Kereső toggle

A stressz maga az élet

Selye János élete: magyar világsiker Kanadában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Negyven könyv – köztük számos bestseller -, 1700 közlemény fűződik a nevéhez, tíz nyelven beszélt, 68 tudományos társaság választotta tiszteletbeli tagjává. Munkássága akkor is páratlan lenne, ha nem ő írta volna le a stresszelméletet. Selye János, bár négy országban élt, magyar örökségére volt a legbüszkébb.

Selye Hugó az Osztrák–Magyar Monarchia katonaorvosaként teljesített szolgálatot Bécsben. Osztrák lányt vett feleségül, akitől 1907. január 26-án megszületett kisfia, János. A családfőt később Komáromba helyezték, ahol hamarosan jól menő sebészeti magánpraxisa lett. Többnyire jómódban éltek, de a család kétszer is elveszítette teljes vagyonát a világháborúk következtében. Az idősebb Selye figyelmeztette fiát, hogy a személyes vagyon bizonytalan: „Az egyetlen dolog, ami valóban tied, az, amit meg tudsz tanulni.”

1920-ban János épp a középiskolai tanulmányait kezdte a komáromi bencés gimnáziumban, amikor a várost a frissen létrejött Csehszlovákiához csatolták, így nem csoda, hogy tanárai intenzív magyar hazafiságra nevelték. Négy generáció óta minden férfi orvos volt a családban, így egyértelműnek tűnt, hogy János is továbbviszi a stafétát, és idővel átveszi a Selye Sebészeti Klinikát. A gimnáziumban azonban elég gyenge tanuló volt, nem kötötte le a biflázás, különösen a biológiát utálta. Tizenhét évesen mégis a prágai egyetem orvosi fakultására került, ahol viszont végig évfolyamelső volt. Szünidőkben apja maga mellé vette a műtőbe, házuk alagsorában pedig a legkülönfélébb állatokon kísérletezett.

Prágában a harmadévet kezdte, amikor a sok alapozó, elméleti tárgy után végre betegekkel foglalkozhatott. Selyének feltűnt, hogy a legkülönbözőbb betegségekben szenvedőknek vannak közös vonásaik. Míg a tananyag a betegségek sajátos tüneteire koncentrál, addig van egy „tünetcsoport”, mely minden betegre egyaránt jellemző: összességében betegnek látszik. Ez a gondolat foglalkoztatta egy darabig, de aztán az egyéb tanulnivalók miatt átmenetileg feledésbe merült.

A szenny gyógyszertana

Tíz év múlva azonban a búvópatak ismét előbukkant. Ekkor Selye már a montreali McGill Egyetem ifjú kutatója. Eddigre ledoktorált kémiából, megjárta Rómát, Párizst, az Egyesült Államokat. A hormonális működés kutatásával foglalkozott, és úgy sejtette, hogy létezik még egy nemi hormon az addig ismerteken kívül, ezért petefészek- és méhlepénykivonatokat fecskendezett patkányokba. Új hormont nem talált, de rájött, hogy mivel a kivonatok nem teljesen tiszták, az idegen anyag jelenléte egy mindig ugyanúgy fellépő, mellékvese-megnagyobbodással, bélrendszeri fekélyekkel járó szindrómát okoz a kísérleti állatok szervezetében. Létezik, hogy minden betegség vagy méreg a speciális, saját hatásán túl valami általánosat is okoz? Ha bizonyítani lehet, hogy a szervezetnek van egy ilyen általános reakciója, akkor az új alapokra helyezi a gyógyítás tudományát. Selye persze a továbbiakban csak ezzel akart foglalkozni. Mentora nem volt ilyen lelkes. Csüggedt tekintettel nézett az ifjú titánra: „Ébredjen a valóságra, Selye, amíg nem késő! Maga tulajdonképpen azt határozta el, hogy a szenny gyógyszertanára áldozza az egész életét!”

Selye ezután nemcsak injekciókkal, hanem különféle ingerekkel, hideggel, meleggel, fizikai terheléssel is kiváltotta ezt a bizonyos, a szervezet egészére ható reakciót a patkányokon. 1936-ban a Nature című lapban közölte a Károsító tényezőkkel előidézett szindróma című közleményét. A szenny gyógyszertana végül stresszelméletként vonult be az orvostörténelembe, és kutatások százaihoz adott inspirációt.

Az elmélet leírásához egy sor új kifejezést is meg kellett alkotni. Manapság a köznyelv legtöbbször az idegi-lelki feszültséget érti stressz alatt. Selyei értelemben azonban a stressz a szervezet nemspecifikus válasza bármiféle igénybevételre. Ez az igénybevétel (stresszor) azonban nemcsak kellemetlen dolog lehet: egy kimerítő edzés, megfeszített figyelem, de még a nem várt siker is ugyanazon általános választ váltja ki, mint a szorongás vagy a huzat. A feladat a megváltozott helyzethez való alkalmazkodás. Az általános adaptációs szindróma három szakaszból áll: az első a riadókészültség, az üss vagy fuss állapota; második az ellenállás, melynek időtartama a velünk született alkalmazkodókészség és a stresszor erősségének függvénye; a harmadik a kimerülés szakasza, amely ha teljesen végbemenne, az a halált jelentené, szerencsére rendszerint még ennek bekövetkezte előtt felváltja a pihenés. Selye úgy vélte, hogy az egyénre jellemző alkalmazkodási energia nem pótolható, így a stressz tulajdonképpen a szervezet kopási folyamata, és csupán annyit tehetünk, hogy a meglevő készletünket okosan osztjuk be az életünk folyamán.

Egy átlagos nap

Ő maga egészen elképesztően „gazdálkodott”. Minden nap fél ötkor ébredt, és egy ideig hagyta, hogy féltudatos állapotban cikázzanak a gondolatai, ily módon teret engedve az intuíciónak. Ötkor kikelt az ágyból, úszott vagy kerékpározott, hat órakor pedig már az intézetben volt, hogy a csendes órákat ki tudja használni írásra, olvasásra. Kilencre megérkeztek a kollégák, megkezdődött a laboratóriumi munka. Minden nap körüljárta az összes munkacsoportot és átbeszélte a kísérleteket. (Nem szerette, ha értekezleteken a füzetébe néznek a válla fölött, ezért személyes jellegű megjegyzéseit magyarul, de cirill betűkkel írta a lap szélére.) Délben sokszor a Floridában ebédelt, ami nem más volt, mint az R 274-es számú laboratórium, ahol félmeztelenül, nyitott ablaknál sütkérezett a montreali hűvös napfényben. „Lehet, kissé szokatlan egy félmeztelen igazgatóval tanácskozni, és új munkatársaim gyakran megrökönyödnek, amikor első ízben ide hívom őket kutatási értekezletre, de aztán hozzászoknak, és maguk is élvezik a napsütést.” Miután a délutánt is végigdolgozta, a professzor este hatkor indult haza, a szobakerékpáron ülve végighallgatta három gyermeke napi élménybeszámolóit, családjával vacsorázott, és fél tízkor nyugovóra tért. Páratlan munkabírását csak így kommentálta: „Nem tudják ezek a kanadaiak, hogy a magyar paraszt hogy tud dolgozni pirkadattól sötétedésig!” Az erővel való gazdálkodás részét képezte, ahogyan leveleit és a különböző meghívásokat kezelte: nem vett magára olyan terhet, amit nem akart, és nem félt használni a „Ne zavarjanak!” táblát.

Az iskolateremtő

1945-től 1976-ig a montreali Kísérleti Orvosi és Sebészeti Intézet igazgatója volt, majd nyugdíjazása után az általa alapított International Institute of Stress nevű intézményben folytatta munkáját. Nagy apparátussal végezte kutatásait – iskolateremtő, tudományszervező nagysága abban is kiteljesedett, hogy a világ minden tájáról érkeztek hozzá kutatók. Az intézet folyosóján függött egy világtérkép, amelyen apró villanykörték jelezték azokat az országokat, városokat, ahonnan fiatal kutatók látogattak az intézetbe. Ez a térkép is mutatta, hogy mennyire kötődött az országhoz, amely – mint sokszor utalt rá – elhagyta őt: Magyarország világított a legfényesebben. Az intézet főbejárata fölött állt a következő generációnak szánt mottója: „Sem témád fontossága, sem műszereid teljesítménye, sem tudásod nagysága, sem terveid pontossága nem pótolhatják gondolataid eredetiségét és megfigyelésed élességét.” Az Álomtól a felfedezésig című könyvében pályakezdők számára összegzi a kutatás csínját-bínját, szépségeit és buktatóit, számos rendkívül személyes vallomással és mókás történettel fűszerezve.

A professzor intézete nemcsak az ott folyó munka miatt volt népszerű, hanem egyedülálló könyvtára miatt is. Selye a világ minden tájáról gyűjtötte a kutatási eredményeket, s rövidítésekből és szimbólumokból összeállított egy olyan rendszert, melynek segítségével rekordidő alatt lehetett keresni a közlemények között.

A filozófus

Selye szerette az élettani kísérletek során kapott eredményeket, elveket kivetíteni társadalmi viszonyokra is, több művében foglalkozik a motivációk, életcélok kérdésével. Életfelfogásának egyik alapja a „hálaérzet filozófiája” volt. Eszerint az életünk egyik célja, hogy mások háláját kiváltsuk a tevékenységeink által, bár ezt sokszor magunknak sem merjük bevallani. Ez az életelv úgy alakítja a magatartásunkat, hogy elkerüljük vele a társadalmi kapcsolatok stressz-szituációit, ráadásul az égvilágon senkinek sem ártunk azzal, hogy begyűjtjük és elraktározzuk a felénk irányuló hálacsomagocskákat. De nem csak ez a vágy hajtotta: „Saját kutatásaimmal nemcsak az volt a célom, hogy a stressz orvostudományi jelentőségével kiérdemeljem mások háláját, hanem az a merőben önző kíváncsiság is hajtott, hogy tanulmányaim gyümölcseként közelebb kerüljek a Természethez.” A természet szemlélését nem tudta megunni. „Nincs egyetlen érző ember sem, aki ha a felhőtlen éjszakai égboltra tekint, meg ne kérdezné önmagától, mi a rendeltetése a csillogó égitesteknek, és mi az, ami a világmindenség rendjét megszabja. Ha a megértés bármely fokáról szemléljük is a Természet megnyilvánulásainak harmonikus nagyvonalúságát, az emberi érzékelés legnagyszerűbb élményében részesülünk. Aki e nagyság egyetlen parányát is megragadja, máris célt ért el”– írja Életünk és a stressz című könyvében.

Selye az életet – szintén a stresszkutatás eredményei alapján – a repüléshez hasonlítja: ha a pilóta egyszer már a levegőbe emelkedett, a gép motorját nem állíthatja le mindaddig, amíg ismét földet nem ér. Egyéni magatartásától függően sok mindent tehet, csupán két dologra nincs hatása: az üzemanyag mennyiségére és a gép alkatrészeinek kopására. De vajon mi a végcél, ahová a repülő tart? „Az ember ösztönösen érzi, hogy a végcélnak túl kell nőnie a múló pillanaton, és gyakran épp a múló pillanatok feláldozása révén válik elérhetővé.” Selye szerint az a cél, hogy az ember teljesen kifejezhesse önmagát, be tudja teljesíteni küldetését.

Talán érdemes kiemelni, hogy maga a stresszkutatás atyja is úgy tartotta, hogy az út során nem szükséges kerülni a stresszt, hiszen az az élet természetes velejárója, csakúgy mint az étkezés vagy a szeretet. A kulcs: ismerni a saját stressztűrő képességünket, és ez alapján lavírozni a számtalan kínálkozó tennivaló és küzdelem között. Selye mottója segédletül szolgálhat ehhez: „Harcolj mindig, ha a cél nemes, de ne állj ellen, ha nem érdemes.”

 

Selyei János imája:

Mindenható Erő, mely nagy időkön át
Értelmével tetted az embert úrrá a Természeten,
Adj hitet, mert erre van most leginkább szükségem.
Ritka és ünnepélyes pillanat ez életemben:
Oly pontra értem, ahonnan
Új út vezet az ismeretlenbe.
Új út, amely talán közelebb visz Hozzád:
A törvényhez, mely az ismeretlenben lakik.
Hiszem, hogy van bennem ösztönös megérzés;
És tartós türelemmel megszereztem a tudást,
Amely törvényeid kutatásához kell.
De hitem megrendült a tanulóévek alatt.
Már nem vezet állhatatosan a cél felé.
Mert íme, nem bízom már a hitben és túlbecsülöm a bizonyosságot.
Engedd azért, hogy ismert törvényeid csorbítatlan tisztelete
Váljék forrásává annak a hitemnek,
Hogy érdemes felfedeznem az új parancsolatot.
(…)

Újra meg újra vállalnom kell a kockázatot,
Ha érezni akarom a felfedezés izgalmas örömét.

Szomjazom erre az örömre, vagy elsorvad az elmém,
Mert – hála Néked – nem arra teremtetett,
Hogy az ismert parti vizek biztonságában ringatózzék. (…)

Selye János: Álomtól a felfedezésig

Olvasson tovább: