Kereső toggle

Isten igazi harcos leánya: Elisabeth Elliot

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Június 15-én, 88 évesen hunyt el Elisabeth Elliot, írónő, tanító, fordító és nem utolsósorban misszionárius, aki nem kis elszántságról, megbocsátásról, kitartásról tett tanúságot. Miután férjét - aki először vitte el az evangélium üzenetét az Ecuador esőerdejében élő törzsnek - a waodani indiánok kegyetlenül lemészárolták, ő nem adta fel a missziót, kislányával elment közéjük, hogy folytassa férje szolgálatát. Történetüket az ismert A dárda hegye  című film örökítette meg.

1926-ban látta meg a napvilágot Brüsszelben Elisabeth Howard néven, ahol szülei missziós tevékenységet folytattak. Néhány hónapos korában családja visszatért Amerikába, a Philadelphia melletti Germantownba, ahol édesapja a vasárnapi iskola tananyagának szerkesztője lett. Később Philadelphiában és New Jersey-ben éltek négy fiú- és egy lánytestvérével. Elisabeth már fiatalon elkötelezte magát Istennek, és hamarosan egy floridai keresztény iskolában kezdte meg  tanulmányait, majd 1944-ben beiratkozott a Wheaton College-ba. Itt ógörögöt hallgatott, tervei szerint bibliafordító szeretett volna lenni. Aktivitását jelzi, hogy tanulmányai alatt írója és szerkesztője volt a diáklapnak és az évkönyvnek, valamint egy eredményes vitacsoport tagjaként is jeleskedett. A Wheatonban ismerkedett meg későbbi férjével, Jim Elliottal is, aki ugyanazon a szakon tanult, hasonló indíttatásból.

1948 nyarán, miután végzett az egyetemen, rögtön beiratkozott egy nyári nyelvi kurzusra, amit az egyik bibliafordító társaság pártfogolt, valamint részt vett egy missziós tevékenységre felkészítő intézmény képzésén is Kanadában. A következő év nyarán már egy kanadai vasárnapi iskolában dolgozott, majd rövid időre visszatért tanítani arra a floridai akadémiára, ahol korábban maga is végzett. 1951-ben Brooklynba költözött, ahol az egyik gyülekezet szolgálatába állt be.

1952-ben Elisabeth és Jim egymástól függetlenül Ecuadorba utazott missziós munkára. Elisabeth Nyugat-Ecuadorban kapott szolgálatot, a colorado indiánoknál, Jim pedig a keleti terület dzsungelében a kecsuáknál, egészen addig, amíg egy árvíz miatt el nem kellett hagynia missziós állomását. Ekkor döntötték el, hogy összeházasodnak, a szertartás 1953 őszén Quitóban volt. Ezt követően mindketten az Újszövetség kecsua nyelvre történő fordításán kezdtek dolgozni egy keresztény missziós csoport szponzorálásának segítségével. 1955-ben született meg egyetlen gyermekük, Valerie.

Mivel a rendkívüli elszigeteltségben élő, hírhedten agresszív nép, a waodani (huaroani vagy auka) indiánok épp a kecsuák mellett laktak a dzsungel mélyén, ez adta az apropót 1956-ban, hogy Jim és négy másik missziós társa felvegye velük a kapcsolatot, és elvigyék számukra is az evangéliumot. Egy kisrepülőről próbálták felderíteni, hol is élhetnek pontosan. Amikor rátaláltak a törzsre, a baráti szándék jeléül ajándékcsomagokat dobtak le nekik. Mivel hamarosan a waodanik is viszonozták a szívélyességet, ezt bátorító jelnek vélték, így leszálltak közéjük a folyó partjára. Az első találkozások baráti légkörben teltek, ám néhány nap múlva a törzs harcias tagjait is kíváncsivá tette az idegenek jelenléte; az ő látogatásuk azonban sajnos végzetesnek bizonyult. Mind az öt misszionáriust dárdákkal leszúrták.

Mivel a hidegvérrel történt kegyetlen gyilkosság jelentős nemzetközi figyelmet kapott, a történetet Elisabeth egy könyvben örökítette meg (A dicsőség kapuján át, 1957), amelyből később film is készült, A dárda hegye címmel. Férjének életrajzát pedig A Mindenható árnyékában című könyvben (1958)  foglalja össze. (A történet részletesen a Hetek 2011. február 11-ei számában is olvasható Vérrel szerzett rokonság címmel.)

Elisabeth a tragikus események ellenére is úgy döntött, nem hátrál meg. Folytatta szolgálatát tízhónapos kisbabájával a kecsuák között, mialatt elkezdett ismerkedni a waodanik nyelvével, kultúrájával, egy törzsbeli kislány, Dayuma segítségével, aki már jó pár éve a kecsuákhoz menekült saját népétől, és aki maga is kereszténnyé vált. 1958-ban már elég felkészültnek érezték magukat ahhoz, hogy látogatást tegyenek a félelmetes törzsnél. Elisabeth a pár éves Valerie-vel és a lemészárolt pilóta testvérével, Rachel Sainttel, valamint Dayumával belevágott a küldetésbe. Tewaenon nevű falucskába költöztek, hogy együtt éljenek pontosan azzal a csoporttal, akik a hozzátartozóikat legyilkolták.

Tevékenységük rendkívül áldásosnak bizonyult: hamarosan a gyilkosságok száma – ami már elkezdte felemészteni a törzset is – drasztikusan, kilencven százalékkal csökkent; mások mellett férjének gyilkosai is hitre jutottak Krisztusban. Elisabeth két évet élt velük, hirdetve Isten beszédét, tanulmányozta nyelvüket, és egy waodani nyelvre történő bibliafordításon dolgozott. A velük töltött idő tapasztalatait a Vademberek a rokonaim című könyvében (1961) olvashatjuk.

1963-ban tért haza végleg az Egyesült Államokba. Gyermekével New Hampshire-ben telepedtek le. A következő években főként írással foglalkozott, és előadásokat tartott. 1969-ben újraházasodott, férje, Addison H. Leitch egyetemi professzor, számos teológiai írás szerzője. Addisont azonban sajnálatos módon igen hamar, 1973-ban elveszítette, ismét megözvegyült. Ebben az évben kinevezték adjunktusnak második férje korábbi intézményében, a Gordon-Conwell teológia szemináriumán, ahol egészen 1976-ig tanított.

1977-ben harmadjára is férjhez ment, Lars Gren kórházi lelkészhez, akivel a szemináriumon találkozott, és aki mellett aztán leélte az életét, aki később a szolgálatban is társa volt. Ezután Elisabeth visszatért az egyetemre, ahol 1981-ig volt professzor.

Elisabeth széles körben ismert evangéliumi keresztény szerzővé vált, több mint egy tucat könyvet írt, melyeket számos nyelvre lefordítottak. Emellett rendszeresen publikált különböző lapokban, magazinokban. A hetvenes években az egyik legelterjedtebb angol nyelvű Biblia, a New International Version (NIV) bizottságának stilisztikai konzulense volt. 1988-tól saját rádiós programot is indított.

Elisabeth személyét többek között az emeli ki, hogy míg az ember hajlamos arra, hogy az élet viharaiban elszenvedett károk miatt Istent hibáztassa, létezését azonnal megkérdőjelezze, ő nemcsak nem tette ezt, hanem mindvégig bízott Megváltójában, sőt hűséggel szolgálta is Őt hosszú élete során.

Egy ausztrál aktivista, evangelista hölgy, Christine Caine „Isten erős leányának” és „igaz harcosnak” nevezte őt. Életfelfogásán érdemes elgondolkodnunk: „Adj, hogy kapj; veszíts, hogy nyerj és halj meg, hogy élj!”

Olvasson tovább: