Kereső toggle

Az anyák megmentője

Idén 150 éve halt meg Semmelweis Ignác

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Napjainkban az első egészségmegőrzési lecke, amit egy kisgyermek megtanul, hogy gyakran mosson kezet. A mai ismereteinkkel a mindenhol reánk leselkedő kórokozókról, ennek jelentősége egyértelmű. Nem volt ez így két évszázaddal korábban, amikor Semmelweis Ignác rájött a kézmosás élet-mentő fontosságára.

Semmelweis Ignác 1818-ban született Budán, egy jómódú német kereskedő család gyermekeként. A gimnázium elvégzése után apja kérésére a bécsi jogi karra iratkozott be, ám érdeklődése hamar másra terelődött. Ellátogatott barátja anatómia órájára, ami annyira magával ragadta, hogy a következő évet már az orvosi karon kezdte. Néhány évet a budapesti egyetemen is eltöltött, de végül Bécsben fejezte be tanulmányait. Itt kapott tanársegédi állást az egyetem szülészeti klinikáján.

Ekkoriban az urbanizált társadalmakban a gyermekágyi láz elterjedt, ijesztő szövődménye volt a szülésnek: a betegséget megkapó olykor fiatal, életerős nők 20 százaléka meghalt. A kór kialakulásának módját többen ismerni vélték. Egyesek szerint a rossz levegő, az úgynevezett miazma okozta, így a nap közepén átfogó szellőztetést végeztek, mások az anyatej testben való mozgására vezették vissza a betegséget, mindezeken túl pedig még a XIX. században is tartotta magát a meggyőződés, hogy a betegséget a négy testnedv (vér, nyál, fekete és sárga epe) rossz aránya okozta, melyet érvágással korrigáltak. Hiába az elméletek, terápiás és megelőzési javaslatok, a mortalitás nem csökkent.

Semmelweis maga is temérdek nő halálának tanújaként, látva a használhatatlan teóriákat, szenvedélyesen vetette bele magát a kutatásba. Először az a statisztika szúrt neki szemet, hogy a gyermekágyi láz kialakulásának aránya magasabb azoknál az anyáknál, akik kórházban szültek, illetve alacsonyabb azokban a kórházi esetekben, ahol csak bábák voltak jelen. A megoldás keresését töretlenül folytatta a boncteremben is, minél több halálesettel találkozott, annál jobban igyekezett kórbonctani megfigyelések által közelebb jutni a megfejtéshez. Az igazi áttörést a kutatásában az jelentette, amikor Kolletschka nevű kollégája egy boncolás közben önmagán ejtett seb miatt vérmérgezést kapott, majd meghalt. Semmelweis gyakorlott kórboncnokként felismerte, hogy a gyermekágyi lázban elhalálozott nők és kollégájának kórbonctani lelete megegyező, halálukat vérmérgezés, azaz szepszis, a fertőző ágens hatására kiváltott, egész testre kiterjedő gyulladásos folyamat okozta.

„Kolletschka ugyanabban a betegségben hunyt el, mint a több száz gyermekágyas, akiket meghalni láttam. Kolletschka esetében ismert volt a kiváltó ok, vagyis a bonckéssel ejtett seb hullaméreggel volt fertőzött. Nem maga a seb, hanem a hullaméreggel fertőzött seb okozta tehát a halálát… Ha helytálló az a feltételezés, hogy Kolletschka betegsége és az a betegség, amelyben annyi gyermekágyas meghalt, azonos, akkor a gyermekágyasok esetében a kiváltó oknak is azonosnak kellett lennie. Kolletschka esetében hullarészek kerültek az érrendszerébe. Fel kellett tennem a kérdést: vajon azon személyek érrendszerébe is hullarészek kerültek, akiket meghalni láttam? E kérdésre igennel kellett válaszolnom.” Semmelweis korszakalkotó felfedezése tehát az volt, hogy felismerte a vérmérgezés valódi okát, azaz, hogy azt egy szabad szemmel nem látható, kézzel átvihető, általa hullaméregnek nevezett anyag sebbe kerülése idézi elő.

Hipotézisét a hullaméreg kimutatása nélkül gyakorlati úton bizonyította. Úgy vélekedett, ezek a részecskék „vegyi úton elroncsolhatóak”, ezért bevezette a klórmeszes fertőtlenítő kézmosást az osztályon, melynek következtében radikálisan csökkent a halálozások száma. Ez gyakorlatilag egyben az első aszeptikus eljárás volt, azaz olyan tevékenység, amely a kórokozók a beteg szervezetébe jutásának megelőzését szolgálja. Új módszerét az orvostársadalom szkeptikusan fogadta. A betegek iránti felelősségérzettel rendelkező gyógyítók számára nehezen volt megemészthető a gondolat, hogy betegeik halálát ők maguk okozták a kezükről bekerülő fertőző anyagok által. Semmelweisnek is szembe kellett néznie korábbi hibájával: „Gyilkoltam – jóhiszeműen tettem, de gyilkoltam – meg akartam menteni a gondjaimra bízott szülőnőket. Azt hittem, minél szorgalmasabban boncolok, annál inkább rájövök a titkos okra, mely megöli őket. Ezért boncoltam, s az ujjamon tapadó hullaméreggel öltem meg őket. De most rájöttem arra, hogy a fertőzést a vizsgáló ujjon tapadó szenny viszi be a szülő nő szervezetébe. Ezt tudtára adtam az egész világnak, és aki ezek után nem takarítja le a szennyet ujjáról, mielőtt vizsgál, az tudatosan és bűnösen gyilkol.”

Semmelweis óvó szavai azonban nem találtak halló fülekre kollégái köreiben. A bécsi klinika igazgatója sem értett egyet feltevéseivel, tanársegédi állását nem hosszabbították meg, így 1850-ben hazatérni kényszerült. Itthon sem várta azonban mindenki tárt karokkal, Birly Ede Flórián, a budapesti szülészeti klinika igazgatója határozottan más álláspontot képviselt, szerinte a gyermekágyi lázat a bélben felhalmozódó rossz anyagok okozzák, így azt hashajtóval kezelte. Semmelweis a Rókus Kórház főorvosaként kapott állást, ahol viszont kötelezővé tette a kézmosást, mellyel példátlanul lecsökkentette a halálozási rátát 0,85 százalékra – ezt az arányt egyéb európai kórházakban csak az 1950-es évekre sikerült elérni.

1855-ben, Birly Ede Flórián halála után kinevezték a szülészeti klinika igazgatójának, feleségül vette Weidenhofer Máriát, egy gazdag pesti kereskedő lányát. Semmelweis egyre inkább a magyar orvosi közélet megbecsült és tisztelt tagjává vált, ennek ellenére sokan még továbbra sem ismerték el tudományos munkáját, és nem alkalmazták módszereit.

A szabadságharc utáni politikailag terhelt időkben Korányi Frigyes híres belgyógyász emlékezete szerint „hosszú ideig nem jelentek meg orvosi folyóiratok, semmilyen szervezet, szakmai társulás nem működhetett. Nem találkoztunk egymással, nem hallottunk egymás orvosi tapasztalatairól, teljes sötétségben éltünk. Csend és stagnálás jellemezte az élet minden területét, de különösen a tudományt.”  Így Semmelweis – a kiegyezéshez közeledve – több mint tíz év után publikálta csak felfedezését, az első magyar nyelvű orvosi lapban, az Orvosi Hetilapban. A hiteles adatokkal és tényekkel alátámasztott állítását azonban a szakmatársai elutasították. A kor orvosi gondolkodása, mely éppen csak maga mögött hagyta az érvágás hosszú évszázados, emberi életeket követelő tradícióját, de még nem ismerte a mikroorganizmusokat mint fertőzést okozó ágenseket, nem tudta Semmelweis felfedezését kellően értékelni, szakmai gondolkodásába beilleszteni.

Az 1860-as évektől kezdve folyamatosan hanyatlott mentális állapota, mely hamarosan cselekvésre ösztönözte kollégáit. Benedek István orvostörténész szerint Semmelweis tüneteit szifilisz okozta, melyet a boncteremben önmagát megsebezve kaphatott el, és ez vezetett az idegrendszeri károsodásokhoz. Az egyetem vezető orvostanárai elmebetegnek nyilvánították, és egy ausztriai elmegyógyintézetbe történő szállításáról döntöttek. Semmelweis feleségével és barátaival indult útnak Bécsbe, ahol tudomása szerint régi barátját, Herba professzort látogatták volna meg, ám a baráti találkozó helyett az elmegyógyintézetbe szállították, melyet soha többé nem hagyott el. Semmelweis érkezése után két héttel, 1865-ben vérmérgezésben meghalt. A kórbonctani lelet súlyos bántalmazás jeleiről tanúskodik, így nagy valószínűség szerint ezek az elfertőződött sebek okozták halálát. Először Ausztriában temették el, majd 1891-ben felesége hazaszállíttatta, hogy a kerepesi temetőben helyezzék végső nyugalomra, végül 1965-ben földi maradványait áthelyezték budai szülőházának kertjébe, mely ma a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumnak ad otthont.

Halála után nem sokkal Louis Pasteur mikrobiológiai kísérleteire alapozva egy angol sebész, Joseph Lister bevezette a karbolsavas kézfertőtlenítést az orvosi beavatkozások előtt, azaz Semmelweis nyomdokain általános gyakorlattá tette az aszeptikus eljárást.

A XX. század végén egy amerikai újságíró, Robert A. Wilson megalkotta a Semmelweis-reflex kifejezést, mely arra az ösztönös reakcióra utal, amikor egy számunkra új, meglévő gondolkodási rendszerünkbe nem illeszkedő feltételezést elutasítunk. Minél több érv gyűlik össze egy érvényes magyarázat ellen, annál valószínűbb, hogy változik a rendezőelv, paradigmaváltás jön létre. Ez az, ami végső soron nem sikerült Semmelweis Ignácnak. Codell Carter Semmelweis-kutató szavaival élve „Semmelweis kutatásai nem nyújtottak elegendő biztosítékot a teljes addigi orvosi gondolkodási rendszer elutasítására. Mindez csak akkor következett be, amikor későbbi kutatások is őt igazolták.”

Olvasson tovább: