Kereső toggle

Szemben az árral

 Hugonnai Vilma az első magyar orvosnő

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Képzeljünk el egy átlagos, kiegyezéskori arisztokrata kislányt. Harmincszobás kastélyban születik, nevelőnő tanítja az alapokra, majd leánynevelő intézetbe kerül. Ha ezt kijárja, 16 évesen kezdődhet a bálozás, ahol kinézi magának egy arisztokrata férfi, és családot alapítanak. Húszévesen szül, kézimunkázik, és szerelmes regényeket olvas. És most képzeljük el Hugonnai Vilma grófkisasszonyt, aki – noha ebben az időben középiskolák sem voltak még lányoknak – fiatalasszonyként fejébe vette, hogy orvos lesz.

Pályája ugyanúgy indult, mint bármelyik rangjabeli lányé. Csakhogy már kislányként is kilógott a sorból, babáit folyton gyógyítgatta, romantikus regények helyett pedig természettudományos munkákat olvasott. Anyját, aki tanulásra buzdította, viszonylag korán elveszítette. Kortársaihoz hasonlóan 18 évesen férjhez ment, és megszülte első gyermekét. Férjével, Szilassy György földbirtokossal egy ideig Vasadon, majd a férfi szülői házánál, Pándon laktak a kis Gyurkával együtt.

A fiatalasszony rengeteget olvasott. Ez önmagában nem zavarta a férjét, csak az, hogy orvosi, ismeretterjesztő könyvek érdekelték. Sőt, ennél is tovább ment: ahogyan – érdekes módon időnként egyes szám 3. személybe forduló – önéletrajzában kifejti: „Miért vágyódott éppen az orvosi tudomány iránt és miért nem a bölcsészet és a természettudomány iránt? Azért, mert mint földbirtokos neje gyakran ellátogatott a cselédlakásokba, valamint a parasztházakba, és ha beteget talált, azt elsősegélyben részesítette úgy, ahogy tudta, míg megérkezett az orvos.”

Bár önmagában a betegápolás nem ellenkezett a társadalmi konvenciókkal, férje és anyósa ferde szemmel nézték ezt a tevékenységét. Csak akkor fordult a kocka, amikor apósa elkapta a himlőt, és Vilma ápolta, míg a férfi felépült az egyébként alapvetően halálos betegségből. Bár a család innentől, úgymond, legalizálta orvosi érdeklődését, a nő súlyos árat fizetett: az apósa ápolásának idején nyolc hónapos terhes volt, és a hamarosan megszületendő második kisfia háromhetesen meghalt himlőben. Az asszony élete 1872-ben vett igazi fordulatot. „Azon időben szállingóztak a hírek Zürichből, illetőleg az ottani nő orvostanhallgatókról, és midőn egyszer felolvasta a férjem a napilapból a megfelelő jelentést, én felsóhajtva mondtam: »Ah, boldogok!« A férjem indulatosan kifakadt: »Ha oly boldogságnak tartja a tanulást, menjen és tanuljon, én nem állom útját!«” A férfi tartotta a szavát. Bár anyagi támogatást sem ő, sem a már elszegényedő apja nem nyújtottak, Hugonnai Vilma az addig kapott családi ékszereket eladta, és hatéves fiát hátrahagyva elindult Zürichbe. Egy német nyelvű levelében így ír erről: „1865-ben férjhez mentem, s rá egy évre szültem meg fiamat, akit Dilke és Tröbel metódusa szerint 6 éves koráig magam neveltem. Amikor 6 esztendős korában nevelő jött a házhoz, más szellemi izgalmat nem lelvén, elhatároztam, hogy tudományos pályára lépek.”

A zürichi egyetem diákjaként egy panzióban meghúzódva, hatalmas önuralmat tanúsítva élt. Egészen érdekes módját választotta az önfegyelmezésnek, ami egyben egy saját magán folytatott kísérlet is volt. Olvasott egy cikket a vegetáriánus életmódról, és attól kezdve hónapokig nem evett húst. „Hiába hallottam az élettan kiváló tanárától, Hermanntól, hogy testileg, lelkileg elsatnyul az ember húsevés nélkül… 80 napig kizárólag gyümölcsöt ettem. Lesoványodtam igaz ezalatt, de szellemileg nem éreztem csorbulást, és mikor 80 nap után megengedtem magamnak kenyeret enni, újra meghíztam, kipirosodtam és fáradhatatlan tevékenységet fejtettem ki.”

Az egyetem elvégzése után felajánlottak neki egy svájci állást, ő azonban haza akart jönni Magyarországra. Meg volt róla győződve, hogy el tud majd  helyezkedni, de nem így történt. Bár az orvosi egyetem tanárainak jó része nem ellenezte a diploma honosítását, Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter elutasította a kérelmet, mivel szerinte „a nők felforgatnák az államot, ha a tudományos téren egyenjogúsíttatnának a férfiakkal”. Hugonnai ekkor felteszi a kérdést: „Micsoda alapokon nyugodnék az az állam, melyet egynéhány intelligens nő felforgathatna? Szégyelném, ha ilyen államnak volnék a gyermeke.”

Trefort könnyű fogást talált Hugonnain: nincs érettségije! Így aztán az orvosnő – második nőként az országban – elment leérettségizni. Miután Hugonnai továbbra sem hagyta annyiban, Trefort felajánlotta neki, hogy végezze el a bábaképzőt, és annak védelme alatt nyugodtan végezzen orvosi tevékenységet. Ez elfogadhatatlan volt Hugonnai számára, de a bábaképzőt valóban elvégezte, és dolgozni kezdett. Amúgy sem virágzó házassága ekkor végleg felbomlott.

Nem sokkal később megismerkedett Wartha Vincével, akivel negyvenéves korában összeházasodott, és hamarosan megszülte Vilma nevű kislányukat. Wartha maga is tudós volt, jelentős eredményei voltak elektrotechnikában és a kerámiaiparban; nevéhez fűződik a pécsi Zsolnay gyár eozinalapú mázainak kifejlesztése. Támogatta, hogy felesége részt vegyen a nőmozgalomban, az Országos Nőképző Egyesület létrehozásában. Valóságos társak voltak, s ezt az egységet megtapasztalva Hugonnai később több helyen is ír a kiegyensúlyozott házasság alapjairól.  (Egyetlen „vérre menő” vitájuk a feleség önéletrajza szerint azon volt, hogy vajon a huszadik század 1900, vagy 1901. január 1-jével kezdődött-e el.) Hugonnai ezekben az időkben részt vett a lányok középfokú oktatásának megszervezésében, felvilágosító előadásokat tartott betegápolásról, csecsemőgondozásról, gyermeknevelésről, és tevékenyen részt vett az óvodai szolgáltatások színvonalának emelésében.

Időközben a Monarchia elfoglalta Boszniát. A tartomány továbbra is a török szultán fennhatósága alatt maradt, de a kormányzás és a közigazgatás a közös pénzügyminisztérium illetékességébe került. Kállay Béni, a Monarchia pénzügyminisztere hamarosan rájött, hogy az elfoglalt terület felemelkedésének egyik fő akadálya a tartomány siralmas közegészségügyi állapota, a magas anya- és csecsemőhalandóság és a kockázatos járványügyi helyzet volt. Ennek hátterében többek közt az állt, hogy a muzulmán vallású nők nem voltak hajlandók (férfi) orvoshoz menni. A hatalom képviselői ekkor felhívást tettek közzé női orvosok felé, akik természetesen mind Nyugaton szereztek diplomát. Hugonnait személyesen is felkeresték, hogy vállalná-e Boszniában az orvosi munkát, de ő ezt visszautasította. Egyrészt továbbra is magyar betegeket akart gyógyítani, másrészt sorsa ekkorra már szimbolikus jelentőségűvé vált a nők egyetemi felvételének ügyében.

Ferenc József végül 1895-ben írta alá a rendeletet, amely alapján a bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészi pályát megnyitják a nők előtt. Hugonnai azt gondolta, most már minden akadály elhárult a honosítás elől, azonban hosszas procedúra kezdődött, és még három szigorlat letételét írták elő. A negyedik ikszen jócskán túl levő asszony ismét tankönyveket vásárolt, és újra leszigorlatozott. 1897-ben, ötvenévesen vette át magyar diplomáját, tizennyolc évvel a svájci után.

Bár a nők megszerezhették a diplomát, állami intézmény ezután sem alkalmazta őket, olyan menhelyeken kaphattak munkát, ahol férfi nem akart dolgozni. Az adminisztrációs akadályokon túl Wartha úr sem igazán szerette volna, ha nejét túlságosan leterhelik a betegek, ezért – bár a honosítás mellett teljes mellszélességgel kiállt – eleinte nem támogatta az orvosi munkát. Éles helyzetben azonban a hozzáállása megváltozott. Mint a műegyetem rektora, hivatalos volt feleségével együtt Őfelsége Budán tartott udvari ebédjére és estélyére. Hugonnai nem ment el, mivel szigorlataira tanult, és mikor ezt a császár megtudta, így szólt a férjhez: „Örülök, hogy a grófné az első magyar orvosnő, de ugyebár praktizálni fog? Mert a tudománynak csak akkor van becse, ha azt értékesítik is.” Ezek után Wartha megengedte a praktizálást, de azt továbbra sem szerette volna, hogy asszonya éjjelente betegekhez járjon. „Lám, lám! Harmadnapra éjjel 2 órán erős csengetés hallatszik. Férjem rögtön kiszólt szobájából, hogy nem szabad beteghez mennem. »Dehogy, csak megkérdezem ki csenget?« Házunk magas földszintes, az ablakból kitekintve látom és hallom az illetőt. Nos ki az? Egy szegény munkás ember kisgyermeke haldoklik, és eddig nem volt orvos nála, megbüntetik. »Menjen, menjen, vigyen magával mindent, amit szükségesnek tart« – mondja férjem. Íme ezentúl éjjel is mehettem beteghez, sőt, gyakran jó férjem kísért el a személyzet egyik tagja helyett a szegény beteghez. Mi sem volt természetesebb, mint hogy a grófnő, a rektor, illetve a műegyetemi tanár felesége szegényeket gyógyított minden ellenszolgálat nélkül.”

Szegények és nők gyógyításával, valamint a női egyenjogúságért zajló küzdelemmel teltek napjai. Többek közt Pap Samu országgyűlési képviselővel és Kmetty Károly egyetemi tanárral folytatott vitát a sajtóban, és ezektől ihletve megírta A nőmozgalom Magyarországon című tanulmányát. Kiállt a lányok képzése mellett: álságosnak tartotta azt a nézetet, hogy a nők alkati gyengesége miatt ne lehetne őket intellektuális pályára engedni, hiszen mióta világ a világ, nők is végeztek kemény fizikai munkát, és attól nem óvták őket a férfiak. Azt a vádat, hogy az egyenjogúságért küzdő nők ki akarnának bújni a háztartási feladatok alól, határozottan visszautasította. Leszögezte, hogy a háztartás és gyermeknevelés a nő legelső, de nem egyedüli kötelessége.

Lendülete csak a századforduló után tört meg, mikor előbb lányát, később pedig fekvőbeteg férjét gondozta éveken át.

Már egyedül élt, amikor az első világháború megkezdődött. Hugonnai Vilma felhívást intézett kolléganőihez a Gyógyászat című lap hasábjain. Emlékeztetett az éppen húsz éve megszületett kultuszminiszteri engedélyre, minek következtében „szerényen, nagyon szerényen gyarapodott a gyakorló orvosnők száma: vagyunk jelenleg 84-en”. Bár a frontokon nincs hiány orvosban, a hátország járvány elleni védelme és a hazaszállított sebesültek ellátása megoldásra vár. „Csekély számunk daczára sorakozzunk és jelentkezzünk az Orvosok Szövetsége felhívására a megfigyelő állomásokhoz mindannyian.” Így is lett: az addig végzett orvosnők közül csaknem mindenki szolgálatot vállalt a betegmegfigyelő állomásokon. Szervező munkájáért Hugonnai később katonai kitüntetésben is részesült. Talán éppen a háborúban tanúsított helytállása miatt a Károlyi-kormány kultuszminisztere kimondta a nők egyetemi egyenjogúsítását, azonban az 1919-ben bevezetett numerus clausus ismét korlátozta a nők egyetemi felvételét. Ebben a közegben, 1922-ben bekövetkezett halálakor az első magyar orvosnőről egyetlen nekrológgal sem emlékeztek meg.

Olvasson tovább: