Kereső toggle

Harc a láthatatlan ellenséggel

120 éve hunyt el Louis Pasteur

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Amikor reggelente pasztőrözött tejet öntünk a védőoltásokban részesült egészséges gyermekeinknek, ritkán jut eszünkbe megemlékezni Louis Pasteurről, akinek mindezt köszönhetjük. Közepes diákból ünnepelt tudóssá válása véletlenek láncolatának tűnik, de ahogy ő mondta: a véletlen csak a felkészült elmének kedvez.

Jean Joseph Pasteur, többgenerációs tímárcsalád sarja őrmesterként szolgált Napóleon seregében. Miután szeretett császára Szent Ilona szigetére került, hadseregét pedig szélnek eresztették, továbbvitte az atyai ipart, tímárként rendezkedett be. Feleségül vette egy dolgos kertészcsalád lányát, akivel Arbois városában találnak otthonra. Itt növekedett a kis Louis három lánytestvérével a cserzőmedencék és kifeszített állatbőrök között. Nem volt éppen kiemelkedő tanuló, leginkább a rajzolásban talált örömet. Tizenhárom évesen élethű portrékat készített városa lakóiról, saját szüleit is ő örökítette meg az utókor számára. Tűrhető eredménnyel elvégezte az elemi iskolát, majd gimnáziumba került. A család egy barátja hívta fel a figyelmet arra, hogy a fiú látszólagos közönye feszült figyelmet takar. Amikor Louis elmerült valamiben – legyen az egy könyv vagy egy festmény – megszűnt számára minden. A barát ezért azt javasolta az apának, küldje a fiát Párizsba gimnáziumba.

A tizenhat éves Pasteur felkerült tehát a fővárosba, és megkezdte tanulmányait. Szállásadójának azonban feltűnt, hogy a fiú mélabús, étvágya sincs. Hazaüzent az apjának, aki eljött a honvágytól szenvedő fiúért, és szemrehányás nélkül hazavitte. Végül Pasteur az Arbois-hoz közelebbi Besançon középiskolájában érettségizett. Bár eredményei itt is vegyesek voltak, meghívták tanítónak. El is kezdett tanítani, de ekkor már a párizsi elitegyetem, az École Normale felvételi vizsgájára készült. Második próbálkozásra bekerült az intézménybe, ahol olyan tudósok oktatták, mint Gay-Lussac, vagy a fény sebességét leíró Fizeau.

Az államvizsgájára készült, amikor foglalkoztatni kezdte a borkősav. Pasteur egyetemi éveinek idejére már évtizedes probléma volt, hogy két teljesen egyforma vegyület közül az egyik eltéríti a polarizált fényt, a másik nem. Egy időre viszont szüneteltetnie kellett az ezen való agyalást. Előbb ledoktorált kémiából és fizikából (közepes eredménnyel), majd eljött 1848 februárja, amikor a párizsi munkásság és értelmiség fellázadt a Bourbon-ház ellen. Az öreg Pasteur arra nevelte fiát, hogy a jövőt a köztársasági államformában lássa, ezért maga dr. Louis Pasteur is fegyvert ragadott, a köztársaság kikiáltásának idején nemzeti gárdistaként teljesített szolgálatot. Bár magától nem hagyta volna el Párizst, hazautazott anyja betegségének hírére, de már csak a temetésen tudott részt venni. Hónapokig Arbois-ban gyászolt, s akkor tért vissza a fővárosba, amikor már felhagytak a forradalmárok üldözésével. Újra kézbe vette a borkősavas kémcsöveit, és rájött, hogy a két vegyület (a szőlősav és a borkősav) bár minden tulajdonságát tekintve ugyanolyan, térben egymás tükörképei, emiatt viselkednek másképp a fény útjában. Ezzel megteremtette a sztereokémia alapjait.

Strasbourgba helyezték egyetemi tanárnak, s ott hamar beleszeretett a rektor lányába. Másfél év múlva egybekeltek, és Marie igaz barátja, hűséges társa, asszisztense és írnoka lett a későbbi sztártudósnak. Pasteur rengeteget dolgozott, tanított és kísérletezett. Szászországi tanulmányútjáról feleségének küldött leveleiben ötven sor kémiai eszmefuttatás, majd „csókol a gyermekekkel együtt” elköszönés után a romantikus utóirat: „a levelet tedd el jól, hogy meglegyenek a kutatásom adatai”. Marie ugyanakkor nagyon is tisztában volt férje kvalitásaival, ezt írta apósának: „Louis-t úgyszólván sohasem látom. Talán túlságosan is buzgón foglalkozik kísérleteivel. De ha rájön arra, amit keres, új Newtonunk vagy Galileink lesz.”

Pasteur egyszer csak „rájött”, hogy ha szőlősav oldatához penészgombát ad, akkor az a jobbra forgató molekulákat lebontja, s az üvegben ott marad a tiszta borkősav. Innentől kezdve az erjedés folyamata és az azt végző mikroorganizmusok foglalkoztatták. Ez pedig nem puszta elmélet. Pasteur a lille-i egyetem vezetőjeként kifejezetten arra törekedett, hogy a fiatal tudósokat bevezesse gyakorlati kérdésekbe. A környéken sör-, szesz- és ecetgyárak, valamint borpincészetek működtek. Az erjedés nem volt éppen új jelenség, de hogy mi okozza azt, arról nem voltak pontosabb ismeretek. Bár mások már korábban is felvetették, hogy az erjedést gombák okozzák, a tudományos elit úgy tartotta, hogy tisztán vegyi folyamatról van szó, amelyben a pusztuló élesztő a cukrot széndioxiddá és alkohollá bontja. Igen ám, de a szeszgyárosoknak nehézséget jelentett, hogy egyik-másik erjesztőkádban nem erjedt az alapanyag, hanem valami egészen más történt. Pasteur rájött, hogy vannak mikroorganizmusok, amelyek nem alkohollá, hanem tejsavvá erjesztik a cukormolekulákat. Ha tehát a gyártók megelőzik, hogy a tejsavas erjedést okozó mikrobák elszaporodjanak, rendben fog zajlani a termelés. Ugyanakkor a kész bor is gyakran megromlott, s komolyan veszélyeztetni kezdte a vidék gazdasági pozícióját. (Franciaország hetvenmillió hektoliter bort termelt abban az időben, amelynek jó részét a tengerentúlra exportálták hosszú hajóutakon.) Pasteur rájött a megoldásra: a bort olyan hőfokra hevítette, ami mellett nem veszíti el kellemes tulajdonságait, de amelyen a mikrobák már elpusztulnak. Ezt hívjuk ma pasztőrözésnek.

Szeszfőzdéből a műtőbe

Szerencsére nem csak a szeszipar profitált felfedezéseiből. Lister skót sebész Pasteur kutatásairól értesülve arra gyanakodott, hogy a műtétek utáni sebgennyedést és drámai mértékben bekövetkező halálozást szintén láthatatlan mikroorganizmusok okozhatják, csakúgy mint az erjedést. Rájött, hogy ha olyan anyaggal tisztítja a sebet, amely nem károsítja az emberi szöveteket, de elpusztítja a mikroorganizmusokat, a műtét utáni gennyesedést meg tudja előzni. 1867-ben bevezette tehát a karbolsavas fertőtlenítést és a sebészi aszepszist. (Semmelweis ekkorra már halott. 1858-ban publikálta eredményeit a gyermekágyi lázról, 1851-ben vezette be a klórmeszes kézmosást, amit a szakma akkoriban megvetéssel fogadott.)

Élet az élettelenből?

Az erjedést okozó mikroorganizmusok felfedezése felújított egy vitát, ami Arisztotelész óta foglalkoztatta a tudósokat. Sokan úgy tartották, hogy egy különleges teremtő erő hatására élettelen anyagból élet jöhet létre. Pouchet, Pasteur legismertebb ősnemzéspárti kortársa szerint az erjedést okozó mikroorganizmusok az oldat élettelen anyagából keletkeznek. Pasteur ellenben azt állította, hogy kívülről kerülnek bele. Hosszasan kísérletezett, míg végül olyan üveglombikokat talált ki, melyeknek a nyaka hosszú és hattyúnyakszerűen kacskaringós. A csövön a levegő bemegy ugyan, de a kosz, és így a baktériumok is, a cső kanyarulataiban kitapadnak. A lombikban levő folyadék nem erjedt meg azóta sem.

Pouchet elmélete tehát megdőlt, de egy utolsó kérdéssel még megpróbálta sarokba szorítani Pasteurt: „Ha lehetetlen, hogy élettelen anyagból élet támadjon, honnan származik tehát az első mikroorganizmus?” Pasteur így válaszolt: „Belekeverni a vallást a tudományba helytelen dolog (…) a  kérdés itt a valóság megállapítása volt. Nem tudunk olyan esetről, amely bizonyította volna, hogy mikroszkopikus lények önmagukhoz hasonló elődök nélkül jöttek volna létre. Ha valakit zavar, hogy bebizonyítottam a körülöttünk levő élet élettelen anyagból való származtatásának lehetetlenségét, az az ő baja.”

Bár a vallást és a tudományt kényesen elválasztotta, ő maga hívő ember volt. Egy tanítványa megkérdezte tőle, ha ennyit tanult, hogyhogy még mindig hisz Istenben. „Éppen azért, mert sokat elmélkedtem és tanultam, olyan hitem lett, mint egy breton parasztnak, s ha még többet tanultam és elmélkedtem volna, olyan hitem lenne, mint egy breton parasztasszonynak.” Más helyen megjegyzi: „Minél többet tanulmányozom a természetet, annál jobban csodálom a Teremtőt.”

Veszteségek és harcok

A tudományos sikerekkel tűzdelt életút nem volt mentes a családi tragédiáktól: Pasteur öt gyermeke közül három nem érte meg a felnőttkort. Érthető, hogy a tudós a mikroorganizmusokkal kapcsolatos eredményeit a betegségek leküzdésének, de még inkább azok megelőzésének szolgálatába szerette volna állítani. Az állandó megfeszített kísérletezés és egyetemi előadások közepette Pasteur alig negyvenhat éves korában agyvérzést kapott. Bal oldalára egész további életében sántított, és keze is gyenge maradt. Élete mindezen tragédiákon túl is állandó harc volt: nem elég, hogy addig láthatatlan tényezők szerepének feltárásával felrúgta az egész addigi orvostudományt, nehezítette a dolgát, hogy „csak egy kémikus” volt az orvostudorok között.

Selyemhernyóktól a tehenekig

Ebben az időben egyre több területen derült ki a baktériumok titkos szerepe. Először selyemhernyó-tenyésztők kérték segítségét, s a kórokozó megtalálásával Pasteur ezúttal a francia selyemipart mentette meg. Az állattenyésztés is segítségre szorult: tyúkkolera és lépfene pusztította az állományt. Pasteur kimutatta a betegséget okozó baktériumokat, és arra is rájött, hogy a megfertőzött legelők újra és újra beteggé teszik a tavasszal kihajtott nyájakat, mivel a lépfenespórák túlélik a telet. Úgy tűnt, megoldhatatlan az ördögi kör. Pasteur figyelme ekkor arra kezdett irányulni, hogyan lehetne a mikrobákat megszelídíteni. Nem vágyálom ez, Edward Jenner már a 19. század elején alkalmazta a himlőn átesett tehenek vérét védőoltásként, bár a hatásmechanizmust nem ismerték.

1879-ben Pasteur Arbois-ban töltött néhány hetet, és mikor visszatért a laboratóriumba, gondolt egyet, és a nyaralás előtt elkészített baromfikolera-baktériumtenyészetből oltott be tyúkokat. Az állatok megbetegedtek ugyan, de másnapra semmi bajuk nem volt. Ezután friss baktériumtörzzsel is megfertőzte a tyúkokat. Az előzőleg beoltottak túlélték, az oltatlanok nem. Az ötletet továbbfejlesztette lépfenére is, és hamarosan Rochette báró birtokán mutathatta be tudományát hatvan juhon: a lépfene befecskendezése után 48 órán belül minden oltatlan állat elpusztult, míg az oltottak túlélték a fertőzést. Állatorvosok és parasztok ezrei ünnepelték a pusztító betegség felett aratott győzelmet.

Az elzászi fiú

Évszázados tapasztalat volt, hogy a veszett állatok nyála fertőz, a kórokozónak azonban nem bukkantak nyomára. Ma már tudjuk, hogy az akkoriban használatos mikroszkópok a baktériumok kimutatására alkalmasak voltak ugyan (s Pasteurnek eddig – szerencséjére – csak baktériumokkal volt dolga), a veszettséget azonban vírus okozza. Bár nem látták a kórokozót, Pasteur és munkatársai tudták, hogy a betegség az idegrendszert támadja meg, ezért veszettséggel fertőzött nyúl gerincvelőjéből készültek vakcinát gyártani. A velődarabokat fellógatták és szárították. Kétheti szárítás után a nyúlvelős húslevessel beoltott állat még csak meg sem betegedett. Pasteur kétnaponként egyre erősödő, vagyis egyre kevesebb ideje száradó velővel oltotta az állatait, végül pedig veszett kutya mellé csukta őket. A lappangási időt alig győzték kivárni, de a kísérlet Pasteurt igazolta: az oltott állat életben maradt, az oltatlan kutya pedig veszettség tüneteit mutatva kiszenvedett. Közeledett az idő, hogy emberen is bizonyítson, ezért Pasteur azt tervezte, hogy saját magán fogja az oltásokat kipróbálni. Egy napon azonban egy kilencéves kisfiút hoztak hozzá, akit veszett kutya harapott meg. Nem hezitálhatott tovább, mert a gyermek mindenképpen meghalt volna. A fiú megkapta a teljes oltási sort és jó egészségben távozott édesanyjával. Ettől kezdve özönleni kezdtek a kutya és farkas által harapott betegek Pasteur laboratóriumába. Csak azok a páciensek haltak meg, akik túlságosan későn kaptak ellátást, mindenki más túlélte a fertőzést. Természetesen most is akadtak gyalázkodók: bizonyos dr. Peter megalapította a Vakcinaellenesek Nemzetközi Társaságát, és oltásellenes konferenciát is szerveztek.

Pasteur azonban ünnepelt tudós lett, a Tudományos Akadémia megalapította a Pasteur Intézetet, ahol tanítványai folytatták a megkezdett munkát. Európa-szerte oltóközpontok jöttek létre, hogy a veszettséggel fertőzötteket fogadják, tanítványa, Émile Roux pedig kidolgozta a diftéria elleni védőoltást, gyermekek százezreinek az életét megmentve. Pasteurnek óriási szerepe volt abban, hogy a 19. század közepétől az emberek várható élettartama a világ nagy részében közel megkétszereződött.

Olvasson tovább: