béna volt és fordítva. Később elkezdtem járni anime-rendezvényekre. Kezdetben visszahúzódó voltam, de hamar rájöttem, hogy itt nagyjából mindenki ugyanazon ment át, mint én. Ez egy olyan közösség, aminek legtöbb tagja mély sebeket hordoz magában, és itt rátalál az elfogadásra, törődésre. Mielőtt elkezdtem cosplayezni nagyon alacsony volt az önbecsülésem, önbizalmam.

De mikor először beöltöztem, és elmentem egy anime-rendezvényre, az maga volt a mennyország. Mindenki kedves volt, gratuláltak nekem a ruhához, kérdezgették, hogy hogyan készült stb. Olyan voltam, mint egy járkáló műalkotás. De mindezeknél sokkal fontosabb volt, hogy éreztem, egy közösséghez tartozom. Miután többször is részt vettem a rendezvényeken, elkezdtem valami olyat érezni, amit még soha azelőtt: azt, hogy gyönyörű vagyok. Tizenhat éves koromig gyűlöltem a tükörképem, és soha nem foglalkoztam a külsőmmel. Senki nem nézett rám »úgy«, senki nem vonzódott hozzám. Végül azt tudom mondani, hogy a cosplay elvette a szorongást, a félelmet, a reménytelenséget, és megadta számomra mindazt, ami hiányzott. Nekem erre volt szükségem, hogy túléljek, és most megteszek minden tőlem telhetőt, hogy így élhessek tovább.”

Olvasson tovább: