Kereső toggle

Mészégetők a Székelyföldön

A nem elveszett emberek

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Vargyas felé haladva, ahogy a homoródi dombokon halad fel és alá az ember, az összes érzékszervét leköti a táj és az ott zajló élet. A szem nem tud betelni a zöld lankákkal és a patakokkal átszőtt völgyekkel, a fül a tehenek és juhnyájak csengős zajával, a gólyák kelepelésével, a pacsirta dalával. A mező pedig olyan illatot áraszt, amit csak itt és csak nyáron érezhet az ember. Ahogy délnek fordul az út, már  Hargita és Kovászna megye határán járunk, ahol a táj a szelíd lankákból meredek hegyekké emelkedik, és egyre több kopár hegyoldal tűnik fel a távolban. A kopasz olda-lakon nagy nyílt sebek tárulkoznak fel, és a levegőben füstszag lengedezik. Enyhe ugyan, de mégis ismerős: bükkfa ég a közelben. Az út Oklánd felé fordul és a nyári lombok felett szürke füstfelhő tornyosul, amelyről bizton állítom útitársaimnak, hogy szénégető boksák eregetik azt, de tévedtem, a faszén helyett mész ég a kőkutak mélyén.

Meredek szekérút jelzi, merre keressük a mészégetőket. A végén egy nagy kopár tisztásra érkezünk, ahol sok farakás között füstöl a mélybe süllyesztett kemence, amit egy földbe vájt mélyedésen át táplál fával egy férfi. Köszönünk, de nem örvendenek a jöttünknek, nyoma sincs a híres erdélyi vendégszeretetnek. A mészportól fehér férfi köszön, de csak úgy foghegyről, és csak akkor enged kicsit a szigorából, mikor megtudja, hogy magyarországi turisták vagyunk, és nem a hatóság emberei.

Amikor a mészégetés mikéntje felől érdeklődöm, Attila, a gazda fia veszi át a szót, aki csupán két éve foglalkozik mészégetéssel, de a szavaiból egy igazi szakember képe bontakozik ki. Magyarországon, Kaposvár környékén próbáltak tavasztól őszig tartó mezőgazdasági-kertészeti munkával egzisztenciát teremteni, de a vendégmunkán sehogy sem sikerült megtollasodni, s inkább a szülőföld irányába fordították a kocsi rúdját. Itt a mészégetésre alkalmas évszakokban, a fagy beálltáig erdei emberré válnak, és ezt az ipart űzik. Attila szavaiból kiderül, erdővidéki származásúak, és bár csak második éve égetik a meszet, mégis szakszerűen és szabatosan adják elő a mészégetés mesterségének titkait.

A kemence külseje ezer fokon izzik, a felső boltozatát alulról nyaldossák a lángok, a kövek vibráló fényt kibocsátva izzanak, a boltozat fölött a forró levegő vibrál, mint a délibáb. A kemence körül olyan forróság van, hogy szinte elviselhetetlen, éget, perzsel, még levegőt venni is nehéz. A kemence tűzterének hőfoka ezer-ezerkétszáz körüli. Miközben Attila az itt égetett mészkő jó tulajdonságairól beszél, a gazda ölfa méretűre vágott fával tüzel. Nyersfával, mert a magas hőfokon a víz elemeire bomlik, és maga is az égést táplálja, magyarázza a fiú lelkesen az apró titkokat.

Fényképezni kezdenék, de Attila kéri, ne tegyem: a mészégetés ugyan nem illegális, de a kő kitermelése igen, nem akarnak maguk körül felhajtást. A vargyasi égetett mészkő a legkiválóbbak közé tartozik, de a bányászatot erősen korlátozta egy vállalkozó, aki harminc évre kibérelte a kőfejtőket, így szabályozva az árakat és a piacot. A kézi égetés minősége egészen más értéket képvisel, hiszen a gyárilag előállított mészbe beleőrlődnek szennyező anyagok is, ezek minősége ezért nem éri utol annak a mészpasztának a minőségét, amelyet a Rika mészkövéből állítanak elő. A vargyasi közbirtokossági tulajdonba visszakerült kőbánya kövének kalciumkarbonát-tartalma 97 százalék, ez pedig lehetővé teszi, hogy púderfinomságú, 0,6 mikron átmérőjű port őröljenek belőle, amelyre az építőiparban mindig komoly igény van. A bányát jelenleg bérlő vállalkozás a vargyasi közbirtokossággal kötött szerződés alapján évi egymillió tonna mészkő kitermelését tűzte ki célul. Ez pedig azzal jár, hogy az évszázadok óta gyakorolt, a népi mesterség szintjén művelt mészégetés visszaszorult, csak feketén lehet művelni.

Jelenleg egyfajta „kegyelmi állapot” van. Attiláék és mások is, akik még meszet égetnek, a mészkövet ugyan részben a kőbányából nyerik, de a régi bányán kívüli vájatokat is tovább bányásszák. E fölött most a tulajdonos elnéz, de nem volt ez mindig így. Hosszú ideig tiltották a mészkőfejtést a bányából, így a Rika erdejéből, a patakok, száraz erek medréből gyűjtötték azt gyötrelmes munkával, és ezt szállították a mészégető kemencékhez. A kő és a fa fuvaroztatása felemésztett szinte minden jövedelmet, nem volt érdemes a mesterséget folytatni, mondja gazdánk, ezért most nagyon becsülik ezt az állapotot.

Vargyason körülbelül tíz hagyományos mészégető kemence működik. Ez mintegy ötven-hatvan embernek biztosít megélhetést, a családtagokat is beleértve. Nem luxuséletmód ez, és nincs belőle busás haszon sem. Lombsátor alatt alszanak, deszkabódé a szekrényük, és egy öreg Dacia jelenti a gépesítést, no meg a láncfűrész, amely ottlétünk alatt szinte folyamatosan „duruzsolt” a fülünkbe. A mészégető kemence tüzének egyenletesen égnie kell 36 órán át. A kő, a fa beszerzése, a mészkő hasogatása-pattintása, majd a kemencébe való beépítése szinte építészeti munka, olyan pontosan, precízen kell, hogy végbemenjen. A hasogatott kövekből kell a kemence falát, majd a boltozatát felrakni, majd addig hevíteni, míg hófehéren izzik a kő, és kiég belőle a széndioxid, a „gáz”, ahogyan errefelé hívják. A kiégetett mészkő szétszedése, majd elszállítása bizony nehéz kenyér, de a szűkös megélhetési forrás mellett komoly keresetkiegészítés ezen a vidéken. A környéken van becsülete a mészégetőknek, mert a maguk urai, és nem tanították nekik a mesterséget, de mégis a saját két kezük után élnek. A hőségszint elviselhetetlen, arrébb is megyünk, mert a tüzet táplálni kell, és mi csak útban vagyunk.

Attila egy kis forráshoz vezet bennünket, ahol mohón isszuk a hideg vizet, miközben az égetett mészkő további sorsáról faggatom. Állandó vevőik vannak, évről évre ugyanazok a kereskedők jönnek hozzájuk, mondja, mert itt a legfontosabb a bizalom. A minőségi követelmények nagyok, de az ár sajnos nem változik ezek arányában, magyarázza a fiatalember némi keserűséggel a hangjában. A „most Udvarhely nyeli a meszet, ott vannak a nagy építkezések…” mondatnál tartunk, amikor egy autó erőlködik fel a lejtőn a tisztásra. Jött a patrul, mondja házigazdánk, és az autóból kiszálló férfi felé int. „Sándor” – mutatkozik be az újonnan jött ember, és valóban ő a főnök, mert azonnal a következő szállítmányról kezdenek el tárgyalni, immár románul, de ízes székelységgel vegyítve. Attila bemutat bennünket is, és Sándorból csakúgy dől az információ, a mészégetés rendszerváltás utáni helyi történetéről.

A mészégetés most is, mint régen, főleg családi, nemzetségi vonalon működik: egy-egy katlan kiégetésében a kiterjedt család tagjai vesznek részt. A mészégetők zöme egy korábbi generációkra visszanyúló nagy mészégető család tagja. Mellettük az utóbbi két évtizedben néhány új meszes is megjelent, ami a „gyors pénzhez jutás” reményét csillantotta fel a vállalkozók előtt. Bár az egyre szigorodó jogi és természetvédelmi feltételek komoly akadályokat gördítenek a mészégetés elé, a szaporodó katlanok és az újabban feltűnő illegális égetők a környékre jellemző magas fokú munkanélküliség számlájára írandók, mondja Sándor, a patrul. A rendkívül nehéz mesterség egyedüli vonzerejét a viszonylag gyors jövedelmezőség képezi, hiszen a szezonban, ha jól égnek a kemencék, bizony az egész évi megélhetést biztosító jövedelemre tehetnek szert a mészégetők. Ezek a családok a mészégetés mellett lehetőségeikhez mérten gazdálkodnak, állatokat tartanak. Jövedelmük így a saját használatra előállított terményekből, az állatokból és a mészégetésből származó pénzből tevődik össze. „A kőtörésre, hordásra, égetésre alkalmazott munkaerő a falu szegényebb rétegéből, sok esetben a cigány családok tagjai közül kerül ki, így tulajdonképpen egy valóságos megélhetési láncolat kötődik a mészégetéshez” – mondja Sándor patrul. „A mészégető fogalma Vargyason azt a mindenfajta szakirányú képzettség nélküli embert, parasztspecialistát jelölte, aki saját kemencéjében égette a meszet, így a saját keze után élt meg, vagyis nem volt egy elveszett ember.” Attila és szülei is ezt a réteget képviselik, és a fiú már szinte magába szívta ezt a mentalitást, mert jövőre már egyedül akar kemencét rakni, és a saját hasznát akarja kitermelni a hegyből.

Ha Vargyas felé visz az útjuk és füstszagot éreznek a kedves olvasók, jusson eszükbe, nem elveszett emberek az ide valósiak, hanem nagyon is életre valók, vagyis mészégetők.

Olvasson tovább: