Kereső toggle

Akinek a tehetségénél csak a szerénysége volt nagyobb

330 éve született Johann Sebastian Bach

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Bár a barokk zene géniusza már gyermekkorában kitűnt nem mindennapi tehetségével, saját sikerének titkát inkább szorgalmának tulajdonította. Pályája a fegyelem, a tanulás, a munka és a szilárd akarat iskolapéldájává vált. Rendkívüli tulajdonságai miatt mesterének tartotta – többek között – Albert Schweitzer, az orvosként világhírűvé vált polihisztor, aki orgonaművészként is maradandót alkotott, és aki Bach legfőbb erényeként a szerénységét és szorgalmát emelte ki. Bach azt is vallotta, hogy a zene legfőbb feladata Isten dicsérete és a szív felélénkítése, rekreációja.

A zenetörténet egyik legnagyobb egyénisége Eisenachban, 1685 márciusában született Johann Ambrosius és Elisabeth Bach nyolcadik gyermekeként. A családfő városi zenészként tartotta el családját, és az ősök között is legalább négy generációnyi muzsikust tartottak számon. Nem csoda, hogy a kis Bachtól sem állt távol a zene, négyéves korában már karvezetősdit játszott, és már ekkor elkezdett volna ismerkedni a csembalóval, ha szülei nem tartják távol tőle. Így hát hegedűn kezdett el tanulni, zenetanára pedig édesapja volt. Ekkor már első hallás után vissza tudta idézni a templom kara által énekelt többszólamú korált. Kilencéves korában meghalt az édesanyja, majd pár hónap múlva apját is elvesztette. Ezért tízéves korától legidősebb bátyja – aki szintén zenével foglalkozott – kezdte terelgetni a fiatal tehetség útját.

Mivel testvére Ohrdorfban élt, a kis Bach itt folytatta tanulmányait, és itt választotta az orgonát is hangszeréül. Innen legjobb barátjával együtt Lüneburgba került, ahol tanáruk ajánlására magas ösztöndíjjal felvették őket. Itt nemhogy a kórusba, hanem egyenesen az elitkórusba kerültek, ahol a fizetésük szinte az adjunktuséval ért fel. Johann Sebastian a kortársainál feltűnően nagyobb szorgalmat és törekvést mutatott, még tanuló utakra is vállalkozott, ahol megismerkedett az itáliai és a francia zenei kultúrával. Tizenöt évesen már a zenéből tartotta el magát, bár egyetemre nem tudott jelentkezni. A fiatal fiút ez nem zavarta, töretlen lelkesedéssel kutatta, hogyan képezheti magát minél magasabb szintre. Schweitzer szerint akár autodidaktának is tarthatjuk az ifjú Bachot. Karvezetőként, majd udvari zenészként és orgonistaként dolgozott, mielőtt Lipcsében a Tamás-templom karnagya lett, ahol főzeneigazgatói tisztséget is viselt egészen a haláláig.

Az ismeretlen zseni

Meglepő, hogy a legendás barokk virtuóz zeneszerzőként saját korában nem vált ismertté, csak halála után mintegy 80 évvel fedezték fel műveit. Pedig a templom karnagyaként minden vasárnapra új művet kellett szereznie, vagyis ebben az időszakban körülbelül 300 kantátát írt, ezek többségét ki sem nyomtatták. Orgonavirtuózként viszont korának híres szakértője volt, egy francia, Bachnál akkor ismertebb zeneszerző még zenei párbajra is kihívta. Amikor azonban meghallotta a mester játékát, visszamondta a versenyt.

Kortársai szigorúnak, minden kétszínű finomkodástól mentes embernek tartották, ami miatt nem volt népszerű. Egy tanítványa például bottal verte meg, amiért Bach zöldfülű fagottosnak nevezte. Érdekes, hogy kortársaival ellentétben Bach egyetlen fagottversenyt sem írt pályafutása során. Magánéletére is a fegyelmezett, kicsapongás és pazarlás nélküli, de kellemes színvonalú élet volt jellemző. Kétszer nősült, először 22 évesen vette el másod-unokatestvérét, Maria Barbara Bachot. Ebből a házasságából hét gyermeke született, akik közül négy élte meg a felnőttkort.

Miután Lipót herceg előtt játszott egy hercegi esküvőn, hamar a kastélyban találta magát mint karmester. Ekkor fejlődött ki fúgaművészete, és itt ismerkedett meg második feleségével, Anna Magdalena Wilckennel, akit első feleségének váratlan halála után másfél évvel el is vett, hogy népes családja ne maradjon asszony nélkül. Ebben a házasságban hat gyermeket neveltek fel. Jó karmesterként családja életét is ő szervezte, valamint a háztartás irányításából is kivette részét.

A zene célja: Isten dicsérete

Bachtól távol állt az önfényezés, nem a pillanatnyi siker, és nem is az elismerés vagy a hiúság vezette. Zenéjéhez méltatlan lett volna a mulandó szolgálata. Ha valaki mégis sikerének titkáról érdeklődött, mindig ezt válaszolta: „Szorgalmasnak kellett lennem, eljuthat eddig más is, aki ilyen szorgalmas.” A zenélést szolgálatnak tartotta, melyben a családi tradíció mellett a lutheri hagyományokat követte. Feladatának Isten dicséretét tekintette, egyik művének címlapjára ezt írta: „A legmagasabb Isten tiszteletére, és hogy embertársainkat okítsuk belőle.” Schweitzer így fogalmazta ezt meg: „Bach zenéje elsősorban vallásos, de nem felekezeti zene, tehát nem protestáns, nem is katolikus, hanem misztikus.”

Későbbi éveiben kántorként többször is konfliktusba keveredett a lipcsei egyetemi Collegium Musicum iskola vezetőségével, akik gyakran nem tartották tiszteletben kéréseit, tanácsait. 1736-ban megkapta ugyan az udvari komponista kinevezést, ám 1740-re háttérbe vonult, és a Neue Kirche komponistai, és a Collegium Musicum karnagyi feladatait látta csak el – önmagához képest ezt is hanyagul.

Alkony

1747-től szembetegséggel küszködött, valószínűleg cukorbetegsége miatt keletkezett szemén szürkehályog. Kétszer is megpróbálták megműteni, de ezektől a beavatkozásoktól csak legyengült a szervezete, és a második szélütést már nem bírta ki. 1750. július 28-án, minden orvosi segítség ellenére elhunyt Lipcsében, ahol a Szent János-templom mellett temették el. Mivel semmilyen emlékmű vagy -tábla nem emlékeztetett a nagy zeneszerzőre, 1894-ben csak a feltételezett sírból tudták maradványait újratemetni a Tamás-templomban. Özvegyen maradt feleségét a város nem sokáig támogatta, az özvegy saját gyermekei még kiskorúak voltak, mostohagyermekei pedig nem törődtek vele, így nagy szegénységben halt meg tíz év múlva. Bach fiai tekintélyes, ismert zenészekké váltak, de apjuk nyomába egyikőjük sem ért.

Életrajzírói szerint Bach egyik legfőbb jellemvonása az igazsághoz való ragaszkodás volt. Zeneszerzői oldalát akkor ismerte meg az utókor a maga teljességében, amikor Mendelssohn 1829-ben felújította Máté-passióját. Nevéhez rengeteg zenei újítás köthető: a harmóniák szokatlan variációival például gyakran összezavarta a gyülekezetet, de ő fejlesztette ki a zongoraversenyt mint műfajt is. Zenei kreativitása mégsem az egyéni, öncélú komponálást jelentette számára, hanem a közösséghez kötődő zenélést tartotta feladatának, mely a lelkeket az „isteni rendhez vezeti”.

Olvasson tovább: